A valódi növekedés kulcsa a megmentés

Az elmúlt hónapokban kiemelt hangsúlyt fektettünk az egyház „valódi növekedésének” megvalósítására, mely során minden arra hajlandó egyént elvezetünk a szabadító szertartások és szövetségek elnyeréséhez és megtartásához, valamint a szívbéli változáshoz, ahogyan azt Alma leírta (lásd Alma 5:14). Az egyházban történő valódi növekedés elérésének egyik legjelentősebb és legfontosabb módja az, hogy kinyújtsuk kezünket, és megmentsük azokat, akik már megkeresztelkedtek, de mégis egy kevésbé tevékeny állapotban kószálnak, és figyelmen kívül hagyják a szabadító szertartásokat és áldásokat. Egyéni elhívásunktól függetlenül – legyen az házi- vagy látogatótanító, vasárnapi iskolai tanító, püspök, édesapa, édesanya, vagy általános felhatalmazott – mindannyian hathatósan részt vehetünk a megmentési erőfeszítésekben. Végül is ugyanazon mennyei elhívásban osztozunk mindannyian: hogy családunkat, a nem egyháztagokat, a kevésbé tevékenyeket és a bűnösöket Krisztushoz vezessük, hogy részesülhessenek a szabadító szertartásokban.

30 évvel ezelőtt, amikor egy cövekelnökségben szolgáltam, egy vasárnap délelőtt felhívott bennünket az egyik hithű püspökünk. Elmondta, hogy az egyházközsége olyan rohamos léptekben növekszik, hogy már nem tud jelentőségteljes elhívásokat adni mindegyik egyháztagnak. Könyörgött nekünk, hogy osszuk ketté az egyházközségét. Míg a megfelelő jóváhagyásra vártunk, cövekelnökségként úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk az egyházközséget, e csodálatos és érdemes testvéreket pedig elhívjuk cöveki misszionáriusoknak.

A harmadik személy, akivel beszéltem, egy fiatal hölgy volt, aki a helyi egyetemre járt. Néhány percnyi általános beszélgetés után átadtam neki az elhívást, hogy misszionáriusként szolgáljon. Ezután néhány pillanatnyi csend következett, majd ezt mondta: „Edgley elnök, azt ugye tudod, hogy én nem járok az egyházba?”

Én is elhallgattam egy pillanatra, majd ezt mondtam: „Nem, nem tudtam, hogy nem vagy tevékeny.”

Ezt válaszolta: „Már évek óta nem járok az egyházba. Ugye tudod, hogy amikor valaki ilyen sokáig nem tevékeny, akkor nem olyan könnyű visszatérni?”

„Nem – válaszoltam. – Az egyházközséged gyűlései reggel 9-kor kezdődnek. Csak besétálsz a kápolnába, és már ott is vagy velünk.”

Ő ezt válaszolta: „Ez nem ilyen könnyű. Egy csomó dolog miatt kell aggódnod. Aggódsz azon, hogy vajon odajön-e valaki üdvözölni, vagy egyedül és észrevétlenül fogod végigülni a gyűlést. És azon is aggódsz, hogy elfogadnak-e, és hogy kik lesznek majd az új barátaid.”

Könnyes arccal így folytatta: „Tudom, hogy az édesanyám és az édesapám már évek óta imádkozik értem, hogy visszatérjek az egyházba.” Majd rövid szünet után ezt mondta: „Az utóbbi három hónapban azért imádkoztam, hogy legyen elég bátorságom, erőm és módom arra, hogy tevékenyen visszatérjek az egyházba.” Aztán ezt kérdezte: „Edgley elnök, szerinted ez az elhívás válasz az imáimra?”

Könnyimmel küszködve így feleltem: „Azt hiszem, az Úr megválaszolta az imáidat.”

A lány nem csupán elfogadta az elhívást, hanem igen kiváló misszionárius is lett belőle. Biztos vagyok abban, hogy mindez nem csak saját magának, hanem szülei és más családtagjai számára is nagy örömet hozott.

