Megmászásra váró hegyek

Hallottam, amikor Spencer W. Kimball elnök egy konferenciai ülésszakon arra kérte Istent, adjon neki megmászásra váró hegyeket. Ezt mondta: „Hatalmas kihívások állnak előttünk, óriási lehetőségek várnak ránk. Én örömmel nézek ezen izgalmas kilátások elébe, és alázatosan azt mondom az Úrnak: »add nekem ezt a hegyet«, add nekem ezeket a kihívásokat.”¹

Nagyot dobbant a szívem, mert tudtam, már addig is milyen kihívásokkal és viszontagságokkal nézett szembe. Szerettem volna hasonlóbb lenni őhozzá, Isten hős szolgájához. Ezért egyik este próbatételért imádkoztam, melynek során bebizonyíthatom a bátorságomat. Tisztán emlékszem rá. Azon az estén úgy éreztem, hittől túlcsorduló szívvel térdelek le a hálószobámban.

Imám egy-két napon belül válaszra lelt. Életem legnehezebb próbatétele meglepett és alázatossá tett. Két dologra is megtanított. Először is, nyilvánvaló bizonyíték volt rá, hogy Isten meghallotta és megválaszolta hittel teli imámat. Másodszor viszont, elkezdtem megtanulni, miért éreztem azon az estén oly biztosan, hogy a megpróbáltatások által oly nagy áldásokat kaphatunk, melyek kárpótolnak mindenért, bármekkora árat fizettünk is értük.

A viszontagság, amely ezen a régmúltba tűnő napon ért, mára apróságnak tűnik azokhoz képest, amelyekben azóta volt részem nekem és a szeretteimnek. Sokan közületek olyan fizikai, lelki és érzelmi próbatételeket élnek most át, amelyek miatt felkiálthatnának, amint azt Isten egyik nagyszerű és hű szolgája tette, akit jól ismertem. Ápolója hallotta, amint fájdalmában felkiált az ágyban: „Egész életemben megpróbáltam jónak lenni, akkor hát miért történik ez velem?”

Tudjátok, milyen választ adott az Úr Joseph Smith próféta hasonló kérdésére a börtöncellában:

„És ha verembe vetnek, vagy gyilkosok kezébe, és halálos ítéletet mondanak rád; ha levetnek a mélybe; ha tajtékzó hullámok ármánykodnak ellened; ha ádáz szelek válnak ellenségeiddé; ha az egek sötétséget gyűjtenek, és az elemek mind összefognak, hogy eltorlaszolják az utat; és mindenekfelett, ha magának a pokolnak az állkapcsa tárja is ki nagyra a száját utánad, tudjad, fiam, hogy mindezen dolgok tapasztalatot adnak neked, és a javadra válnak majd.

Az Ember Fia mindezek alá ereszkedett. Te talán nagyobb vagy őnála?

Tarts ki tehát utadon, és a papság veled marad; mert az ő határaik ki vannak szabva, nem léphetik át. A te napjaid ismertek, és éveid nem számláltatnak kevesebbnek; ne félj tehát attól, amit az emberek tehetnek, mert Isten örökkön örökké veled lesz.”²

Talán nincs is jobb válasz arra a kérdésre, hogy miért érkeznek próbatételek, és mit kell tennünk, mint azok a szavak, melyeket maga az Úr mondott, akit rettenetesebb próbatételek értek annál, amit mi el tudunk képzelni.

Emlékeztek szavaira, amikor azt tanácsolta, hogy Őbelé vetett hitünkből adódóan tartsunk bűnbánatot:

„Ezért megparancsolom neked, hogy tarts bűnbánatot – tarts bűnbánatot, különben lesújtok rád szájamnak rúdjával és dühömmel, és haragommal, és szenvedéseid keservesek lesznek – hogy milyen keservesek, azt nem tudod, hogy milyen áthatóak, azt nem tudod, igen, hogy milyen nehezen elviselhetők, azt nem tudod!

