A papsági szolgálat miértje

Nemrégiben elgondolkodtam két jelentős elhívásról, melyet papságviselőként kaptam az egyházban.

Az első akkor adatott, amikor diakónus voltam. Családommal az egyház frankfurti gyülekezetébe jártunk, Németországban. Sok csodás emberrel voltunk megáldva kicsiny gyülekezetünkben; közéjük tartozott gyülekezeti elnökünk, Landschulz testvér is. Nagyon csodáltam őt, bár mindig kissé túl komolynak és igen hivatalosnak látszott, és általában sötét öltönyt viselt. Emlékszem, fiatalemberként azon viccelődtünk a barátaimmal, hogy milyen ódivatú a gyülekezeti elnökünk.

Nevetnem kell, ha visszaemlékszem erre, mert nagyon is valószínűnek tartom, hogy az egyház mai fiataljai igen hasonlóan tekintenek rám.

Egy vasárnap Landschulz elnök megkérdezte, beszélhetne-e velem. Első gondolatom az volt: „Mi rosszat tettem?” Elmém végigszáguldott mindazon dolgokon, amelyek erre a gyülekezeti elnök-diakónus beszélgetésre késztethették.

Landschulz elnök egy kis osztályterembe invitált – kápolnánkban nem volt gyülekezeti elnöki iroda –, ahol aztán elhívott, hogy szolgáljak a diakónusok kvórumának elnökeként.

„Ez egy fontos pozíció” – mondta, aztán pedig időt fordított rá, hogy elmagyarázza, miért. Elmondta, mit vár el tőlem ő és az Úr, és hogyan kaphatok segítséget.

Nem sok mindenre emlékszem abból, amit mondott, de arra jól emlékszem, mit éreztem. Szent, isteni Lélek töltötte el szívemet, miközben beszélt. Éreztem, hogy ez a Szabadító egyháza. És éreztem, hogy az elhívást, melyet átadott, a Szentlélek sugalmazta. Emlékszem, jóval magasabbnak éreztem magam, amikor kiléptem a kis osztályteremből.

Közel 60 esztendő telt el azóta, de még mindig nagy becsben tartom a bizalom és szeretet akkori érzéseit.

Amikor visszagondoltam erre az élményre, megpróbáltam visszaemlékezni, pontosan hány diakónusunk is volt a gyülekezetünkben akkor. Ha nem csal az emlékezetem, úgy hiszem, kettő. De lehet, hogy enyhén túlzok.

Valójában nem is számított, hogy egyetlen diakónus van-e vagy egy tucatnyi. Megtisztelve éreztem magam, és képességeim legjavát nyújtva akartam szolgálni, hogy ne okozzak csalódást se a gyülekezeti elnökömnek, se az Úrnak.

Most már tudom, hogy a gyülekezeti elnök megtehette volna, hogy rutinszerűen adja át az elhívást. Egyszerűen szólhatott volna az előtérben vagy a papsági gyűlésünkön, hogy én vagyok a diakónusok kvórumának új elnöke.

Ehelyett azonban időt szakított rám, és segített megértenem nemcsak megbízásom és új felelősségem mikéntjét, hanem ami még ennél is fontosabb, a miértjét is

Olyasvalami ez, amit soha nem fogok elfelejteni.

Nem csupán azért meséltem el ezt a történetet, hogy elmondjam, hogyan kell átadni az elhívásokat az egyházban (habár csodálatos leckét ad arról is). Számomra ez a történet jól példázza a papsági vezetés motiváló erejét, amely felébreszti a lelket, és cselekvésre ösztönöz.

Folytonosan emlékeztetni kell bennünket, milyen örök indokok állnak azon dolgok hátterében, melyek megtételére parancsolatot kapunk. Az alapvető evangéliumi tantételeknek részét kell képezniük életünk szőttesének, még ha ez azzal is jár, hogy újra és újra meg kell tanulnunk őket. Persze ez nem azt jelenti, hogy e folyamatnak gépiesnek vagy unalmasnak kell lennie, hanem inkább amikor az alapvető tantételekről tanítunk otthonunkban vagy az egyházban, akkor az evangélium iránti lelkesedés lángja és a bizonyság tüze hozzon fényt, meleget és örömet azok szívébe, akiket tanítunk.

A legújabban elrendelt diakónustól a legidősebb főpapig mindannyiunknak vannak listái arról, hogy mit tehetünk és tegyünk papsági feladatkörünkben. A mi kérdése fontos a munkánkban, és fontos figyelmet szentelnünk neki, de a papsági szolgálat miértjében fogjuk felfedezni a papság tüzét, szenvedélyét és hatalmát.

A papsági szolgálatban a mi kérdése megtanítja, mit kell tennünk, a miért pedig inspirálja a lelkünket.

A mi tanít, a miért átalakít.

Egy másik papsági elhívás, amelyen eltűnődtem, sok évvel később érkezett, amikor már saját családom volt. Visszaköltöztünk Frankfurtba, és épp előléptettek a munkahelyemen, új munkaköröm pedig sok időt és figyelmet kívánt tőlem. Életem ezen elfoglalt időszakában adta át Joseph B. Wirthlin elder az elhívást, hogy cövekelnökként szolgáljak.

