Az élet versenye

Írta: Thomas S. Monson elnök


Honnan jöttünk? Miért vagyunk itt? Hová megyünk ezen élet után? Ezeknek az egyetemes kérdéseknek többé nem kell megválaszolatlanul maradniuk.

Szeretett fivéreim és nőtestvéreim, ma délelőtt örök igazságokról szeretnék szólni hozzátok – olyan igazságokról, melyek gazdagabbá teszik életünket és biztonságban hazavezetnek.

Az emberek mindenhol sietnek valahová. Sugárhajtású repülőgépek sietnek értékes emberi rakományukkal kontinenseken és hatalmas óceánokon át, hogy mindenki odaérjen üzleti megbeszéléseire, teljesíthesse kötelességeit, élvezhesse nyaralását, és meglátogathassa családtagjait. A különböző utakon és autópályákon több millió autó száguld, mely még több millió embert szállít egy látszólag végtelen folyamban és mindenféle okokból, miközben igyekszünk mindennapi dolgainkat elvégezni.

Az élet ilyen robogó iramában vajon meg-megállunk-e egy pillanatra, hogy elmélkedjünk egy kicsit az időtlen igazságokon is?

Az örökkévaló igazságokhoz képest mindennapi életünk kérdései és aggályai tulajdonképpen elég jelentéktelennek tűnnek. Mit együnk vacsorára? Milyen színűre fessük a nappalit? Beírassuk-e Johnnyt fociedzésre? Az ilyen és ezekhez hasonló kérdések azonban eltörpülnek, amikor valamilyen súlyos problémával kell szembenéznünk, amikor valakinek baja esik vagy megsérül, amikor betegség köszönt az egészséges hajlékba, vagy amikor az élet fényének gyertyái már csak alig pislákolnak, és a sötétség fenyeget. Ilyenkor a gondolataink kiéleződnek, és könnyebb eldöntenünk, hogy mi az igazán fontos, és mi jelentéktelen.

Nemrégiben meglátogattam egy asszonyt, aki már két éve küzd egy életét veszélyeztető betegséggel. Elmondta, hogy betegsége előtt a mindennapjai gyakorta azzal teltek, hogy az otthonát a tökéletességig csinosította, gyönyörű dísztárgyakkal ékesítve azt. Hetente két alakalommal is felkereste a fodrászát, és rengeteg időt és pénzt költött minden hónapban a ruhatára bővítésére. Unokáit ritkán hívta látogatóba, mivel állandóan attól félt, hogy az óvatlan kezek esetleg eltörhetik vagy tönkretehetik valamelyik becses kincsét.

Aztán közölték vele a megdöbbentő hírt: halandó élete veszélyben van, és lehet, hogy már csak kevés ideje van hátra. Elmondta, hogy abban a pillanatban, amikor meghallotta az orvos diagnózisát, azonnal tudta, hogy a hátralévő idejét a családjával és a barátaival kell töltenie, az evangéliumot pedig élete középpontjába kell állítania, mivel ezek a legbecsesebbek a számára.

Ilyesfajta megvilágosodást előbb vagy utóbb mindannyian megtapasztalunk, habár talán nem mindig ilyen drámai körülmények között. Ilyenkor tisztán látjuk, mi az, ami igazán számít az életben, és hogyan kellene élnünk.

A Szabadító ezt mondta:

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják;

Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket [a] mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.

Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”1

Azokban az időszakokban, amikor a legnagyobb szükségleteink közepette elgondolkodunk, az ember lelke a menny felé fordul, és isteni választ vár az élet legnagyobb kérdéseire: Honnan jöttünk? Miért vagyunk itt? Hová megyünk, miután elhagyjuk ezt az életet?

Az ezekre a kérdésekre adott választ nem tudományos könyvek lapjain vagy az interneten fogjuk megtalálni. Ezek a kérdések túlmutatnak a halandóságon. Az örökkévalóságot ölelik fel.

Honnan jöttünk? Ez a kérdés kimondatlanul is felmerül minden emberben.

