Krisztus tana

Szívből jövő hálánkat és szeretetünket fejezzük ki Beck nőtestvér, Allred nőtestvér, Thompson nőtestvér, valamint a Segítőegylet testületének tagjai iránt.

Mostanában egyre nagyobb közfigyelmet kapnak Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza hitelvei. Ennek örülünk, mert végül is fő megbízásunk Jézus Krisztus evangéliumának, az Ő tanának tanítása szerte a világon (lásd Máté 28:19–20; T&Sz 112:28). Azonban be kell vallanunk, hogy még mindig van némi zűrzavar azzal kapcsolatban, hogy miből áll és mire alapoz a tanunk. Ma erről szeretnék beszélni.

A Szabadító az idők delén tanította az Ő tanát, apostolai pedig hatalmas erőfeszítéseket tettek annak megőrzésére, miközben zárótűz alá vették azt a hamis hagyományok és filozófiák. Az újszövetségi levelek számos esetet idézve jelzik, hogy már az apostolok idejében is súlyos és elterjedt hitehagyás kezdődött el.¹

A következő századokat időként megvilágították az evangéliumi fény sugarai, mígnem a 19. században felvirradt a visszaállítás fényes hajnala, és a világ újra megismerte Krisztus evangéliumát a maga teljességében. Ez a dicső nap akkor vette kezdetét, amikor „a napnál is ragyogóbb” fényoszlopban (Joseph Smith története 1:16) az Atyaisten és Szeretett Fia, Jézus Krisztus meglátogatták az ifjú Joseph Smitht, és bevezették az isteni hatalomhoz és felhatalmazáshoz kötődő kinyilatkoztatások áradatát.

Ezekben a kinyilatkoztatásokban megtaláljuk azt, amit Jézus Krisztus a földön újra felállított egyháza alapvető tanának nevezhetünk. Maga Jézus ezekkel a szavakkal határozta meg ezt a tant a Mormon könyvében, amely egy másik tanúbizonyság Jézus Krisztusról:

„[E]z az én tanom, és ez az a tan, melyet az Atyától kaptam; és bizonyságot teszek az Atyáról, és az Atya bizonyságot tesz rólam, és a Szentlélek bizonyságot tesz az Atyáról és rólam; és én bizonyságot teszek arról, hogy az Atya minden embernek, mindenhol megparancsolta, hogy tartsanak bűnbánatot és higgyenek énbennem.

És aki hisz bennem és megkeresztelkedik, az megszabadul; és ők azok, akik örökölni fogják Isten királyságát.

És aki nem hisz bennem és nem keresztelkedik meg, az elkárhozik.

…és aki bennem hisz, az Atyában is hisz; és annak bizonyságot fog tenni rólam az Atya, mert tűzzel és a Szentlélekkel fogja meglátogatni őt. […]

Bizony, bizony mondom nektek, hogy ez az én tanom, és aki erre épít, az én sziklámra épít, és a pokol kapui nem fognak diadalmaskodni felette” (3 Nefi 11:32–35, 39).

Ez a mi üzenetünk, a szikla, melyre építünk, mindennek alapja az egyházban. Mint minden más, ami Istentől érkezik, ez a tan is tiszta, világos, könnyen érthető – még egy gyermek számára is. Örömteli szívvel hívunk mindenkit, hogy fogadja be.

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában „hiszünk mindabban, amit Isten kinyilatkoztatott, mindabban, amit most nyilatkoztat ki, és hisszük, hogy ezután is ki fog nyilatkoztatni sok nagyszerű és fontos dolgot Isten királyságát illetően” (Hittételek 1:9). Ezzel azt állítjuk, hogy bár még sok mindent nem tudunk, az igazságok és a tan, melyeket kaptunk, isteni kinyilatkoztatás által érkeztek, és ez a jövőben is így lesz. Vannak olyan hitbéli hagyományok, amelyekben a teológusok a papsági hierarchiával egyenrangú tanítási felhatalmazást vallanak magukénak, és a tanbéli kérdések véleménykülönbségek vitáját szülhetik közöttük. Vannak, akik a középkor ökomenikus tanácsaira és azok krédóira hagyatkoznak. Mások az apostolok utáni teológusok érvelésére vagy bibliai írás- és szövegmagyarázatokra helyezik a legfőbb hangsúlyt. Mi is értékesnek tartjuk az értelmünket kitágító tudományokat, azonban ma az egyházban, amint az ősi időkben is, Krisztus tanának megalapozása vagy a tanbéli eltérések helyreigazítása azoknak adott isteni kinyilatkoztatás által történik, akiket az Úr apostoli felhatalmazással ruház fel.²

