Álljatok szent helyeken!

Szeretett fivéreim és nővéreim, nagyszerű üzeneteket hallhattunk ma délelőtt, és szeretnék megdicsérni mindenkit, aki valamilyen formában részt vett. Különösen hálásak vagyunk azért, hogy Robert D. Hales elder is újra itt lehet közöttünk, és hogy jobban érzi magát. Szeretünk, Bob.

Amikor azon elmélkedtem, hogy mit is mondjak nektek ma délelőtt, úgy éreztem, olyan dolgokat, gondolatokat és érzéseket fogok veletek megosztani, melyeket találónak és időszerűnek vélek. Imádkozom, hogy szavaimat a Lélek vezérelje.

Már 84 éve élek ezen a földön. Megpróbálom szemléltetni, hogy ez mit is jelent. Ugyanabban az évben születtem, amikor Charles Lindbergh először repült át megszakítás nélkül New Yorkból Párizsba egy egymotoros, egyszemélyes repülőgépen. Az azóta eltelt 84 évben sok minden változott. Az ember azóta már megjárta a Holdat is. Sőt, a tegnap tudományos fantasztikuma a ma valóságává vált. Napjaink technológiájának köszönhetően ez a valóság pedig olyan gyorsan változik, hogy alig tudunk vele lépést tartani, ha az egyáltalán lehetséges. Számunkra, akik még emlékszünk a tárcsázós telefonokra és hagyományos írógépekre, a mai technika több mint lenyűgöző.

A társadalom erkölcsi iránytűje szintén rohamléptekben változik. Az egykor helytelennek és erkölcstelennek tartott viselkedési formákat napjainkban nem csupán megtűrik, hanem sokak által elfogadottnak is számítanak.

Nemrég olvastam a Wall Street Journal című újságban egy cikket, melyet Jonathan Sacks, Nagy-Britannia főrabbija írt. Többek között ezt írta: „Az 1960-as évek szinte mindegyik nyugati társadalmában végbement egyfajta erkölcsi forradalom, mely teljesen felhagyott az önmegtartóztatás hagyományos értékrendjével. Ahogyan a Beatles is megénekelte, csak szeretetre van szükséged. A judeo-keresztény erkölcsi normáktól megszabadultak. Helyét a következő szólás vette át: [Tedd,] amit jónak látsz! A tízparancsolatot átírták tíz kreatív javaslattá.”

Sacks rabbi így folytatta:

„Az erkölcsi tőkénkből ugyanolyan hanyag és felelőtlen módon költekezünk, mint anyagi tőkénkből. […]

A vallást a világ nagy részén egy múltbéli dolognak tekintik, és nincs aki szembe szállna a vegyél, költsd el, viseld, kérkedj, mert megérdemled kultúrájával. Az erkölcsösség üzenete kiment a divatból, a lelkiismeret a puhányoké, az egyetlen és mindent felülmúló parancsolat csak az: »Vigyázz, nehogy valaki rajtakapjon! «”¹

Fivéreim és nőtestvéreim, sajnos ez jellemzi a körülöttünk lévő világ nagy részét. Vajon kétségbeesetten tördeljük kezünket, és azon tűnődünk, hogyan fogunk egy ilyen világban életben maradni? Nem. Sőt, életünkben itt van Jézus Krisztus evangéliuma, és tudjuk, hogy az erkölcsösség nem ódivatú, hogy a lelkiismeret azért van, hogy vezessen, és hogy mi vagyunk a felelősek saját cselekedeteinkért.

Bár a világ megváltozott, Isten törvényei ugyanazok maradtak. Nem változtak és nem is fognak megváltozni. A tízparancsolat mindegyike is ugyanaz: parancsolat. Nem javaslat. Napjainkban is ugyanolyan szükséges mindegyik, mint akkor, amikor Isten átadta azokat Izráel gyermekeinek. Ha odafigyelünk, Isten szavát hallhatjuk visszhangozni, ahogy itt és most szól hozzánk:

„Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.

Ne csinálj magadnak faragott képet. […]

Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd…

Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. […]

Tiszteld atyádat és anyádat…

Ne ölj.

Ne paráználkodjál.

Ne lopj.