Pál apostol azt mondta az athéniaknak az Areopágoszon, hogy „az Istennek nemzetsége vagyunk”2. Mivel tudjuk, hogy fizikai testünk földi szüleink nemzetsége, utána kell néznünk, mit is jelent Pál kijelentése. Az Úr kijelentette, hogy „a lélek és a test az ember lénye”3. Ebből adódóan a lélek az, amely Isten nemzetsége. A zsidókhoz írt levél írója „a lelkek Atyjának”4 nevezi Őt. Az összes ember lelke szó szerint az Ő fia és leánya.5

Megfigyelhetjük, hogy sugalmazott költők is írásba foglaltak megindító üzeneteket és páratlan gondolatokat e témában, hogy azokon majd mi is eltöprenghessünk. William Wordsworth a következő igazságot vetette papírra:

Születésünk csak álom s feledés:
Létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,
Messziről ered, és
Véget nem mivelünk ér:
Nem egészen emléktelen,
És nem teljesen mezítelen,
Dicsőség felhőitől követve jövünk
Istentől, aki a mi Otthonunk:
Mennyország öleli át a gyermekkort!6

A szülők elgondolkoznak azon felelősségükön, hogy tanítsák és sugalmazzák gyermekeiket, valamint irányítást, útmutatást és példát nyújtsanak számukra. És míg a szülők ezen elmélkednek, a gyermekek – különösképpen a fiatalok – felteszik a legáthatolóbb kérdést: „Miért vagyunk itt?” Ez a kérdés általában csendben, a lélekben hangzik el: „Miért vagyok én itt?”

Mily hálásnak kell lennünk, hogy egy bölcs Teremtő egy olyan földet alkotott, és úgy helyezett bennünket ide, hogy át kelljen haladnunk előző létezésünk felejtésének fátylán, hogy egy időre megpróbáltassunk, lehetőségünk legyen megmérettetni, hogy aztán majd érdemesek legyünk elnyerni mindazt, amit Isten számunkra előkészített.

Nyilvánvalóan földi életünk egyik elsődleges célja az, hogy húsból és csontból való testet kapjunk. Emellé az önrendelkezés ajándékát is megkaptuk. Abban a kiváltságban van részünk, hogy ezer meg ezer módon hozhatunk önálló döntéseket. Itt a tapasztalat szigorú munkafelügyelőjétől tanulunk. Különbséget teszünk a jó és a gonosz között. Megkülönböztetjük a keserűt az édestől. Felfedezzük, hogy cselekedeteink következményekkel járnak.

Amennyiben engedelmeskedünk Isten parancsolatainak, érdemessé válhatunk arra a „lakhelyre”, melyről Jézus is beszélt, amikor kijelentette: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; …elmegyek, hogy helyet készítsek néktek, …hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”7

Noha „a dicsőség felhőit keresve jöttünk” a halandóságba, az élet feltartóztathatatlanul halad tovább. A gyermekkor után az ifjúkor jön, a felnőttkor pedig oly észrevétlenül itt terem. Tapasztalatok során át megtanuljuk a mennyek felé nyújtani kezünket segítségért, miközben előre lépdelünk az élet ösvényén.

Isten, a mi Atyánk, és Urunk, Jézus Krisztus kijelölték a tökéletessé válás útját. Arra szólítanak, hogy örökkévaló igazságokat kövessünk, és váljuk olyan tökéletessé, mint Ők maguk.8

Pál apostol egy versenyhez hasonlította az életet. A zsidókat így biztatta: „[F]élretéve… a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért.”9

Sietségünkben azonban ne hagyjuk figyelmen kívül a Prédikátor könyvében található bölcs tanácsot sem: „Nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal.”10 A díjat voltaképpen az nyeri, aki mindvégig kitart.

Amikor az élet versenyére gondolok, egy másfajta verseny is eszembe jut, még gyerekkoromból. Barátaimmal kis játékhajókat faragtunk fűzfából a bicskánkkal. A kis hajókra felhelyeztünk egy háromszög alakú szövetvitorlát, majd mindegyikünk versenyre bocsátotta művét a Provo-folyó viszonylag sebes vizén. Mi a folyó mellett szaladva figyeltük az apró hajókat, melyeket a nagy sodrás ide-oda taszigált, a mélyebb vizű szakaszokon pedig nyugodtan, lassan vitorláztak.

