Az Úrra várva: Legyen meg a Te akaratod!

Ezen a sabbat reggelen hálát adunk Szabadítónk élő valóságáért, és bizonyságot teszünk arról. Joseph Smith próféta által sor került evangéliumának visszaállítására. A Mormon könyve igaz. Élő próféta vezet minket ma, Thomas S. Monson elnök. Mindenek felett pedig ünnepélyes tanúbizonyságot teszünk a Jézus Krisztus által hozott engesztelésről és az abból áradó áldásokról.

Az elmúlt hónapokban lehetőségem volt tanulmányozni és mélyebben megismerni a Szabadító engesztelő áldozatát és azt, hogy miként készült fel arra, hogy mindannyiunkért meghozza ezt az örök felajánlást.

Felkészülése a halandóság előtti életben kezdődött, amikor Atyjára tekintve azt mondta: „a te akaratod legyen meg, és a dicsőség legyen tiéd mindörökk锹. Ettől a perctől kezdve mindmáig Mennyei Atyánk tervének elfogadására és véghezvitelére használja az önrendelkezését. A szentírások azt tanítják nekünk, hogy fiatal korában Atyjának dolgaival foglalatoskodott,² és „várt az Úrra, elrendelt szolgálata idejének eljövetelére”³. 30 éves korában erőt próbáló, hatalmas kísértést szenvedett el, de azt választotta, hogy ellenáll, mondván: „Távozz tőlem, Sátán”⁴. Gecsemánéban Atyjában bízva azt mondta: „…mindazonáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen”⁵, majd önrendelkezését gyakorolva megszenvedett a bűneinkért. A nyilvános per megaláztatása és a keresztre feszítés gyötrelme során Atyjára tekintett és készen állt rá, hogy „a mi vétkeinkért sebez[zék] meg, [és] a mi gonoszságainkért [üssék]”⁶. Még akkor is Atyjára tekintett, amikor felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”⁷ – és önrendelkezését gyakorolva megbocsátott ellenségeinek,⁸ ügyelt rá, hogy vigyázzanak az édesanyjára,⁹ és mindvégig, életének és halandó küldetésének befejeztéig kitartott.¹⁰

Gyakran elgondolkoztam már azon, miért van része Isten Fiának, az Ő szent prófétáinak és a hű szentek mindegyikének próbatételekben és sanyargattatásban még akkor is, amikor Mennyei Atyánk akaratának megtételén igyekeznek? Miért olyan nehéz az élet, különösen nekik?

Eszembe jut Joseph Smith, aki kisfiúként súlyos betegségen esett át, és egész élete során üldöztetésben volt része. A Szabadítóhoz hasonlóan ő is így kiáltott: „Ó Isten, hol vagy?”¹¹ Ám még amikor látszólag egyedül is volt, önrendelkezését gyakorolva az Úrra tekintett és véghezvitte Mennyei Atyja akaratát.

Eszembe jutnak pionír őseink, akik Nauvooból kiűzetve átkeltek a síkságon, és önrendelkezésüket gyakorolva akkor is követték a prófétát, amikor betegséggel, nyomorral vagy sokuk halálával kellett szembenézniük. Miért ez a rettenetes sanyargattatás? Mi végre? Mi célból?

Amikor feltesszük ezeket a kérdéseket, felismerjük, hogy földi életünk célja a fejlődés, a kiteljesedés és a tapasztalataink általi megerősödés. Hogyan érhetjük el ezt? A szentírások egyetlen egyszerű kifejezéssel válaszolnak: az Úrra várunk.¹² Mindannyiunkat érnek próbatételek és megpróbáltatások. Ezek a halandó kihívások lehetővé teszik számunkra és Mennyei Atyánk számára, hogy meglássuk, vajon önrendelkezésünket gyakorolva követjük-e az Ő Fiát. Ő már tudja, nekünk pedig lehetőségünk nyílik annak megtanulására, hogy nem számít, milyen nehéz körülmények közé kerülünk, „mindezen dolgok tapasztalatot adnak [nekünk], és a jav[unkra] válnak majd”¹³.