Ne tégy… hamis tanúbizonyságot. […]

Ne kíván[j]… semmit, a mi a te felebarátodé.”²

A mi viselkedési kódexünk fix, és nem alku tárgya. Nem csak a tízparancsolaton alapszik, hanem a hegyi beszéden is, melyet a Szabadító mondott nekünk, amikor a földön járt. Megtalálható az összes tanításában. Megtalálható az újkori kinyilatkoztatásokban is.

Mennyei Atyánk ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Mormon próféta azt mondja nekünk, hogy Isten „öröktől fogva és mindörökké változatlan”³. Ebben a világban, ahol szinte minden más változni látszik, az Ő állandósága olyasvalami, amire mindig támaszkodhatunk. Horgony, melybe kapaszkodhatunk, mely által biztonságban lehetünk, és nem veszünk el az ismeretlen vizeken.

Néha úgy tűnhet nektek, hogy azok, akik a világnak élnek, sokkal jobban szórakoznak, mint ti. Néhányan esetleg úgy érzitek, hogy visszafog benneteket az a viselkedési norma, melynek az egyházban engedelmeskedünk. Én azonban kijelentem nektek, fivéreim és nőtestvéreim, hogy semmi sincs, ami több boldogságot hozhatna életünkbe, vagy nagyobb békével töltené el lelkünket, mint az a Lélek, melyet akkor nyerünk el, amikor követjük a Szabadítót és betartjuk a parancsolatait. Ez a Lélek nem lehet jelen olyan tevékenységeken, melyeken a világ oly nagy része részt vesz. Pál apostol a következő igazságot jelentette ki: „Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen ítéltetnek meg.”⁴ Az érzéki [azaz természetes] ember bármelyikünkre utalhat, ha hagyjuk, hogy így történjen.

Óvatosnak kell lennünk egy olyan világban, mely oly messze elsodródott a lelki dolgoktól. Létfontosságú, hogy elutasítsunk minden olyan dolgot, ami nem felel meg normáinknak, és hogy mindeközben ne engedjük el azt, amire a legjobban vágyunk: az örök életet Isten királyságában. A viharok időről időre továbbra is ostromolni fogják kapuinkat, mivel elkerülhetetlen részét képezik halandó létünknek. Mi azonban sokkal jobban fel leszünk vértezve, hogy szembe nézzünk velük, tanuljunk belőlük és legyőzzük őket, ha az evangéliumot helyezzük a középpontba, a Szabadító szeretetét pedig a szívünkbe. Ésaiás próféta kijelentette: „És lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké.”⁵

Ahhoz, hogy a világban lehessünk, de ne a világnak éljünk, szükséges, hogy imában kapcsolatban legyünk Mennyei Atyánkkal. Ő ezt várja el tőlünk, és válaszolni fog az imáinkra. Ahogy az a 3 Nefi 18-ban is feljegyzésre került, a Szabadító így figyelmeztetett: „…mindig legyetek éberek és imádkozzatok, hogy ne kerüljetek kísértésbe; mert Sátán arra vágyik, hogy az övéi legyetek…

Mindig imádkozzatok tehát az Atyához az én nevemben;

És bármit kértek az Atyától az én nevemben, ami helyes, és hiszitek, hogy kapni fogtok, akkor íme, az megadatik nektek.”⁶

Én az ima hatalmáról 12 éves koromban szereztem bizonyságot. Keményen dolgoztam, hogy egy kis pénzt kereshessek, és sikerül öt dollárt félretennem. Mindez a nagy gazdasági világválság idején volt, amikor öt dollár igen tekintélyes összegnek számított – különösen egy 12 éves fiúnak. Édesapámnak odaadtam az összes pénzérmémet, összesen öt dollárt, ő pedig átadott nekem egy ötdolláros bankót. Tudom, hogy valami konkrét dolgot akartam venni az öt dolláromon, de a hosszú évek alatt már elfelejtettem, hogy mi is volt az. Csak arra emlékszem, hogy az a pénz milyen fontos volt számomra.

Akkoriban nem volt mosógépünk, így édesanyám a szennyest minden héten elküldte a tisztítóba. Néhány nap múlva egy adag nedves ruhát kaptunk vissza, édesanyám pedig a ház mögötti ruhaszárítóra teregette ki őket.