Az egyik verseny során észrevettük, hogy egy hajó vezette az összes többit a kijelölt célvonal felé. Aztán egy áramlat hirtelen túl közel vitte a hajót egy nagyobb örvényhez, mely előbb az oldalára, majd végül a feje tetejére fordította. Összevissza hánykolódott, nem találva a fő sodrásba visszavezető utat. Végül nagy nehezen egy kis öbölben állította meg az őt körülvevő vízfelszínen összegyűlt törmelék, melyet a kinyúló zöld moha nyúlványai tartottak egy helyben.

Gyermekkorunk játékhajóin nem volt stabilitást biztosító tőkesúly, irányt adó kormánylapát, és nem hajtotta őket semmilyen motor sem. Így az úti céljukat szükségszerűen a sodrás, a könnyebb ellenállás iránya határozta meg.

A játékhajókkal ellentétben mi rendelkezünk olyan isteni tulajdonságokkal, melyekkel irányíthatjuk az utazásunkat. Nem azért léptünk be a haladóság kapuján, hogy sodródjunk az élet váltakozó áramlataival, hanem azért, hogy a gondolkodás erejével, az érvelés és a cselekvés hatalmával vegyük kézbe sorsunk irányítását.

Mennyei Atyánk nem indított volna el minket végtelen utunkra anélkül, hogy ne adott volna eszközöket, melyek segítségével irányítást kaphatunk tőle a biztonságos visszatéréshez. Az imáról beszélek. Beszélek továbbá annak a halk és szelíd hangnak a suttogásáról; és nem feledkezem meg a szentírásokról sem, amelyek az Úr és a próféták szavait tartalmazzák, és azért adattak, hogy segítsenek nekünk sikeresen átlépni a célvonalat.

Halandó küldetésünk során valamikor megjelenik a botladozó lépés, az erőtlen mosoly, a betegség fájdalma – a nyár elhomályosulása, az ősz közeledte, a tél hidege, majd a halálnak nevezett élmény.

Minden gondolkodó ember feltette magának a kérdést, amelyet legjobban az ősi Jób fogalmazott meg: „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?”11 Hiába próbáljuk e kérdést kiűzni gondolataink közül, mindig visszatér. A halál mindenkiért eljön. Eljön a bizonytalan léptű idősekhez. Hallják hívását, akik alig érték el az élet utazásának felét, és gyakran némítja el a kisgyermekek nevetését is.

De van-e létezés a halálon túl? A halállal vajon mindennek vége? Robert Blatchford a God and My Neighbor [Isten és a szomszédom] című könyvében erőteljesen támadja a széles körben elfogadott keresztény hitelveket, úgymint Isten, Krisztus, ima, és különösen a halhatatlanság kérdését. Határozottan kijelentette, hogy a halál létezésünk végét jelenti, és senki sem tudja bebizonyítani az ellenkezőjét. Ekkor valami meglepő dolog történt. Kétkedésének fala váratlanul leomlott. Ott állt kitárulkozva és oltalom nélkül. Lassan elkezdett tapogatózni az ahhoz a hithez visszavezető úton, amelyet kigúnyolt és elhagyott. Mi idézte elő ezt a nagy változást? Elhunyt a felesége. Összetört szívvel lépett be a szobába, ahol ott feküdt felesége teste – halandó létének maradványai. A férfi még utoljára rátekintett az arcra, melyet olyannyira szeretett. Amikor kijött a szobából, ezt mondta egy barátjának: „Ő az, de mégsem ő az. Minden megváltozott. Valami, ami eddig ott volt, elvétetett. Már nem ugyanaz. Mi lehet, ami elszállt belőle, ha nem a lelke?”