A vele való interjúm során sok gondolat futott át az agyamon, nem utolsó sorban az a nyugtalanító aggály, hogy nem lesz időm mindarra, amit ez az elhívás megkíván. Bár alázatot és megtiszteltetést éreztem az elhívás miatt, egy pillanatra eltűnődtem, hogy el tudom-e fogadni. De ez csupán múló gondolat volt, mert tudtam, hogy Wirthlin eldert Isten hívta el, és hogy ő az Úr munkáját végzi. Mi mást tehetnék, mint hogy elfogadom az elhívást?

Vannak alkalmak, amikor hittel be kell lépnünk a sötétbe, bízva abban, hogy Isten majd szilárd talajt tesz lábunk alá, mihelyt odalépünk. Így aztán örömmel elfogadtam, tudva, hogy Isten majd mindenről gondoskodik.

E megbízatás kezdetén cövekünknek abban a kiváltságban volt része, hogy az egyház néhány legjobb tanítójától és vezetőjétől kaphattunk képzést – olyan emberek, mint Russell M. Nelson elder és Thomas S. Monson elnök látogattak el a területünkre. Tanításaik a mennyből alászálló friss harmatként nyújtottak sugalmazást nekünk. Még mindig megvannak a jegyzeteim, melyeket e képzések idején készítettem. Ezek a Fivérek elénk tárták annak látomását, mit is jelent Isten királyságának megalapítása a személyes bizonyságok kialakítása és a családok megerősítése révén. Segítettek meglátnunk, hogyan vonatkoztassuk az evangélium igazságait és tantételeit saját körülményeinkre és a mi időnkre. Más szavakkal e sugalmazott vezetők segítettek meglátnunk az evangélium miértjét, nekünk pedig fel kellett gyűrnünk ingujjunkat, és munkához kellett látnunk.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy felismerjük, milyen sok dolgot tud tenni a cövekelnökség – valójában olyan sokat, hogy ha nem állítunk fel sugalmazott fontossági sorrendet, akkor talán a legfontosabbakra nem is kerül sor. Egymással versengő prioritások támadtak, elterelve figyelmünket a Fivérek által megosztott látomásról. Sok „jó” tennivaló volt, de nem mindegyik volt a legfontosabb.

Fontos leckét tanultunk: annak puszta ténye, hogy valami jó, nem pedig mindig jelent elegendő indokot, hogy időt és energiát fordítsunk rá. Tevékenységeinket, javaslatainkat és terveinket papsági szolgálatunk miértjének kell inspirálnia és annak kell alapot szolgáltatnia, nem pedig valamiféle divatos trendnek vagy pillanatnyi érdeknek. Máskülönben gyengíthetik erőfeszítéseinket, szétforgácsolhatják energiánkat, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy olyan kedvenc időtöltéseinkkel foglalatoskodunk, melyek – akár lelkiek, akár fizikaiak – nem a tanítványság középpontjában állnak.

Fivérek, mindannyian tudjuk, hogy önfegyelem kell ahhoz, hogy ne tévesszük szem elől azokat a kérdéseket, melyeknek a legnagyobb ereje van Isten és embertársaink iránti szeretetünk növelésére, házasságunk felpezsdítésére, családunk megerősítésére és Isten földi királyságának felépítésére. Az ágakban és levelekben bővelkedő gyümölcsfához hasonlóan a mi életünket is rendszeresen meg kell metszeni, hogy energiánkat és időnket valódi céljaink elérésére tudjuk fordítani: hogy jó gyümölcsöt teremjünk.¹

És honnan tudjuk, mit kell szelektálnunk? Mindannyiunk egyéni felelőssége, hogy ezt meghatározzuk magunk számára. Parancsolatot kaptunk azonban, hogy szorgalmasan tanulmányozzuk a szentírásokat, fogadjuk meg a próféták szavát, és tegyük a kérdést hittel teli, komoly, elkötelezett ima tárgyává.

Testvérek, hű az Isten. Szent Lelke által életünk minden egyes szakaszában szólni fog elménkhez és szívünkhöz azt illetően, hogy milyen ösvényen járjunk.

Ha szívünk tiszta – ha nem saját dicsőségünket keressük, hanem a Mindenható Isten dicsőségét, ha az Ő akaratát igyekszünk megtenni, ha családunk és embertársaink életének megáldására vágyunk –, akkor nem fog magunkra hagyni minket. Monson elnök gyakorta emlékeztet minket erre: „Amikor az Úr megbízatásában munkálkodunk, jogosultak vagyunk az Úr segítségére.”²

Mennyei Atyátok „az arcotok előtt já[r] majd. Ott le[sz] a jobb és a bal kezeteken, és Lelk[e] a szívetekben lesz, angyala[i] pedig körülöttetek, hogy hordozzanak.”³

Drága fivéreim, a papsági szolgálatot kísérő isteni áldásokat szorgalmas erőfeszítéseink, áldozatkészségünk és a jó iránti vágyunk kelti életre. Legyünk azok, akik cselekszenek, és ne velünk cselekedjenek! A prédikálással nincs semmi baj, de az olyan beszédek, amelyek nem vezetnek tettekhez, olyanok, mint a tűz, amely nem ad meleget, vagy a víz, amely nem tudja csillapítani a szomjúságot.