Mert íme, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek;

De ha nem hajlandók bűnbánatot tartani, akkor úgy kell szenvedniük, ahogyan nekem;

Amely szenvedés nyomán még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusból véreztem, és testben és lélekben is szenvedtem – és azt kívántam, hogy ne igyam ki a keserű poharat, és visszarettenjek –

Mindazonáltal dicsőség legyen az Atyának; én ittam, és befejeztem előkészületeimet az emberek gyermekeiért.”³

Ti és én hiszünk benne, hogy akkor tudunk átvergődni a megpróbáltatásokon és feléjük emelkedni, ha hisszük, hogy van balzsam Gileádban,⁴ és az Úr ígérete szerint nem hagy el minket.⁵ Ezt tanította nekünk Thomas S. Monson elnök is, hogy segítsen minket és azokat, akiket szolgálunk, a magányosnak és lesújtónak tűnő megpróbáltatásokban.⁶

Monson elnök azonban bölcsen azt is tanította, hogy időbe telik az ezen ígéretek valóságába vetett hit alapjának megvetése. Talán hozzám hasonlóan már ti is láttátok ennek az alapnak szükségességét olyan valaki ágya mellett, aki készen állt feladni a mindvégig kitartás harcát. Ha a hit alapja nem ágyazódik be a szívünkbe, akkor elvész a kitartáshoz szükséges erő.

Ma szeretném elmondani, ismereteim szerint hogyan fektethetjük le ezt a rendíthetetlen alapot. Nagy alázattal teszem ezt, két okból is. Először is, mondandóm elcsüggesztheti azokat, akik hatalmas viszontagságok közepette küszködnek, és úgy érzik, hitük alapja omladozik. Másodszor pedig, tudom, hogy életem végéhez közeledve egyre nagyobb próbatételek állnak még előttem. Ezért a receptet, amit most elmondok, még próbára kell tennem saját mindvégig kitartásommal is.

Fiatal férfiként dolgoztam egy építési vállalkozónak, aki új házak alapjait fektette le. A nyári melegben kemény munkát jelentett a föld előkészítése, ahová később beöntöttük a beton alapot. Gépek nem voltak. Csákányt használtunk és lapátot. Az épületek tartós alapjainak lefektetése akkoriban kemény munka volt.

Türelmet is igényelt. Miután beöntöttük a betont, megvártuk, hogy megkössön. Bármennyire is szerettünk volna haladni a munkával, az alap kiöntése után még jó sokáig vártunk, mielőtt eltávolítottuk volna a zsaluzatot.

A kezdő építkező számára pedig még lenyűgözőbb volt annak aprólékos és időigényes folyamata, amikor gondosan fémrudakat helyeztünk a formákba, a kész alap megerősítéséhez.

Hasonló gondossággal kell előkészítenünk hitünk alapjának talaját, ha ellen akarunk állni a viharoknak, amelyek mindenki életében bekövetkeznek. Hitünk szilárd alapját személyes feddhetetlenségünk adja.

Ha következetesen a jót választjuk, amikor csak választás elé kerülünk, az keményre döngöli a hitünk alatti földet. Ezt már gyermekkorban elkezdhetjük, hiszen minden lélek Krisztus Lelkének ajándékával születik. Ezen Lélek által tudhatjuk, mikor helyes és mikor helytelen Isten szemében az, amit teszünk.

Ezek a választások – melyekből a legtöbb napon akár több száz is adódik – készítik elő a szilárd talajt, amelyen felépülhet a hitünk. A fémkeret, amely köré hitünk anyagát öntjük, Jézus Krisztus evangéliuma, annak minden szövetségével, szertartásával és tantételével együtt.

A tartós hit egyik kulcseleme annak helyes megítélése, hogy mennyi idő kell a megszilárduláshoz. Ezért nem volt tőlem bölcs dolog életem oly korai szakaszában magasabb hegyekért és nagyobb próbatételekért imádkozni.

A szilárdulás nem következik be automatikusan az idő múlásával, de mindenképp időt igényel. Nem elég csak megöregedni. Isten és mások kitartó, teljes szívvel és lélekkel végzett szolgálata alakítja át törhetetlen lelki erővé az igazságról való bizonyságot.

