Miképpen vélekedik Krisztus én felőlem?

Egy nagy brazil újság riportere egy vezércikk megírásának előkészületeként elkezdte tanulmányozni az egyházat.¹ Megvizsgálta a tanainkat, ellátogatott a misszionáriusképző és az emberbaráti központokba. Beszélt az egyház szimpatizánsaival, és azokkal is, akik kevésbé szimpatizálnak velünk. Velem készített interjújában a riporter őszintén töprengőnek tűnt, amikor megkérdezte: „Hogyan fordulhat elő, hogy valaki nem tartja Önöket keresztényeknek?” Bár kérdése az egyház egészére utalt, én magamra vettem azt, és csendben így fogalmaztam újra: „Vajon életem tükrözi-e a Szabadító iránt érzett szeretetemet és odaadásomat?”

Jézus azt kérdezte a farizeusoktól: „Miképen vélekedtek ti a Krisztus felől?”² Életünk végén személyes tanítványságunk felett nem a barátaink és nem az ellenségeink ítélkeznek majd, hanem, Pál szavait idézve: „…mindnyájan oda állunk majd a Krisztus ítélőszéke elé.”³ Azon a napon mindannyiunk számára ez lesz a fontos kérdés: „Miképpen vélekedik Krisztus én felőlem?”

Bár az egész emberiséget szereti, Jézus feddőn a következő szavakkal utalt némelyekre a környezetében: képmutatók⁴, bolondok⁵, gonosztevők⁶. Másokat jóváhagyólag a királyság gyermekeinek⁷ és a világ világosságának nevezett⁸. Egyesekről rosszallóan azt mondta, hogy vakok⁹ és nem teremnek gyümölcsöt¹⁰. Voltak, akiket megdicsért azért, mert tisztaszívűek¹¹, és éhezik az igazlelkűséget¹². Búslakodott azon, hogy vannak hitetlenek¹³ és a világból valók¹⁴, másokat viszont választottakként¹⁵, tanítványokként¹⁶ és barátokként méltányolt¹⁷. Feltesszük tehát a kérdést: „Miképpen vélekedik Krisztus én felőlem?”

Thomas S. Monson elnök azt mondta napjainkról, hogy „messze elsodródott a lelki dolgoktól…, [minket pedig a] változás szelei tépáznak, és a társadalom erkölcsi fonalának szálai saját szemünk láttára bomlanak szét”¹⁸. Az emberek egyre kevésbé hiszik és tisztelik Krisztust és a tanításait.

Minket azonban, még ebben a lármás közegben is, boldoggá tesz az, hogy Jézus Krisztus tanítványai vagyunk. Látjuk körülöttünk az Úr kezét. Gyönyörűen elénk tárul a rendeltetésünk. „Az pedig az örök élet – imádkozott Jézus –, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.”¹⁹ Tanítványnak lenni a rendeltetés e napjaiban az egész örökkévalóságon át tisztességnek számít majd.

Az üzenetek, amelyeket ezen a konferencián hallottunk, az Úr által kihelyezett útjelzők számukra a tanítványság ösvényén. Miközben az elmúlt két napban lelki útmutatásért imádkozva hallgattuk őket, és amikor az előttünk álló napokban tanulmányozzuk ezeket az üzeneteket és imádkozunk felőlük, a Szentlélek ajándékán keresztül az Úr személyre szabott útmutatással áld meg minket. Ezek az érzések még inkább Isten felé fordítanak bennünket: bűnbánatot tartunk, engedelmeskedünk, hiszünk és bízunk. A Szabadító reagál hitünk tetteire. „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.”²⁰

Jézus hívása: „jer, kövess engem”²¹, nem csak azoknak szól, akik már most benevezhetnének a lelki olimpiára. Sőt, a tanítványság egyáltalán nem is versengést jelent, hanem mindenkihez szól. A tanítványság útja nem rövidtávú sprint, de nem hasonlítható teljesen egy hosszú maratonhoz sem. Valójában, inkább egy egész életen át tartó vándorlás egy celesztiálisabb világ felé.