A tan alkalmazása révén következik be az, hogy az evangélium tisztító lángja megerősödik, és lelkünket fellobbantja a papság ereje.

Thomas Edison, az ember, akinek az elektromos világítást köszönheti a világ, azt mondta, hogy „egy elgondolás értéke az alkalmazásában rejlik”⁴. Ehhez hasonlóan az evangélium tana is becsesebbé válik, amikor átültetjük a gyakorlatba.

Nem szabad hagynunk, hogy a papság tanai szívünk mélyén szunnyadjanak, és ne kerüljenek alkalmazásra életünkben. Ha tudunk megmenteni való házasságról vagy családról – akár a sajátunkról is –, ne üljünk ölbe tett kézzel! Inkább adjunk hálát Istennek a boldogság tervéért, amelynek része a hit, a bűnbánat, a megbocsátás és az új kezdetek. A papság tanának alkalmazása olyan férjekké, apákká és fiakká tesz minket, akik értik a papság miértjét és arra való hatalmát, hogy újra és újra megragadja és bebiztosítsa az örökkévaló családok szépségét és szentségét.

Az általános konferencia mindig jó alkalom a hallásra és a cselekvésre egyaránt. Legyünk tehát „az ígének… megtartói… és ne csak hallgatói”⁵. Testvérek, felhívlak benneteket, hogy gondolkodjatok el Isten szolgáinak e hétvégén elhangzott szavain. Aztán ereszkedjetek térdre. Kérjétek Istent, a mi Mennyei Atyánkat, hogy világosítsa meg elméteket, és érintse meg szíveteket. Könyörögjetek Istennek, hogy adjon útmutatást mindennapos életetekben és egyházi feladataitokban, valamint a jelenlegi konkrét kihívásaitokban. Kövessétek a Lélek ösztönzéseit – ne késlekedjetek! Ha mindezt megteszitek, ígérem nektek, hogy az Úr nem fog magatokra hagyni benneteket.

Tudjuk, hogy legjobb szándékaink ellenére a dolgok nem mindig úgy történnek, ahogy eltervezzük. Hibákat követünk el életünkben és papsági szolgálatunkban. Alkalmanként megbotlunk és kudarcot vallunk.

Amikor az Úr azt tanácsolja, hogy „tarts[unk] ki… türelmesen, míg tökéletesekké nem lesz[ünk]”⁶, elismeri, hogy ez időt és állhatatosságot kíván. Az evangélium miértjének és a papság miértjének megértése segíteni fog meglátnunk mindennek az isteni célját. Megfelelő indíttatást és erőt fog adni nekünk a helyes dolgok megtételéhez, még akkor is, ha azok nehezek. Ha az evangéliumi élet alapvető tantételeire összpontosítunk, az tisztánlátással, bölcsességgel és útmutatással áld meg minket.

„[N]e haladjunk tovább ily nagyszerű ügyben?”⁷ De igen, fivéreim, tovább fogunk haladni!

A Szent Lélek által vezetve tanulni fogunk hibáinkból. Ha megbotlunk, fel fogunk állni. Ha imbolyogva is, de tovább fogunk haladni. Soha nem fogunk meginogni; soha nem fogjuk feladni!

Isten örökkévaló papságának hatalmas testvéri közösségeként együtt fogunk állani, vállvetve, Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának tantételeire összpontosítva, és hálásan, odaadással és szeretettel szolgálva Istenünket és embertársainkat.

Drága fivéreim, tanúságomat teszem nektek e napon, hogy Isten, az Atya, és Fia, Jézus Krisztus, élnek. Valóságos lények! Tényleg ott vannak!

Nem vagytok egyedül. Atyátok a Mennyben törődik veletek, és szeretne megáldani és fenntartani titeket az igazlelkűségben.

Legyetek bizonyosak abban, hogy Isten szól az emberhez napjainkban. Szólni fog hozzátok!

Joseph Smith próféta látta, amiről kijelentette, hogy látta. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza visszaállíttatott a földre a Mindenható Isten hatalma és felhatalmazása által.

Imádkozom azért, hogy Isten papságának viselőiként mindig maradjunk összhangban a papsági szolgálat miértjével, és használjuk a visszaállított evangélium tantételeit arra, hogy átváltoztassuk a saját életünket, és azok életét, akiket szolgálunk.

Miközben ezt tesszük, az engesztelés végtelen hatalma megtisztítja, csiszolja és finomítja lelkünket és jellemünket, míg olyan férfiakká válunk, akikké válnunk kell. Erről teszem tanúságomat Jézus Krisztus szent nevében, ámen.