Az Úr evangéliumához való megtérés az egyházán keresztül

Írta: Donald L. Hallstrom elder

a Hetvenek Elnökségének tagja


Az egyház célja, hogy segítsen az evangélium szerint élnünk.

Szeretem Jézus Krisztus evangéliumát és Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát. Időnként az evangélium és az egyház kifejezéseket egymás szinonimájaként használjuk, pedig nem ugyanazt jelentik. Ám valóban rendkívül szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és mindkettőre szükségünk van.

Az evangélium Isten dicsőséges terve, melyben mi, az Ő gyermekeiként lehetőséget kapunk, hogy elnyerjünk mindent, amivel az Atya rendelkezik (lásd T&Sz 84:38). Ezt örök életnek hívják, mely „Isten minden ajándéka közül a legnagyobb” (T&Sz 14:7). A terv létfontosságú részét képezi a földi tapasztalatunk, amely a hit kifejlesztésének ideje (lásd Moróni 7:26), a bűnbánat ideje (lásd Móziás 3:12), és az Istennel való megbékélés ideje (Jákób 4:11).

Mivel halandó gyengeségeink és az, hogy „minden dologban ellentétnek kell lennie” (2 Nefi 2:11), rendkívül megnehezítik ezt az életet, és mivel önmagunkat nem tudjuk megtisztítani a bűntől, szükség lett egy Szabadítóra. Amikor Elohim, lelkünk Örökkévaló Istene és Atyja, elénk tárta a megváltás tervét, volt közöttünk egy, aki ezt mondta: „Itt vagyok, küldj engem” (Ábrahám 3:27). Ő volt Jehova.

Mivel lelkileg és fizikailag is egy Mennyei Atyától született, mindenható hatalommal rendelkezett, hogy legyőzze a világot. Mivel egy földi édesanyától született, ki volt téve a halandóság fájdalmának és szenvedésének. A nagy Jehovát Jézusnak is nevezték, és megkapta a Krisztus címet is, amely azt jelenti: Messiás vagy Felkent. Tetteinek megkoronázása az engesztelés volt, mely során Jézus, a Krisztus, „mindenek alá le[ereszkedett]” (T&Sz 88:6), ami lehetővé tette számára, hogy mindannyiunkért megfizesse a váltságdíjat.

Jézus Krisztus földi szolgálata idején megalapította az egyházat, „mely fölépíttet[ett] az apostoloknak és prófétáknak alapkövén” (Efézusbeliek 2:20). Az „idők teljessége adományozási korszaká[ban]” (T&Sz 128:18) az Úr visszaállította azt, ami egykor már létezett, Joseph Smithnek pedig konkrétan megmondta, hogy „kezed által megalapítok egy [egyházat]” (T&Sz 31:7). Jézus Krisztus volt egyházának a feje, és most is Ő az, a földön pedig apostoli felhatalmazással rendelkező próféták képviselik Őt.

Ez egy bámulatos egyház. A szervezetét, hatékonyságát és valódi jóságát mindazok méltányolják, akik őszintén törekednek rá, hogy megértsék. Az egyház rendelkezik programmal a gyermekek, a fiatalok, a férfiak és a nők számára egyaránt. Gyönyörű gyülekezeti házai vannak, több mint 18 000 szerte a világon. A földet szám szerint jelenleg 136 fenséges templom tarkítja, és további 30 áll építés alatt, vagy került bejelentésre. Több mint 56 000 fiatal és kevésbé fiatal teljes idejű misszionárius szolgál 150 országban. Az egyház emberbaráti munkája csodás képet ad tagjaink nagylelkűségéről. Jóléti rendszerünk gondoskodik egyháztagjainkról, és egyedülálló módon buzdít önellátásra. Ebben az egyházban önzetlen, nem hivatásos vezetőink vannak, és a szenteknek egy olyan közössége, akik hajlandóak egymást rendkívüli módon szolgálni. Az egész világon nincs semmi, ami ehhez az egyházhoz fogható!

Amikor megszülettem, a családunk egy kicsiny kunyhóban élt, mely az egyház egyik pompás történelmi gyülekezeti házának, a Honolulu Tabernákulumnak a parkjában állt. Elnézést kérek drága barátaimtól az Elnöklő Püspökségben, akik az egyházi ingatlanokat felügyelik, de kisfiúként az ingatlan minden egyes centiméterén fel-, alá- és átmásztam, a vízzel teli medence aljától kezdve az impozánsan megvilágított torony csúcsáig. Még a gyülekezeti ház telkén található hatalmas fügefák lelógó indáin is úgy ugrándoztunk egyikről a másikra, mint Tarzan.

Az egyház volt a mindenünk. Rengeteg gyűlésre jártunk, még többre, mint most. Csütörtök délutánonként tartották az Elemit. A segítőegyleti gyűlések kedd reggel voltak. Szerda esténként került sor a fiatalok Közös tevékenységére. A szombat volt az egyházközségi tevékenységek napja. Vasárnap a férfiak és a fiatal férfiak reggel papsági gyűlésre mentek. Délben vasárnapi iskolán vettünk részt. Ezután este visszajöttünk az úrvacsorai gyűlésre. A sok jövés-menés és a gyűlések miatt úgy tűnt, hogy az időnket az egyházi tevékenységek foglalják el egész vasárnap, és a hét legtöbb napján is.