Az Úr felhívása mindennapi kötelességekre szólít. Azt mondta: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.”²² „Ha valaki utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem.”²³ Lehet, hogy nem hozzuk a legjobb formánkat mindennap, de ha próbálkozunk, akkor Jézus hívása tele van biztatással és reménnyel: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.”²⁴

Bárhol járjatok is éppen a tanítványság útján, jó úton vagytok: az örök élet felé vezető úton. Együtt felemelhetjük és megerősíthetjük egymást az előttünk álló nagyszerű és fontos napokban. Találkozzunk bármilyen nehézséggel, kössön gúzsba bármilyen gyengeség, vegyen körül bármi lehetetlennek tűnő dolog, higgyünk Isten Fiában, aki azt mondta: „…minden lehetséges a hívőnek.”²⁵

Hadd osszam meg a tevékeny tanítványság két példáját. Az elsőt Thomas S. Monson elnök életéből veszem, aki azon egyszerű kedvesség és jézusi tanítás erejét példázza, mely szerint „a ki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok”²⁶.

Közel 20 évvel ezelőtt Monson elnök az általános konferencián megemlített egy rákban szenvedő 12 éves fiatal nőt. Mesélt a bátorságáról, valamint barátai kedvességéről, akik felvitték őt a Utah állam középső részén magasodó Timpanogos-hegyre.

Néhány évvel ezelőtt találkoztam Jami Palmer Brintonnal, és más szemszögből is hallhattam a történetet. Ő azt mesélte el, hogy mit tett érte Monson elnök.

Jami 1993 márciusában találkozott Monson elnökkel, egy nappal azután, hogy megtudta: a jobb térde feletti csomó gyorsan növekvő csontrák. Édesapja és Monson elnök papsági áldást adtak neki, ezt ígérve: „Jézus ott lesz a jobb és a bal oldaladon, hogy fenntartson.”

„Amikor aznap kiléptünk az irodájából – mondta Jami –, levettem a tolószékemre kötött egyik lufit, és neki adtam. Élénk színnel az állt rajta: »Te vagy a legjobb!«”

Monson elnök a kemoterápiás kezelések és a lábát megmentő műtét során sem feledkezett meg Jamiről. Saját szavai szerint: „Monson elnök megmutatta, mit jelent Krisztus igaz tanítványának lenni. Kiemelt a bánatból, hatalmas és tartós reményt adott.” Három évvel első találkozásuk után Jami újra ott volt Monson elnök irodájában. A beszélgetés végén Monson elnök olyasvalamit tett, amit Jami soha nem fog elfelejteni. Monson elnök figyelmességének tipikus példájaként meglepte őt ugyanazzal a lufival, melyet három évvel azelőtt Jami adott neki. „Te vagy a legjobb!” – hirdette a léggömb. Félretette, mert tudta, hogy amikor a lány kigyógyul a rákból, vissza fog jönni az irodájába. Tizennégy évvel a Jamivel való első találkozásuk után, Monson elnök adta össze Jamit és Jason Brintont a Salt Lake templomban²⁷.

Nagyon sokat tanulhatunk Monson elnök tanítványságából. Gyakran emlékezteti az általános felhatalmazottakat erre az egyszerű kérdésre: „Mit tenne Jézus?”

Jézus azt mondta a zsinagóga fejének: „Ne félj, csak higyj.”²⁸ A tanítványság azt jelenti, hogy hiszünk benne a békés időszakokban és hiszünk benne a nehézségek idején is, amikor csak az a meggyőződés csillapítja fájdalmunkat és félelmünket, hogy Ő szeret bennünket és betartja az ígéreteit.

Nemrég találkoztam egy családdal, akik gyönyörűen példázzák, hogyan hiszünk Őbenne. Olgan és Soline Saintelus a haiti Port-au-Prince-ből elmesélték nekem a történetüket.

2010. január 12-én Olgan épp a munkahelyén volt, Soline pedig a gyülekezeti házban, amikor pusztító földrengés rázta meg Haitit. Három gyermekük, az ötéves Gancci, a hároméves Angie és az egyéves Gansly, otthon voltak a lakásban egy barátjukkal.

Mindenütt hatalmas volt a pusztítás. Talán emlékeztek, hogy tízezrek veszítették el életüket ezen a januáron Haitin. Olgan és Soline, amilyen gyorsan csak tudtak, hazarohantak a gyermekekért. A háromemeletes ház, ahol a Saintelus család lakott, teljesen összedőlt.

A gyermekek nem menekültek ki. Nem is indult mentési munkálat egy ennyire romba dőlt épületnél.