Most azokat szeretném biztatni, akik kemény megpróbáltatásokat élnek át, és úgy érzik, hogy a gondok csapásai alatt elenyészik a hitük. A gondok maguk elvezethetnek hitetek megerősödéséhez és rendíthetetlenné válásához. Moróni, Mormon fia a Mormon könyvében, elmondta nekünk, hogyan következhet be ez az áldás. Megtanítja annak egyszerű és nagyszerű igazságát, hogy ha a hitnek akár csak egy ágacskáját is megragadva teszünk valamit, akkor Isten képes gyarapítani azt:

„És most én, Moróni, ezen dolgokat illetően mondanék valamit; meg szeretném mutatni a világnak, hogy a hit reménylett és nem látott dolgokat jelent; ne vitatkozzatok tehát azért, mert nem láttok, mert hitetek próbatétele előtt nem kaptok tanúbizonyságot.

Mert hit által volt az, hogy Krisztus megmutatta magát atyáinknak, miután feltámadt a halálból; és addig nem mutatta meg magát nekik, amíg nem hittek benne; kellettek, szükségszerűen voltak tehát olyanok, akik hittek benne, mert a világnak nem mutatta meg magát.

Mivel az emberek hittek benne, azért jelent meg a világnak és dicsőítette meg az Atya nevét, és módot adott arra, hogy mások is részesüljenek a mennyei ajándékban, hogy remélhessék azt, amit nem látnak.

Ezért ha hisztek, ti is remélhettek, ti is részesei lehettek ennek a mennyei ajándéknak.”⁷

A hit ama legbecsesebb részecskéje, melyet védenetek – és amilyen mértékben csak lehet – használnotok kell, az Úr Jézus Krisztusba vetett hit. Moróni így tanított ennek a hitnek a hatalmáról: „És soha senki nem tett csodát addig, amíg nem volt hite; először tehát hittek Isten Fiában.”⁸

Beszélgettem egy hölggyel, aki hihetetlen veszteségek átvészeléséhez kapott csodálatos módon elegendő erőt csupán azzal, hogy a végtelenségig ismételgette a szavakat: „Tudom, hogy jó Megváltóm él!”⁹ Ez a hit és a bizonyság e szavai felsejlettek a homályban, amely elfedte ugyan, de nem törölte ki gyermekkora emlékeit.

Döbbenten hallottam egy másik hölgyről, aki megbocsátott valakinek, aki éveken át bántotta őt. Meglepődtem, és megkérdeztem tőle, miért döntött úgy, hogy megbocsát és elfelejti a rosszindulatú bántalmazás hosszú éveit.

Csendben azt mondta: „Ez volt a legnehezebb, amit valaha is tettem, de tudtam, hogy meg kell tennem. Ezért megtettem.” Abba vetett hite, hogy a Szabadító megbocsát, ha ő is megbocsát másoknak, a békesség és a remény érzésével készítette fel őt arra, hogy szembenézzen a halállal – mely csupán néhány hónappal azután, hogy megbocsátott bűnbánatot nem tartó ellenségének, bekövetkezett.

Ezt kérdezte tőlem: „Milyen lesz a mennyországban?”

Én pedig így válaszoltam: „Abból, amit hited gyakorlásából és a megbocsájtásodból láttam, tudom, hogy csodálatos hazatérés lesz majd számodra.”

Még valamivel biztatnám azokat, akik éppen nem tudják, vajon elegendő lesz-e a Jézus Krisztusba vetett hitük a mindvégig kitartáshoz. Abban az áldásban volt részem, hogy ismertem néhányatokat a hallgatóságból, amikor még fiatalok és életerősek voltatok, és a körülöttetek lévőkét meghaladó tehetségeitek ellenére mégis annak megtétele mellett döntöttetek, amit a Szabadító tett volna. Bőséges áldásaitok közepette megtaláltátok a módját annak is, hogy segítsetek és gondoskodjatok azokról, akiket a ti élethelyzetetekből akár le is nézhettetek vagy figyelmen kívül hagyhattatok volna.