Az ötdollárosomat a farmerem zsebébe dugtam, és ahogyan már biztosan kitaláltátok, azt a pénzzel a zsebében küldtük el a mosodába. Amikor észrevettem, mi is történt, szinte betegre aggódtam magam. Tudtam, hogy mosás előtt rutinszerűen ellenőrizni szokták a zsebeket. Ha a pénzt nem veszik észre és teszik el ennek során, szinte biztosra mertem venni, hogy az kiesik majd mosás közben, és egy mosodai munkás, mivel nem tudja, hogy a pénzt kinek kell visszaadnia, elteszi azt magának, még akkor is, ha egyébként szándékosan nem tulajdonítaná el. Nagyon halványnak tűnt annak esélye, hogy az öt dollárt visszakapom – és ezt a tényt az édesanyám is megerősítette, amikor elmondtam neki, hogy a pénzt a zsebemben felejtettem.

Nekem kellett az a pénz, szükségem volt rá. Nagyon keményen megdolgoztam érte. Rájöttem, hogy csakis egy dolgot tehetek. Végső elkeseredésemben Mennyei Atyámhoz fordultam, és könyörögtem neki, hogy valahogy tartsa biztonságban a pénzemet abban a zsebben, amíg a nedves ruhákat visszakapjuk.

Két nagyon hosszú nap múlva, amikor tudtam, hogy nagyjából itt az ideje, hogy a szállító hozza a ruhákat, ott ültem az ablak mögött és vártam. Amikor a teherautó odaállt a házunk elé, szívem majd kiugrott a helyéről. Amint a ruhák beértek a házba, kirántottam a nadrágom a kupacból és berohantam vele a hálószobámba. Remegő kezekkel nyúltam a zsebébe. Amikor elsőre nem találtam semmit, azt hittem, minden elveszett. Aztán az ujjaim megérintették az ötdolláros bankót. Amikor előhúztam a zsebből, hihetetlenül megkönnyebbültem. Szívből jövő imában adtam hálát Mennyei Atyámnak, mert tudtam, hogy megválaszolta az imámat.

Azóta már számos imámra érkezett válasz. Egyetlen nap sem múlt még el úgy, hogy ima által ne tartottam volna a kapcsolatot Mennyei Atyámmal. Olyan kapcsolat ez, melyet nagy becsben tartok, és amely nélkül szó szerint elveszett lennék. Ha most nincs ilyen kapcsolatotok Mennyei Atyátokkal, buzdítalak benneteket, hogy munkálkodjatok e cél érdekében. Amikor így tesztek, kiérdemlitek az Ő sugalmazását és útmutatását az életetekben, melyek mindegyike szükséges számunkra, ha lelkileg túl akarjuk élni földi utazásunkat. Ezek a sugalmazások és útmutatások olyan ajándékok, melyeket Ő ingyen ad nekünk, amennyiben törekszünk azokra. Micsoda kincsek vannak a kezünkben!

Mindig is alázattal és hálával tölt el, amikor Mennyei Atyám az Ő sugalmazása által kapcsolatot tart velem. Megtanultam felismerni, bízni benne, majd pedig követni ezt. Folyamatosan részesülök ilyen sugalmazásban. Ezzel kapcsolatban 1987 augusztusában volt részem egy igen drámai élményben a Németországi Frankfurt templom felszentelésekor. Ezra Taft Benson elnök a felszentelés első pár napján ott volt velünk, majd haza kellett mennie, így én kaptam lehetőséget a hátralévő ülések levezetésére.

Szombaton a Frankfurt templomi kerülethez tartozó holland szenteknek tartottunk egy ülést. Az egyik kiváló holland vezetőt, Peter Mourik testvért elég jól ismertem. Közvetlenül az ülés előtt határozott sugalmazást kaptam arra, hogy felkérjem Mourik testvért, hogy az ülés alatt szóljon néhány szót a holland egyháztagokhoz, sőt, legyen az első beszélő. Mivel aznap reggel nem láttam a templomban, egy kis jegyzetet nyújtottam át a területi elnökünknek, Carlos E. Asay eldernek, melyben megkérdeztem tőle, hogy Peter Mourik is részt vesz-e az ülésen. Éppen mielőtt az ülés kezdeteként felálltunk volna, válaszüzenetet kaptam Asay eldertől, melyben jelezte, hogy Mourik testvér nem vesz részt, mivel valahol máshol akadt dolga, és úgy tervezte, hogy majd másnap jön el a felszentelési ülésre a katonai cövek tagjaival.