Olgan és Soline Saintelus mindketten szolgáltak teljes idejű missziót, és a templomban kötöttek házasságot. Hittek a Szabadítóban és a Tőle kapott ígéretekben. A szívük azonban, most teljesen összetört. Nem tudták abbahagyni a sírást.

Olgan elmondta, hogy ebben a sötét órában imádkozni kezdett. „Mennyei Atyánk, ha akaratod szerint való, hadd legyen életben akár csak egyik gyermekünk is, kérlek, kérlek, segíts nekünk!” Újra és újra körbejárta az épület romjait, sugalmazásért imádkozva. A szomszédok vigasztalni próbálták, és segíteni neki, hogy elfogadja gyermekei elvesztését. De Olgan egyre csak az összedőlt épület törmeléke körül járkált, reménykedve, imádkozva. Ekkor valami csodával határos történt. Olgan meghallotta egy kisbaba alig hallható sírását. Az ő kisbabája volt.

A szomszédok, saját életüket is kockáztatva, órákon keresztül ásták a törmeléket. Az éjszaka sötétjében, a kalapácsok és feszítővasak fültépő hangja mellett a mentő alakulat egy másik hangra is figyelmes lett. Abbahagyták a kopácsolást, és figyeltek. Alig hittek a fülüknek. Egy kisgyermek hangja volt, és énekelt. Az ötéves Gancci később elmondta, hogy tudta: édesapja meg fogja hallani őt, ha énekel. A mindent összezúzó betondarabok súlya alatt, ami miatt később amputálni kellett a karját, Gancci a kedvenc dalát énekelte: „Isten gyermeke vagyok”²⁹.

Teltek-múltak az órák, és miközben Haitin Isten oly sok becses fiát és leányát sötétség, halál és elkeseredés vett körül, a Saintelus család csodát élt meg. Ganccit, Angie-t, és Ganslyt is életben találták az összedőlt épület alatt.³⁰

A csodák nem mindig következnek be ilyen gyorsan. Időnként felmerül bennünk a kérdés, miért nem kerül sor itt és most valamely csodára, amiért oly buzgón imádkoztunk. De ha bízunk a Szabadítóban, az ígért csodák bekövetkeznek. Akár ebben az életben, akár a következőben, de minden rendben lesz. A Szabadító azt mondja: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”³¹ „E világon nyomorúságotok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot.”³²

Bizonyságot teszek róla, hogy ha szeretjük Őt, bízunk Őbenne, hiszünk Őbenne és követjük Őt, akkor érezni fogjuk a szeretetét és a jóváhagyását. Ha felteszitek a kérdést: „Miképpen vélekedik Krisztus én felőlem?”, akkor tudni fogjátok, hogy a tanítványai vagytok; a barátai vagytok. Kegyelme által megteszi értetek azt, amit ti nem tudtok megtenni magatokért.

Most pedig örömmel várjuk szeretett prófétánk zárószavait. Thomas S. Monson elnököt akkor rendelték el az Úr Jézus Krisztus apostolává, amikor én 12 éves voltam. Több mint 48 éve van részünk abban az áldásban, hogy hallhatjuk, amint tanúságot tesz Jézus Krisztusról. Bizonyságot teszek róla, hogy ő ma a Szabadító rangidős apostola a földön.

Nagy szeretettel és csodálattal Jézus Krisztus sok olyan tanítványa irányában, akik nem tagjai ennek az egyháznak, alázatosan kijelentjük, hogy napjainkban angyalok tértek vissza a földre. Jézus Krisztus egyháza, amint az az ősi időkben megalapíttatott, vissza lett állítva a menny hatalmaival, szertartásaival és áldásaival. A Mormon könyve egy másik tanúbizonyság Jézus Krisztusról.

Tanúságot teszek róla, hogy Jézus Krisztus a világ Szabadítója. Szenvedett és meghalt a bűneinkért, és harmadnap feltámadt. Egy eljövendő napon minden térd meg fog hajolni, és minden nyelv meg fogja vallani, hogy Ő a Krisztus.³³ Azon a napon nem az lesz a kérdés: „Vajon mások kereszténynek tartanak-e engem?” Azon a napon Reá szegeződik a szemünk, és lelkünk egyedül arra a kérdésre összpontosít majd: „Miképpen vélekedik Krisztus én felőlem?” Ő él. Erről teszek bizonyságot Jézus Krisztus nevében, ámen.