Ebből és ehhez hasonló interjúkból számos dolgot megtanultam, és sok mindenre emlékeztettek engem:

• Megtanultam, hogy sok kevésbé tevékeny egyháztagnak vannak olyan szerettei, akik naponta fohászkodnak az Úrhoz a számukra kedves személy megmentéséért.

• Megtanultam azt is, hogy egy kevésbé tevékeny egyháztag számára nem olyan könnyű vagy kényelmes egyszerűen csak visszasétálni az egyházba. Segítségre van szükségük. Támogatásra van szükségük. Barátokra van szükségük.

• Azt is megtanultam azonban, hogy vannak olyan kevésbé tevékeny egyháztagok is, akik próbálnak és hajlandóak is visszatalálni a tevékenység ösvényére.

• Megtanultam, hogy sok kevésbé tevékeny egyháztag elfogadja a neki átnyújtott elhívást.

• És megtanultam azt is, hogy egy kevésbé tevékeny egyháztag megérdemli az egyenlő bánásmódot, és hogy egy szerető Isten fiaként vagy leányaként tekintsünk rá.

Az évek során eltűnődtem azon, hogy ez az interjú mennyiben alakult volna másképp, ha kevésbé tevékeny egyháztagként tekintettem volna e nőtestvérre. Ennek megítélését rátok bízom.

Az újra aktivizálás az Úr munkájának mindig is fontos részét képezte. Míg a megmentés minden egyháztag felelőssége, az ároni és melkisédeki papság viselőknek külön felelősségük, hogy élen járjanak ebben a munkában. Végül is erről szól a papsági szolgálat: minden embert elvezetni a felmagasztalást nyújtó szövetségekhez; elősegíteni a békét, a boldogságot és az önértékelést.

A Mormon könyvében biztosan találkoztatok az ifjú Alma történetével, aki mikor felfedezte, hogy a zorámiták elhagyták az egyházat, egy újra aktivizáló csapatot szervezett, hogy megmentse ezeket az embereket. Amikor nekiláttak e feladatnak, Alma a következő szavakkal fohászkodott az Úrhoz:

„Ó Uram, add meg nekünk, hogy sikerüljön őket ismét tehozzád vezetnünk Krisztusban.

Íme, Ó Uram, értékes az ő lelkük, és sokan közülük a testvéreink; adj tehát nekünk, Ó Uram, hatalmat és bölcsességet, hogy ismét elhozhassuk tehozzád ezeket a testvéreinket” (Alma 31:34–35; kiemelés hozzáadva).

Néhány hónappal ezelőtt, miután néhány új megtérttel, kevésbé tevékeny és újra tevékeny egyháztaggal találkoztam, egy velem egykorú úriember lépett oda hozzám, és ezt mondta: „Én az életem nagy részében nem igen voltam tevékeny. Elég fiatalon eltávolodtam az egyháztól. Most viszont újra itt vagyok, és a feleségemmel a templomban szolgálunk.”

Hogy tudassam vele, minden rendben van, valami ilyesmit válaszoltam: „Minden jó, ha a vége jó.”

Ő így válaszolt: „Nem, nincs minden jól. Visszatértem az egyházba, de elvesztettem az összes gyermekemet és unokámat. Most pedig a dédunokáim elvesztését kell végignéznem – hiszen egyikőjük sincs az egyházban. Nincs minden jól.”

Családunkban van egy ősünk, aki még az egyház korai éveiben csatlakozott az egyházhoz Európában. Az egyik fia elhagyta az egyházat. Edgley nőtestvér és én megpróbáltuk fellelni ennek az ősünknek az inaktív leszármazottjait.

A feleségemmel arra a megállapításra jutottunk, hogy e hat generáció alatt, és ésszerű feltételezések mellett, mintegy 3000 családtag elvesztését könyvelhetjük el. Ehhez most képzeljetek hozzá még két generációt. Az elméleti veszteség elérheti a 20–30 000 lelket is Mennyei Atyánk gyermekei közül.