1954-ben ifj. J. Reuben Clark elnök, aki akkor tanácsosként szolgált az Első Elnökségben, kifejtette, hogyan terjed el az egyházban a tan, és milyen fontos szerepet játszik ebben az egyház elnöke. Az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjait illetően azt mondta: „Ne felejt[sük] el, hogy az általános felhatalmazottak némelyike különleges elhívást kapott; különleges ajándékkal bírnak; prófétákként, látnokokként és kinyilatkoztatókként támogatjuk őket, ami különleges lelki adottsággal ruházza fel őket az emberek tanítását illetően. Joguk, hatalmuk és felhatalmazásuk van Isten szándékának és akaratának kijelentésére e nép előtt, alávetve magukat az egyház elnöke mindenek feletti hatalmának és felhatalmazásának. Más általános felhatalmazottak nem kapják meg tanításuk vonatkozásában ezt a különleges lelki adományt és felhatalmazást; tehát korlátozva vannak, és a tanítást illető hatalmuk és felhatalmazásuk korlátozása az egyház minden más tisztségviselőjére és tagjára is vonatkozik, mert ők nem kapnak prófétai, látnoki és kinyilatkoztatói lelki adományt. Továbbá, amint azt jeleztem, az egyház elnökének további különleges lelki adománya van e tekintetben, mert ő az egyház egészére vonatkozóan próféta, látnok és kinyilatkoztató.”³

Hogyan nyilatkoztatja ki a Szabadító az Ő akaratát és tanát a prófétáknak, látnokoknak és kinyilatkoztatóknak? Teheti ezt küldött által vagy saját személyében. Szólhat saját hangja vagy a Szentlélek hangja által – ami olyan Lélektől lélekig érő kommunikáció, amely szavakban vagy érzésekben nyilvánul meg, és leírhatatlan módon közvetít értést (lásd 1 Nefi 17:45; T&Sz 9:8). Szólhat egyénileg is a szolgáihoz, vagy miközben azok tanácskoznak (lásd 3 Nefi 27:1–8).

Két példát hozok fel erre az Újszövetségből. Az első egy kinyilatkoztatás, amelyet az egyház feje kapott. A Cselekedetek könyvének elején azt látjuk, hogy Krisztus apostolai Jézus papsági szolgálatának mintáját követve csak a zsidóknak hirdetik az evangéliumi üzenetet (lásd Máté 15:24), de aztán az Úr időbeosztásában eljön a változás ideje. Mindenféle állatot lát leszállni az égből a földre, „egy nagy lepedő[ben], négy sarkánál fogva felkötve” (Cselekedetek 10:11), és parancsolatot kap: „öljed és egyél” (Cselekedetek 10:13). Péter tétovázik, mivel az állatok némelyike Mózes törvénye értelmében „tisztátalan”, és Péter soha nem szegte meg a parancsolatot, mely szerint ne egyen ilyet. Mindazonáltal a hang azt mondja Péternek az álmában: „A miket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak” (Cselekedetek 10:15).

Nyilvánvalóvá vált ennek az álomnak a jelentése, amikor nem sokkal ezután férfiak érkeztek Kornélius római századostól Péter szállására, azzal a kéréssel, hogy jöjjön és tanítsa mesterüket. Kornélius rengeteg rokont és barátot gyűjtött össze, és amikor Péter látta, hogy nagyon várják üzenetét, azt mondta:

„Isten megmutatá, hogy senkit ne mondjak közönséges, vagy tisztátalan embernek…

Bizonnyal látom, hogy nem személyválogató az Isten;

Hanem minden nemzetben kedves ő előtte, a ki őt féli és igazságot cselekszik” (Cselekedetek 10:28, 34–35; lásd még a 17–24. verseket).

„Mikor még szólá Péter ez ígéket, leszálla a Szent Lélek mindazokra, a kik hallgatják vala e beszédet.

És elálmélkodának [akik Péterrel valának]…, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szent Lélek ajándéka.

[…] Akkor felele Péter:

Vajjon eltilthatja-é valaki a vizet, hogy ezek meg ne keresztelkedjenek, kik vették a Szent Lelket miképen mi is?” (Cselekedetek 10:44–47).

Péter ezen élménye és a neki adott kinyilatkoztatás által az Úr módosította az egyház gyakorlatát, és kinyilatkoztatás által még teljesebb mértékben megértette tanítványaival a tant. Így az evangélium prédikálása az egész emberiségre kiterjedt.

Később a Cselekedetek könyvében látunk még ehhez hasonlót. Itt a tanbéli kérdések kinyilatkoztatására tanácskozás keretében kerül sor. Vita támad azt illetően, hogy a Mózes törvénye szerint kötelező körülmetélés megmarad-e parancsolatként az evangéliumban és Krisztus egyházában (lásd Cselekedetek 15:1, 5). „Egybegyűlének azért az apostolok és a vének, hogy e dolog felől végezzenek” (Cselekedetek 15:6). A feljegyzéseink erről a tanácsgyűlésről elég hiányosak, de tudjuk, hogy „nagy vetekedés” (Cselekedetek 15:7) után Péter, a rangidős apostol felállt, és kijelentette, mit erősített meg neki a Szent Lélek. Emlékeztette a tanács tagjait, hogy amikor az evangéliumot Kornélius házában prédikálni kezdték a körülmetéletlen nemzsidóknak, ők éppen úgy befogadták a Szentlelket, mint a körülmetélt zsidó megtértek. Elmondása szerint Isten „semmi különbséget sem tett mi köztünk és azok között, a hit által tisztítván meg azoknak szívét.

Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk?

Sőt inkább az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hiszszük, hogy megtartatunk, miképen azok is” (Cselekedetek 15:9–11; lásd még a 8. verset).

Ezt követően Pál, Barnabás, és talán mások is felszólaltak Péter megállapításai mellett, majd Jakab javasolta, hogy a döntést foganatosítsák egy, az egyháznak küldött levél által, mire a tanács „egyértelemre” jutott (Cselekedetek 15:25; lásd még a 12–23. verset). A levélben, mely bejelenti döntésüket, az apostol így fogalmaz: „Mert tetszék a Szent Léleknek és nékünk” (Cselekedetek 15:28), vagyis más szóval, a döntés isteni kinyilatkoztatás révén adatott a Szent Lelken keresztül.

Ma Jézus Krisztus visszaállított egyházában is ugyanezt a mintát követjük. Az egyház elnöke jelenthet be vagy értelmezhet tanokat, a neki adott kinyilatkoztatások alapján (lásd például T&Sz 138). Tanbéli kifejtésre sor kerülhet az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma közös tanácskozása által is (lásd például 2. Hivatalos nyilatkozat). A tanács gyakran mérlegeli a hiteles szentírásokat, az egyházi vezetők tanításait és a korábbi gyakorlatokat. A végső cél azonban, akárcsak az újszövetségi egyházban, nem csupán a tanács tagjai közötti egyetértés, hanem az Istentől érkező kinyilatkoztatás. Ebben a folyamatban az érvek és a hit is szerepet játszanak az Úr szándékának és akaratának megismerésében.⁴

Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy egy múltbéli vagy jelenlegi egyházi vezető nem minden szava alkot tant. Az egyházban köztudott, hogy egy vezető egyszeri alkalommal tett kijelentése gyakran személyes, bár jól átgondolt véleményt tükröz, ám nem számít hivatalosnak vagy az egyház egészére nézve kötelező érvényűnek. Joseph Smith próféta azt tanította, hogy „a próféta csak akkor próféta, ha akként cselekszik”⁵. Clark elnök, akit korábban már idéztem, azt mondta:

„A mai napig közszájon forog egy történet, amelyet gyermekként hallottam édesapámtól, és nem tudom, honnan származik, de szemlélteti, amiről beszélünk. A történet szerint a [Johnston] Hadtest közeledtének hírén felbuzdulva Brigham testvér egy délelőtti gyűlésen olyan beszédet mondott az embereknek, amelyből sugárzott az ellenállás és a harc felvételének szándéka. A délutáni gyűlésen azonban felállt, és kijelentette, hogy délelőtt Brigham Young beszélt, most azonban az Úr szól hozzájuk. Ezt követően elmondta beszédét, amelynek színezete pontosan a délelőtti beszéd ellentéte volt. […]

Az egyház tagjai a Szentlélek nekik megnyilvánuló bizonysága által tudni fogják, hogy a nézeteiket hangoztató Fivéreket a Szentlélek készteti-e, és idővel ennek ismerete nyilvánvalóvá is válik.”⁶

Joseph Smith próféta a következő határozott mondattal erősítette meg, hogy a Szabadító központi szerepet játszik a tanunkban: „Vallásunk alapvető tantételei az apostolok és a próféták bizonysága Jézus Krisztusról; az, hogy Ő meghalt, eltemették, és harmadnap feltámadt, és felemelkedett a mennybe; és a vallásunkra vonatkozó minden más dolog ennek csupán függeléke.”⁷ Joseph Smith bizonysága Jézusról az, hogy Ő él, mert látta Őt, „méghozzá Isten jobb kezénél; és hallott[a] a hangot, amely bizonyságot tett arról, hogy ő az Atya Egyszülöttje” (T&Sz 76:23; lásd még a 22. verset). Arra kérem mindazokat, akik hallják vagy olvassák ezt az üzenetet, hogy ima és a szentírások tanulmányozása által törekedjenek ugyanilyen tanúbizonyságra Jézus Krisztus isteni jelleméről, engeszteléséről és feltámadásáról. Fogadjátok el tanát azzal, hogy bűnbánatot tartotok, megkeresztelkedtek, befogadjátok a Szentlélek ajándékát, majd egész életetekben követitek Jézus Krisztus evangéliumának törvényeit és szövetségeit.

A húsvéti ünnepek közeledtével kifejezésre juttatom saját tanúbizonyságomat is arról, hogy a názáreti Jézus Isten Fia, az ősi prófécia valódi Messiása. Ő a Krisztus, aki Gecsemánéban szenvedett, aki meghalt a kereszten, akit eltemettek, és aki harmadnap bizony feltámadt. Ő a feltámadt Úr, aki által mindannyian feltámadunk, és aki által mindenki, aki hajlandó erre, megváltatik és felmagasztosul az Ő mennyei királyságában. Ez a mi tanunk, amely megerősíti Jézus Krisztus minden korábbi bizonyságát, és újra kijelenti azt napjainkban. Jézus Krisztus nevében, ámen.