Szentnek tartani

Írta: Paul B. Pieper elder

a Hetvenektől


A szent dolgokat gondosabban, nagyobb tisztelettel és megbecsüléssel kell kezelnünk.

Mintegy 1500 évvel Krisztus előtt egy pásztor egy égő csipkebokorra lett figyelmes a Hóreb hegyén. E mennyei találkozással vette kezdetét Mózes átalakulása pásztorból prófétává, a juhok terelgetését pedig átvette Izráel összegyűjtésének munkája. Ezerháromszáz évvel később egy királyi udvarban egy kiváltságos fiatal papot magával ragadott egy elítélt próféta tanúbizonysága. Ez az esemény indította el Alma átalakulását közszolgából Isten szolgájává. Közel 2000 évvel később egy 14 éves fiú lépett be egy ligetbe, hogy őszinte kérdésére választ kaphasson. Joseph Smitht e ligetbeli élménye helyezte a prófétaság és a visszaállítás ösvényére.

Mózes, Alma és Joseph Smith életében is a mennyel való találkozás indította el a változást. Ezek az élményeik erősítették meg őket, hogy a rájuk zúduló ellenségeskedés és az azokból fakadó próbatételek ellenére egész életükön át hűek maradjanak az Úrhoz és az Ő munkájához.

A mi saját isteni élményeink talán nem ilyen közvetlenek vagy drámaiak, és lehet, hogy a megpróbáltatásaink sem ilyen félelmetesek. A prófétákhoz hasonlóan azonban a mi, hithű kitartáshoz szükséges erőnk is azon múlik, hogy felismerjük, emlékezetben tartsuk és szentnek megőrizzük azokat a tanúságokat, melyeket fentről kapunk.

Napjainkban az összes felhatalmazás, kulcs és szertartás vissza lett állítva a földre. Vannak továbbá szentírásaink és különleges tanúbizonyságaink is. Azok, akik Istent keresik, részesülhetnek a bűnök bocsánatára történő keresztelkedésben és konfirmálásban „kézrátétel által, a tűz és a Szentlélek általi keresztelésért” (T&z 20:41). E becses visszaállított ajándékokkal a mi mennyei élményeinkhez minden bizonnyal köze lesz az Istenség harmadik tagjának is.

Szelíd, halk hangján a Lélek szól hozzám.
Ő vezet és megóv engem.
(“The Still Small Voice,” Children’s Songbook, 106)
A Szent Lélek vezessen;
Tanítson az igazra;
Tanúskodik Krisztusról,
Elméd megvilágítja.
(A Szentlélek vezessen. Himnuszok, 85. sz.)

Miközben válaszokra törekszünk Istentől, érezhetjük, amint a szelíd, halk hang suttog lelkünkhöz. Ezek az érzések és benyomások olyan természetesek és finomak, hogy talán tudomást sem veszünk róluk, esetleg csupán gondolatoknak vagy megérzéseknek tartjuk őket. Ezek a személyre szabott üzenetek bizonyságot tesznek Isten minden gyermeke és az ő személyes halandó küldetésük iránti szeretetéről és törődéséről. Kettős célt szolgál az, ha mindennap eltűnődünk a Lélektől érkező benyomásokon, és lejegyezzük őket: (1) segít felismernünk az isteniséggel való személyes élményeinket, és (2) segít megőriznünk ezeket az eseményeket saját magunk és az utódaink számára. Mindezek feljegyzése Isten iránti hálánk egyfajta formális felismerését és elismerését is jelenti, mivel „semmiben nem sérti meg az ember Istent, vagyis senki ellen nem gerjed fel haragja, csak azok ellen, akik nem ismerik el minden dologban a kezét” (T&Sz 59:21).

Mindannak tekintetében, amire a Lélek által teszünk szert, az Úr a következőkre emlékeztet bennünket: „Emlékezzetek rá, hogy ami felülről jön, az szent” (T&Sz 63:64). E kijelentése több egy egyszerű emlékeztetőnél – meghatározásként és magyarázatként is szolgál. A mennyből érkező világosság és tudás szent, mivel egyenesen a mennyből fakad.

A szent szó azt jelenti, hogy valami érdemes a tiszteletre és hódolatra. Amikor az Úr valamit szentnek nyilvánít, azzal azt jelzi számunkra, hogy az adott dolog minden másnál értékesebb, és magasabb prioritást élvez. A szent dolgokat gondosabban, nagyobb tisztelettel és megbecsüléssel kell kezelnünk. Amikor valami szent, akkor a mennyei értékek között magas rangú helyet foglal el.

Mindaz, ami Isten számára szent, az ember számára csak az önrendelkezés gyakorlása által válik azzá. Mindenkinek önként kell elfogadnia és szentnek tartania azt, amit Isten szentként határozott meg. Ő világosságot és tudást küld a mennyből. Arra kér bennünket, hogy ezt fogadjuk és kezeljük is szentként.

Azonban „szükségképpen minden dologban ellentétnek kell lennie” (2 Nefi 2:11). A szent ellentéte a közönséges vagy világi, vagyis mindaz, ami időleges vagy a világtól ered. A világias állandóan versenyzik a szenttel, hogy figyelmünk és fontossági sorrendünk élére kerülhessen. A világi tudás elengedhetetlen a mindennapos halandó életünkhöz. Azt az utasítást kaptuk az Úrtól, hogy törekedjünk a tanulásra és bölcsességre, hogy a legjobb könyveket tanulmányozzuk, és hogy ismerjünk meg más nyelveket és népeket (lásd T&Sz 88:118; 90:15). Így azon döntésünkben, hogy a szent dolgokat a világiak elé helyezzük, a kérdést a viszonylagos fontossági sorrend, nem pedig a kizárólagosság jelenti; „jó tanultnak lenni, ha hallgat[unk] Isten tanácsaira” (2 Nefi 9:29; kiemelés hozzáadva).