Ez vajon azt jelenti, hogy mindig érteni fogjuk a kihívásainkat? Nem lesz-e időnként okunk megkérdezni, hogy „Ó Isten, hol vagy?”¹⁴ Dehogynem! Amikor meghal házastársa, ezt zokogja az özvegy. Amikor pénzügyi nehézségek érik a családot, ezt kérdezi az édesapa. Amikor gyermekek tévelyegnek, ezt kiáltja gyötrelmében az édesanya és az édesapa. Ám míg „este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm”¹⁵. És nagyobb hitünk és tudásunk hajnalán felkelve úgy döntünk, hogy az Úrra várunk, mondván: „legyen meg a te akaratod”¹⁶.

Mit jelent hát az Úrra várni? A szentírásokban a vár ige reménykedést, előre látást, bizodalmat jelent. Az Úrban reménykedni és bízni hitet, türelmet, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést, a parancsolatok betartását és mindvégig kitartást igényel.

Az Úrra várni azt jelenti, hogy elvetjük a hit magját, és „nagy szorgalommal és türelemmel”¹⁷ tápláljuk azt.

Azt jelenti, hogy úgy imádkozunk, ahogyan a Szabadító imádkozott Istenhez, a mi Mennyei Atyánkhoz, mondván: „Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod”¹⁸. Olyan ima ez, amely lelkünk legmélyéről fakad, és amelyet a mi Szabadítónk, Jézus Krisztus nevében mondunk.

Az Úrra várni azt jelenti, hogy elgondolkozunk a szívünkben és „elnyer[jük] a Szentlelket”, hogy tudhassunk „minden olyan dolgot…, amit meg kell tenn[ünk]”¹⁹.

A Lélek késztetéseit követve felfedezzük, hogy „a háborúság békességes tűrést nemz”²⁰, és megtanulunk „türelmesen [kitartani], míg tökéletesekké nem [leszünk]”²¹.

Az Úrra várni annyit tesz, mint „erősen áll[ni]”²² és hittel „töreked[ni] előre, tökéletesen ragyogó reménységgel”²³.

Azt jelenti, hogy „kizárólag Krisztus érdemeire támaszkod[unk]”²⁴, és míg kegyelme segít minket, azt mondjuk: „A te akaratod legyen meg, Ó Urunk, ne a miénk”²⁵.

Miközben az Úrra várunk, „rendíthetetlenek [vagyunk] Isten parancsolatainak betartásában”²⁶, tudván, hogy „egy napon megpihen[ünk] majd minden megpróbáltatás[unktól]”²⁷.

Nem vetjük el „bizodalm[unkat]”²⁸ abban, hogy „minden olyan dolog, amellyel sanyargatva volt[unk], összefog a jav[unkért]”²⁹.

Ezek a sanyargattatások a legkülönbözőbb formában és méretben jönnek. Jób tapasztalata emlékezetünkbe idézi azt, hogy minek az elviselését várhatja el tőlünk Isten. Jób mindent elveszített, amije csak volt: földjét, házát és jószágait, családtagjait, jó hírét, testi egészségét, és még szellemi épségét is. Mindazonáltal az Úrra várt és hathatós személyes bizonyságot tett. Ezt mondta:

„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és [az utolsó napon a földön] megáll.

És [bár férgek pusztítják el ezt a testet, mégis testemben] látom meg az Istent.”³⁰

„[Bár megöl engem, mégis bízom őbenne].”³¹

De még ha előttünk is van Jób, a próféták és a Szabadító ragyogó példája, kihívást jelent számunkra az Úrra várni, különösen akkor, amikor nem teljesen értjük reánk vonatkozó tervét és céljait. Leggyakrabban „sort sorra, [és] előírást előírásra”³² értjük meg a dolgokat.

Életem során megtanultam, hogy időnként azért nem kapok választ egy imára, mert az Úr tudja, hogy nem állok készen. Amikor viszont válaszol, akkor gyakran „itt egy kicsit és ott egy kicsit”³³ teszi ezt, mert csupán annyi az, amit el tudok viselni vagy aminek a megtételére hajlandó vagyok.