Amikor kemény próbák jönnek, ott lesz a kitartáshoz szükséges hit, amely akkor épült fel észrevétlenül, amikor Krisztus tiszta szeretetét tükrözve cselekedtetek, szolgáltatok másokat, és megbocsátottatok, ahogy azt a Szabadító tette volna. Azzal vetettétek meg a hit alapját, hogy úgy szerettetek, ahogyan a Szabadító szeretett, és Őérte szolgáltatok. Őbelé vetett hitetek olyan jószívű cselekedetekhez vezetett, amelyek reményt fognak hozni nektek.

Soha nem késő megerősíteni a hit alapját. Mindig van rá idő. A Szabadítóba vetett hittel bűnbánatot tarthattok és bocsánatért folyamodhattok. Biztosan van valaki, akinek megbocsáthattok. Van valaki, akinek köszönetet mondhattok. Van valaki, akit szolgálhattok, és akit felemelhettek. Megtehetitek, bárhol is vagytok, és bármennyire is egyedül és elhagyatottnak érzitek magatokat.

Nem ígérem, hogy ebben az életben vége lesz a viszontagságaitoknak. Nem biztosíthatlak titeket arról, hogy próbatételeitek csak egy pillanatnyinak tűnnek majd. Az élet próbatételeinek egyik jellemzője az, hogy úgy tűnik, mintha lelassítanák, majd szinte megállítanák az időt.

Ennek megvannak az okai. Az okok ismerete talán nem nyújt túl nagy vigaszt, de türelmessé tehet. Ezek az okok ebből az egyetlen tényből erednek: Mennyei Atyánk és a Szabadító tökéletesen szeretnek, ezért fel akarnak készíteni benneteket arra, hogy örökre Ővelük, családokban éljetek. Csak azok lehetnek ott, akik Jézus Krisztus engesztelése által tökéletesen tisztára mosták magukat.

Édesanyám majdnem 10 évig küzdött a rákkal. Próbatételei sorát többek között kezelések, operációk, majd végül ágyhoz kötöttsége jelentette.

Emlékszem, hogy édesapám, aki ott volt, mikor édesanyám kilehelte lelkét, ezt mondta: „Egy kisleány hazament, hogy megpihenjen.”

Temetésén az egyik beszédet Spencer W. Kimball elnök mondta. Emlékszem, hogy méltatásában valami ilyesmi is elhangzott: „Néhányan talán azt gondoljátok, hogy Mildred azért szenvedett oly sokat és oly hosszan, mert tett valami rosszat, ami miatt próbatételekre volt szüksége.” Majd így folytatta: „Nem. Isten csak csiszolni akart rajta még egy kicsit.” Emlékszem, akkor erre gondoltam: „Ha egy ilyen jóravaló asszonynak ennyi csiszolásra volt szüksége, akkor vajon mi várhat rám?”

Ha hiszünk Jézus Krisztusban, akkor az élet legnehezebb és legkönnyebb időszakai is áldást jelenthetnek. A Lélek vezetésével minden helyzetben választhatjuk azt, ami helyes. Rendelkezünk Jézus Krisztus evangéliumával, amely formálja és vezeti az életünket, ha azt választjuk. És mivel a próféták kinyilatkoztatják nekünk, hol van a helyünk a szabadulás tervében, tökéletes reménységgel és a békesség érzésével élhetünk. Az Urat szolgálva soha nem kell azt éreznünk, hogy egyedül vagyunk, vagy senki nem szeret minket, mert ez soha nincs így. Érezhetjük Isten szeretetét. A Szabadító angyalokat ígért mindkét kezünk felől, akik felemelnek.¹⁰ Ő mindig betartja a szavát.

Bizonyságot teszek arról, hogy az Atyaisten él, és hogy Szeretett Fia a mi Megváltónk. A Szentlélek megerősítette az igazságot ezen a konferencián, és újra meg fogja tenni azt, ha később meghallgatjátok és tanulmányozzátok az Úr felhatalmazott szolgáinak üzenetét. Thomas S. Monson elnök az Úr prófétája ma az egész világ számára. Az Úr őrködik felettetek. Isten, az Atya él. Az Ő Szeretett Fia, Jézus Krisztus, a mi Megváltónk. Az Ő szeretete állandó. Erről teszek bizonyságot Jézus Krisztus nevében, ámen.