Akármennyire is szerettem az egyházat, gyermekkorom e napjaiban történt, hogy először éreztem meg, hogy ennél van még valami több is. Amikor ötéves voltam, egy nagy konferenciát tartottak a tabernákulumban. Végigsétáltunk a lakóhelyünk melletti úton, át egy kis hídon, mely a tiszteletet parancsoló gyülekezeti házhoz vezetett, és körülbelül a kápolna 10. sorában foglaltunk helyet. A gyűlésen David O. McKay, az egyház elnöke elnökölt és beszélt. Semmire nem emlékszem, amit mondott, de a látottak és az ott tapasztalt érzéseim emléke élénken él bennem. McKay elnök krémszínű öltönyt viselt, és hullámos, fehér hajával igencsak fejedelmi látványt nyújtott. A sziget hagyományaihoz híven háromsoros vörös virágfüzért viselt. Miközben beszélt, éreztem valami nagyon erőteljeset és nagyon személyeset. Később megértettem, hogy amit éreztem, az a Szentlélek hatása volt. Elénekeltük a záróhimnuszt.

Az Úr mellett ki áll?
Megmutatnunk most kell.
Kérdésünk bátran cseng:
Az Úr mellett ki áll?
(“Who’s on the Lord’s Side?” Hymns, no. 260)

A közel 2000 ember által egyszerre énekelt szavak hatására, mely úgy tűnt, mintha egy pontosan hozzám szóló kérdés lenne, fel akartam állni, hogy azt kiáltsam: „Én!”

Vannak, akik az egyházi aktivitásra végső célként gondolnak. Ennek megvan a veszélye. Ugyanis lehetséges aktívnak lenni az egyházban úgy, hogy az ember inaktív az evangéliumban. Hadd hangsúlyozzam: az egyházban való aktivitás nagyon kívánatos cél, de nem elegendő. Az egyházban való aktivitás lelki vágyaink külsődleges megnyilvánulása. Ha eljárunk a gyűléseinkre, egyházi feladatokat kapunk és látunk el, és másokat szolgálunk, az szemmel látható.

Ezzel szemben az evangélium dolgai általában kevésbé láthatók és nehezebben mérhetők, ám sokkal nagyobb örökkévaló jelentőséggel bírnak. Például az, hogy mennyi hitünk van valójában. Mennyire vagyunk bűnbánóak. Mennyire jelentőségteljesek a szertartások az életünkben. Mennyire összpontosítunk a szövetségeinkre.

Megismétlem: szükségünk van az evangéliumra és az egyházra. Sőt, az egyház célja az, hogy segítsen az evangélium szerint élnünk. Gyakran eltűnődünk: Hogy lehet az, hogy valaki fiatal korában teljesen aktív az egyházban, aztán mikor idősebb lesz, már nem az? Hogy lehet az, hogy egy felnőtt, aki rendszeresen járt az egyházba és szolgálatot végzett, egyszer csak nem jár többé? Hogyan engedheti meg valaki, aki csalódott egy vezetőjében vagy egy másik egyháztagban, hogy ez véget vessen az egyházban való részvételének? Az ok talán az, hogy ezek az emberek nem tértek meg eléggé az evangéliumhoz – az örökkévalóság dolgaihoz.

Három alapvető módot javaslok arra, hogy az evangélium váljon az alapunkká:

  1. 1.

    Értsük meg mélyebben az Istenséget! Az Istenség három tagjáról való alapos tudás és az irántuk való szeretet nélkülözhetetlen. Figyelmesen imádkozzunk az Atyához a Fiú nevében, és törekedjünk a Szentlélek útmutatására! Imával párosított tanulással és alázatos elmélkedéssel folyamatosan építsünk ki megingathatatlan hitet Jézus Krisztusban! „Mert hogyan ismerné az ember azt a mestert, …aki idegen neki, és aki messze áll szíve gondolataitól és szándékaitól?” (Móziás 5:13).

  2. 2.

    Összpontosítsunk a szertartásokra és a szövetségekre! Ha van még bármely olyan nélkülözhetetlen szertartás az életünkben, mely elvégzésre vár, célzottan készüljünk fel azok elnyerésére! Ezután ki kell alakítanunk a szövetségeink szerinti élet szokását, teljes mértékben kihasználva az úrvacsora hetenkénti ajándékát. Sokan nem változunk meg rendszeresen annak tisztító hatásától, mivel hiányzik e szent szertartás iránti áhítatunk.

  3. 3.

    Hozzuk egységbe az evangéliumot az egyházzal! Az evangéliumra való összpontosítás az egyházat még nagyobb áldássá teszi az életünkben. Ha minden gyűlésünkre felkészülten jövünk, „töreked[ve] a tanulásra, méghozzá tanulmányozás és hit által is” (T&Sz 88:118), a Szentlélek lesz a tanítónk. Ha azért jövünk, hogy szórakoztassanak bennünket, gyakran fogunk csalódni. Spencer W. Kimball elnököt egyszer megkérdezték, hogy mit tesz akkor, ha egy unalmas úrvacsorai gyűlésen találja magát. Ezt felelte: „Nem tudom. Soha nem voltam még olyanon” (idézte Gene R. Cook, in Gerry Avant, “Learning Gospel Is Lifetime Pursuit,” Church News, Mar. 24, 1990, 10).

Életünkben vágynunk kellene arra, ami akkor történt, amikor az Úr eljött az Újvilág népéhez, és megalapította közöttük az egyházát. A szentírásokban ezt olvassuk: „És lőn, hogy [az Ő tanítványai] így jártak-keltek Nefi minden népe között, és prédikálták Krisztus evangéliumát minden népnek azon föld színén; és a népek megtértek az Úrhoz, és csatlakoztak Krisztus egyházához, és így… áldott lett annak a nemzedéknek a népe” (3 Nefi 28:23).

Az Úr azt szeretné, hogy egyházának tagjai teljesen megtérjenek az Ő evangéliumához. Ez az egyetlen módja, hogy lelki biztonságban legyünk most, és örökre boldogok lehessünk. Jézus Krisztus nevében, ámen.