A megmentésre irányuló megbízatás az egyház egyik legalapvetőbb tanán alapszik.

„Emlékezzetek, a lelkek értéke nagy Isten szemében;

Mert íme, az Úr, a ti Megváltótok, elszenvedte a halált testben; tehát minden ember fájdalmát elszenvedte, hogy minden ember bűnbánatot tarthasson és hozzá jöhessen. […]

És ha úgy lészen, hogy minden napotokon munkálkodtok, bűnbánatot kiáltva e népnek, és csupán egy lelket hoztok énhozzám, mily nagy lesz a ti örömötök ővele Atyám királyságában!” (T&Sz 18:10–11, 15; kiemelés hozzáadva).

Az életem során kiváltságomban állt megmenteni néhány kevésbé tevékeny egyháztagot. Amikor segítek egyet visszahozni a tevékeny egyházi életbe, nem csupán egyetlen lelket képzelek el. Hat, hét vagy több generációt is látok – több ezer lelket. Majd pedig ez a szentírás jut az eszembe: „[H]a… csupán egy lelket hoztok énhozzám, mily nagy lesz a ti örömötök” (T&Sz 18:15).

Az Úr ezt mondta apostolainak: „Az aratni való sok, de a munkás kevés” (Máté 9:37). A munkásoknak nem kell kevesen lenniük. Több ezer alkalmas és érdemes papságviselőnk, és több millió elkötelezett egyháztagunk van a világ minden részén. Működő egyházközségi tanácsaink, papsági kvórumaink, Segítőegyleteink és egyéb szervezeteink vannak, melyek mindegyikének a megmentés a feladata. A lelkek megmentése az a munka, melyre a Szabadító mindannyiunkat elhívott.

A beszédem elején megemlítettem Alma imáját, melyet a zorámiták megmentésére indulva mondott. A második világháború alatt mintegy 500 amerikai katonát és őket támogató helyi civilt zártak egy börtöntáborba. A biztonságuk miatti aggodalomtól vezérelve egy körülbelül 100 amerikai katonát számláló önkéntes hadtest indult el a bebörtönzöttek megmentésére. Miután az önkéntesek összegyűltek, a parancsnok a következőhöz hasonló utasítást adott nekik: „Ti férfiak, ma este találkozzatok az egyházi vezetőitekkel, térdeljetek le, és esküdjetek meg Istenre, hogy amíg csak éltek, egyetlen emberünket sem hagyjátok egy pillanattal is tovább szenvedni.” (See Hampton Sides, Ghost Soldiers: The Forgotten Epic Story of World War II’s Most Dramatic Mission [2001], 28–29.) E sikeres megmentés a fizikai és a lelki szenvedéstől egyaránt megmentette őket. Nekünk vajon kevésbé bátornak kell-e lennünk, hogy megmentsük azokat, akik lelki és örökkévaló következményektől szenvedhetnek? Nekünk vajon kevésbé kell-e elköteleznünk magunkat az Úr felé?

Zárásként annyit, hogy Krisztus igaz egyházának tagjaiként az elkötelezettségünk abból a tényből fakad, hogy az Úr mindegyikőnkért szenvedett – a nem egyháztagért, a kevésbé tevékeny egyháztagért, sőt még a bűnösért is, és a saját családunk minden tagjáért. Hiszem, hogy ezrekkel ismertethetjük meg az evangélium örömét és békéjét, és annak édességét, és további százezrekkel – vagy akár milliókkal is – az őket követő nemzedékekből. Hiszem, hogy mindebben sikeresek lehetünk, mivel ez az Úr egyháza. Papságunk és egyháztagságunk erénye által pedig arra lettünk elhívva, hogy sikerrel járjunk. Erről teszek nektek tanúbizonyságot, Jézus Krisztus nevében, ámen.