Amikor odaálltam a pulpitushoz, hogy üdvözöljem az embereket és ismertessem a programot, újabb félreérthetetlen sugalmazást kaptam, mely szerint első beszélőként Peter Mourikot jelentsem be. Ez minden ösztönöm ellen szólt, mivel éppen előtte hallottam Asay eldertől, hogy Mourik testvér biztosan nincs a templomban. A sugalmazásban bízva azonban bejelentettem a kórus előadását, az imát, majd pedig jeleztem, hogy az első beszélő Peter Mourik testvér lesz.

Amikor visszatértem a székemhez, Asay elderre pillantottam, akinek aggodalom ült az arcán. Később elmondta nekem, hogy nem hitt a fülének, amikor első beszélőnek bejelentettem Mourik testvért. Azt mondta, tudta, hogy megkaptam az üzenetet, és hogy valóban el is olvastam azt, így el sem tudta képzelni, hogy akkor miért jelentettem be Mourik testvért beszélőként, tudva azt, hogy még csak ott sincs a templomban.

Mindez idő alatt Peter Mourik a területi irodában volt egy gyűlésen a Porthstrassén. A gyűlése előrehaladtával hirtelen odafordult ifj. Thomas A. Hawkes elderhez, aki akkor térségi képviselőként szolgált, és ezt kérdezte: „Milyen gyorsan tudnál eljuttatni a templomhoz?”

Hawkes elder, akiről köztudott volt, hogy igen gyorsan szokott közlekedni a kis sportkocsijával, így válaszolt: „Akár 10 perc alatt is oda tudunk érni. De miért kell a templomba menned?”

Mourik testvér beismerte, hogy nem tudja, miért kell odamennie, de tudta, hogy ott kell lennie. Így tehát azonnal elindultak a templomhoz.

A kórus csodálatos előadása után körbenéztem, és arra gondoltam, hogy bármelyik pillanatban megpillanthatom Peter Mourikot. Sehol se láttam. Érdekes módon azonban mégsem aggódtam. Kellemes és tagadhatatlan nyugalom töltött el, hogy minden rendben lesz.

Mourik testvér a nyitóima végén lépett be a templomba, és még mindig nem tudta, miért van ott. Miközben sietve haladt a folyosón, meglátott az egyik monitoron, és hallotta, amint bejelentem: „Most pedig Peter Mourik testvér fog hozzánk szólni.”

Asay elder döbbenetére ebben a pillanatban Peter Mourik belépett a terembe és elfoglalta helyét az emelvényen.

Az ülés után Mourik testvérrel megbeszéltük, mi is történt azelőtt, hogy lehetősége lett volna beszélni. Elgondolkodtam a sugalmazáson, melyben aznap nemcsak nekem, hanem Peter Mouriknak is része volt. Ez a figyelemre méltó élmény tagadhatatlan tanúságot tett nekem annak fontosságáról, hogy érdemesnek kell lennünk az ilyen sugalmazás elnyerésére, majd pedig bizalommal telve követnünk kell azt, amikor részünk van benne. Kétségtelenül tudom, hogy az Úr azt akarta, hogy a Frankfurt templom aznapi felszentelési ülésén résztvevők hallják az Ő szolgája, Peter Mourik testvér erőteljes és megható bizonyságát.

Szeretett fivéreim és nőtestvéreim, a Mennyei Atyánkkal való kapcsolattartás – beleértve ebbe a Hozzá intézett imákat és a Tőle jövő sugalmazást is – elengedhetetlen számunkra, hogy átvészeljük az élet viharait és megpróbáltatásait. Az Úr így hív bennünket: „Közeledjetek hozzám, és én közeledni fogok hozzátok; keressetek engem szorgalmasan, és meg fogtok találni”⁷. Amikor így teszünk, érezni fogjuk az Ő Lelkét az életünkben, mely megadja nekünk az ahhoz szükséges vágyat és bátorságot, hogy erősen és megingathatatlanul álljunk az igazlelkűségben; hogy szent helyeken álljunk és ne mozduljunk el.⁸

Amikor a változás szelei tépáznak, és a társadalom erkölcsi fonalának szálai saját szemünk láttára bomlanak szét, emlékezzünk az Úr azoknak tett becses ígéretére, akik bíznak Őbenne: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítlek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.”⁹

Micsoda ígéret! Legyen ilyen áldásban részünk, ez az én őszinte imám Jézus Krisztus, a mi Urunk és Szabadítónk nevében, ámen.