Az emberi szívekben dúló harcot, hogy a szent vagy a világi dolgok élvezzenek-e elsőbbséget, jól szemlélteti Mózes és az égő csipkebokor példája. Mózes ott kapta meg Jehovától azt a szent elhívást, hogy szabadítsa ki Izráel gyermekeit a fogságból. Kezdetben azonban az Egyiptom és a fáraó hatalmáról való világi tudása miatt még kétkedett. Mózes végül hitet gyakorolt az Úr szavában, és világi tudását alárendelte a szent iránti bizodalmának. Ez a bizalom adta meg neki azt az erőt, mely által felülkerekedhetett a halandó megpróbáltatásokon és kivezethette Izráelt Egyiptomból.

Alma, miután megmenekült Noé seregei elől, hogy aztán Amulon keze által szolgaságba kerüljön, kételkedhetett volna abban a lelki bizonyságban, melyet akkor kapott, mikor Abinádit hallgatta. Ő azonban bízott abban, ami szent, és erőt kapott a kitartáshoz és hogy megszökjön halandó megpróbáltatásai elől.

Joseph Smith, a Mormon könyve fordításának kezdeti napjaiban, hasonló dilemmával került szembe. Tisztában volt a lemezek és a fordítás munkájának szent természetével. Martin Harris sürgetésére azonban a barátságot és a pénzt érintő ügyeknek adott elsőbbséget, nem pedig a szent utasításoknak. Ennek következményeként a fordítás kézirata elveszett. Az Úr megdorgálta Josephet, amiért „azt, ami szent, a gonoszságnak” adta át (T&Sz 10:9), és egy időre elvette tőle a lemezeket, és megvonta tőle a fordítás ajándékát. Amikor Joseph fontossági sorrendje megfelelőképp helyreállt, a szent dolgok visszaállíttattak, a munka pedig tovább folytatódott.

A Mormon könyve más példákat is említ arra a küzdelemre, hogy elsőbbséget kapjon az, ami szent. Olvashatunk olyan hívőkről, akiknek hite elvezette őket az élet fájához, hogy megízlelhessék annak szent gyümölcsét, vagyis Isten szeretetét. Aztán pedig a nagy és tágas épületben lévők gúnyolódásának hatására a hívők figyelme a szentről a világi dolgokra terelődött. (Lásd 1 Nefi 8:11, 24–28.) Később a nefiták a kevélységet választották, és megtagadták a prófétálás és kinyilatkoztatás lelkét, és „[cs]úfot űztek abból, ami szent” (Hélamán 4:12). Még azok közül is, akik szemtanúi voltak az Úr születését övező jeleknek és csodáknak, néhányan úgy döntöttek, hogy világi magyarázatoknak hódolva mennyből érkező szent megnyilvánulásokat tagadjanak meg (lásd 3 Nefi 2:1–3).

A küzdelem ma is folytatódik. A világi hangok egyre hangosabbak és hevesebbek. A világ egyre jobban gúnyolja a hívőket, arra biztatva őket, hogy hagyják el mindazt, amit ők irracionálisnak és ésszerűtlennek tartanak. Mivel „tükör által homályosan látunk” (1 Korinthusbeliek 13:12), és „nem ismerj[jük] minden dolognak a jelentését” (1 Nefi 11:17), időnként sebezhetőnek érezhetjük magunkat, és nagyobb lelki bizonyosságra van szükségünk. Az Úr azt mondta Oliver Cowderynak:

„[H]a további tanúbizonyságot kívánsz, vesd rá elméd arra az éjszakára, amikor szívedben hozzám fohászkodtál, hogy tudhass ezen dolgok igaz voltáról.

Nem szóltam-e békét elmédhez a dolgot illetően? Mily nagyobb tanúbizonyságot kaphatsz, mint Istentől valót?” (T&Sz 6:22–23).

Az Úr arra emlékeztette Olivert és minket, hogy amikor hitünk meginog, azon szent, személyes tanúbizonyságokra támaszkodjunk, melyekben korábban részesültünk. Mózes, Alma és Joseph élményéhez hasonlóan eme isteni tapasztalatok lelki horgonyként szolgálnak, hogy biztonságban tartsanak bennünket a megpróbáltatások idején.

A szent dolgokat nem lehet szelektíven megtagadni. Azoknak, akik elfordulnak akár egyetlen szent dologtól is, elméjük el fog sötétülni (lásd T&Sz 84:54), és hacsak bűnbánatot nem tartanak, az általuk már birtokolt világosság is elvétetik tőlük (lásd T&Sz 1:33). Ha pedig már nem horgonyozzák le őket a szent dolgok, erkölcsileg elsodródnak a világiasság tengerében. Mindezzel ellentétben viszont azok, akik a szent dolgokat szentnek tartják, ígéretekben részesülnek: „Ami Istentől való, az világosság; és aki világosságot fogad be, és megmarad Istenben, még több világosságot kap; és ez a világosság mind fényesebbé és fényesebbé válik, a tökéletes napig” (T&Sz 50:24).

Az Úr áldjon meg bennünket, hogy mindig felismerjük, emlékezetben tartsuk és szentnek őrizzük meg mindazt, amit a mennyekből kaptunk! Bizonyságomat teszem arról, hogy ha így teszünk, elegendő erőnk lesz kitartani a megpróbáltatásainkban, és képesek leszünk legyőzni napjaink kihívásait. Jézus Krisztus nevében, ámen.