Túlságosan gyakran imádkozunk türelemért úgy, hogy most rögtön akarjuk! Fiatalemberként David O. McKay elnök tanúbizonyságért imádkozott az evangélium igaz voltáról. Sok évvel később, miközben Skóciában missziót szolgált, végül megérkezett a tanúbizonyság. Később azt írta: „Bizonyosságot adott [ez] nekem arról, hogy az őszinte imára mindig adatik válasz »valamikor, valahol«.”³⁴

Talán nem tudjuk, mikor vagy hogyan adatnak majd meg az Úr válaszai, azonban tanúságomat teszem, hogy a válaszok meg fognak érkezni az Ő idejében és módján. Vannak olyan válaszok, amelyekre talán a fátyolon túlig várni kell. Ez igaz lehet a pátriárkai áldásunkban vagy családtagjainknak adott áldásokban rejlő ígéretek némelyikére. Bízzunk az Úrban! Az Ő áldásai örökkévalóak, nem időlegesek.

Ha az Úrra várunk, az megfizethetetlen lehetőséget teremt nekünk annak felfedezésére, hogy ránk is sokan várnak. Gyermekeink arra várnak, hogy türelmet, szeretetet és megértést mutassunk irántuk. Szüleink arra várnak, hogy hálát és könyörületet mutassunk. Testvéreink arra várnak, hogy toleránsak, irgalmasak és megbocsátók legyünk. Házastársunk arra vár, hogy úgy szeressük, ahogyan a Szabadító szeret minket.

Amikor testileg szenvedünk, egyre inkább tudatára ébredünk annak, mily sokan várnak ránk. Minden Mária és Márta, a betegeknek szolgáló, az erőtleneket támogató, a szellemileg és fizikailag gyengéket ápoló minden irgalmas szamaritánus vonatkozásában érzem szerető Mennyei Atyánk és Szeretett Fia háláját. Mindennapos krisztusi szolgálatotok során az Úrra vártok és Mennyei Atyátok akaratát cselekszitek. Egyértelmű a nektek tett ígérete: „…a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”³⁵ Ő tudatában van az áldozathozatalaitoknak és a gyötrelmeiteknek. Hallja az imáitokat. Tiétek lesz békessége és nyugalma, ha továbbra is hittel vártok Rá.

Az Úr mindannyiunkat jobban szeret annál, mint amit mi fel tudunk fogni vagy el tudunk képzelni. Legyünk tehát kedvesebbek egymással és magunkkal szemben is! Ne felejtsük el, hogy miközben az Úrra várunk, szentté válunk az Ő „engesztelése által…, [olyan emberré, aki] engedékeny, szelíd, alázatos, türelmes, telve szeretettel, aki mindazon dolgoknak hajlandó alávetni magát, melyet az Úr jónak lát kiszabni rá, éppen úgy, ahogy egy gyermek veti alá magát az atyjának”³⁶.

Így vetette alá magát Szabadítónk az Ő Atyjának a Gecsemáné kertjében. Tanítványaitól azt kérte: „Vigyázzatok én velem”, mégis háromszor visszatérve megnehezedett szemekkel aludva találta őket.³⁷ E tanítványok társasága és végezetül Atyja jelenléte nélkül a Szabadító azt választotta, hogy „mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést [szenved] el”³⁸. Angyal küldetett, erősítvén Őt,³⁹ Ő pedig nem rettent vissza, hanem kiitta a keserű poharat.⁴⁰ Atyjára várva azt mondta: „legyen meg a te akaratod”⁴¹, és alázatosan, egyedül taposta a borsajtót.⁴² Most tizenkét apostola egyikeként ezekben az utolsó napokban azért imádkozom, hogy megerősödve vigyázzunk Ővele, és napjaink végezetéig várjunk Őreá.

Ezen a sabbat reggelen hálámat fejezem ki azért, hogy az én „Gecsemánémban”⁴³ és a tiétekben nem vagyunk egyedül. Aki felettünk őrködik, „nem szunnyad és nem alszik”⁴⁴. Angyalai a fátyolnak ezen az oldalán és túlsó oldalán is „körülött[ünk vannak], hogy hordozzanak”⁴⁵. Különleges tanúbizonyságomat teszem arról, hogy Szabadítónk ígérete igaz: „…a kik az [Úrra várnak], erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”⁴⁶ Várjunk Őreá azáltal, hogy hittel törekszünk előre, hogy imáinkban azt mondhassuk: „legyen meg a te akaratod”⁴⁷, és tisztességgel térhessünk vissza Őhozzá. Szabadítónk és Megváltónk, méghozzá Jézus Krisztus szent nevében, ámen.