Később ezt írta: „A halál nem az, aminek sokan képzelik. Olyan csupán, mintha átlépnénk egy másik szobába. És abban a másik szobában ott fogjuk találni… a drága asszonyokat és férfiakat, és az édes gyermekeket, akiket szerettünk és elveszítettünk.”12

Fivéreim és nőtestvéreim, tudjuk, hogy a halál nem jelenti a véget. Ezt az igazságot tanították az élő próféták az időkön át. Megtalálható a szentírásokban is. A Mormon könyvében olvashatjuk ezeket a konkrét és vigaszt nyújtó szavakat:

„Most, a lélek állapotát illetően a halál és a feltámadás között – Íme, egy angyal tudatta velem, hogy az emberek lelke, amint elhagyja ezt a halandó testet, igen, minden ember lelke, legyen az jó vagy gonosz, hazavitetik ahhoz az Istenhez, aki életet adott neki.

És akkor majd lészen, hogy azok lelkét, akik igazlelkűek, a boldogság állapotába fogadják be, melyet paradicsomnak hívnak, a nyugalom állapotának, a béke állapotának, ahol megpihennek majd minden bajuktól, és minden gondtól és bánattól.”13

Miután Jézust keresztre feszítették és teste három napig a sírboltban feküdt, a lélek ismét felvette a testet. A kő elgördült, és a feltámadott Megváltó húsból és csontból való halhatatlan testtel lépett elő a sírból.

Jób azon kérdésére, hogy „ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?”, akkor érkezett a válasz, amikor Mária és mások a sírhoz közeledve láttak két embert fényes öltözetben ülni, akik így szóltak hozzájuk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott!”14

Krisztus sír feletti győzelmének köszönhetően mindannyian fel fogunk támadni. Ez a lélek megváltása. Pál így írt erről: „…vannak mennyei testek és földi testek: de más a mennyeiek dicsősége, más a földieké.”15

Amire mi törekszünk, az a celesztiális dicsőség. Isten jelenlétében kívánunk lakozni. Mi egy örökkévaló családnak szeretnénk a tagjai lenni. Ezeket az áldásokat azáltal nyerjük el, ha egész életünkön keresztül igyekszünk, keresünk, bűnbánatot tartunk, és végül sikerrel járunk.

Honnan jöttünk? Miért vagyunk itt? Hová megyünk ezen élet után? Ezeknek az egyetemes kérdéseknek többé nem kell megválaszolatlanul maradniuk. Szívem mélyéről, teljes alázattal tanúságomat teszem, hogy mindaz, amiről ma beszéltem, igaz.

Mennyei Atyánk örvend azokban, akik betartják az Ő parancsolatait. Törődik eltévedt gyermekével, a későn hazaérő tizenévessel, a tévelygő fiatallal, és a kötelességét elmulasztó szülővel is. A Mester gyengéden szól hozzájuk és mindannyiunkhoz: „Jöjjetek vissza! Jöjjetek elő! Jöjjetek be! Jöjjetek haza! Jöjjetek én hozzám!”

Egy hét múlva ünnepeljük a húsvétot. Gondolataink a Szabadító életére, halálára és feltámadására irányulnak. Különleges tanújaként bizonyságomat teszem nektek, hogy Ő él, és várja dicsőséges hazatérésünket. Azért imádkozom alázattal az Ő szent nevében, hogy részünk lehessen ebben a visszatérésben, Jézus Krisztus, a mi Szabadítónk és Megváltónk nevében, ámen.

Mostra riferimenti

  1.  

    1.  Máté 6:19–21.

  2.  

    2.  Cselekedetek 17:29.

  3.  

    3.  Tan és a szövetségek 88:15.

  4.  

    4.  Zsidók 12:9.

  5.  

    5. Lásd Tan és a szövetségek 76:24.

  6.  

    6. William Wordsworth: Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből. Ferencz Győző fordítása.

  7.  

    7.  János 14:2–3.

  8.  

    8. Lásd Máté 5:48; 3 Nefi 12:48.

  9.  

    9.  Zsidók 12:1.

  10.  

    10.  Prédikátor 9:11.

  11.  

    11.  Jób 14:14.

  12.  

    12. Lásd Robert Blatchford, More Things in Heaven and Earth: Adventures in Quest of a Soul (1925), 11.

  13.  

    13.  Alma 40:11–12.

  14.  

    14.  Lukács 24:5–6.

  15.  

    15.  1 Korinthusbeliek 15:40.