Hajlandónak és érdemesnek lenni a szolgálatra

Szeretett fivéreim, jó újra találkozni veletek. Amikor csak részt veszek az általános papsági gyűlésen, Isten azon nemes vezetőinek tanításai jutnak eszembe, akik az egyház általános papsági gyűlésein korábban szóltak hozzánk. Sokan közülük már elnyerték örök jutalmukat, de lelkük mélyéről és szívük melegéből érkező ragyogó meglátásaik továbbra is sugalmazott útmutatásokat adnak nekünk. Ma este a papsággal kapcsolatban fogom veletek megosztani néhány tanításukat.

Joseph Smith próféta ezt mondta: „A papság örökkévaló tantétel, az örökkévalóság óta Istennel létezett, és az örökkévalóságig létezni fog, napok kezdete vagy évek vége nélkül.”¹

Wilford Woodruff elnök szavaiból a következőket tanuljuk: „A szent papság az a csatorna, mely által Isten kommunikál és kapcsolatot tart az emberrel a földön; a mennyei hírnökök pedig, akik ellátogattak a földre, hogy kommunikáljanak az emberrel, olyan férfiak, akik birtokolták és tiszteletben tartották a papságot, míg a testben éltek. Minden, amit Isten az ember szabadításáért tett, az embernek a földre jövetelétől egészen a világ megváltásáig, mind az örök papságnak volt és lesz is köszönhető.”²

Joseph F. Smith elnök további felvilágosítást adott: „A papság… Isten emberekre ráruházott hatalm[a], amely által az ember a földön cselekedhet az emberiség családjának szabadításáért, az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és jogosan cselekedhet, nem csupán feltételezve a felhatalmazást; nem meghalt és elmúlt nemzedékektől kölcsönözve azt. Olyan felhatalmazás ez, amelyet a mai időkben adtak, amelyben mi élünk, fentről jövő szolgáló angyalok és lelkek által, egyenesen a Mindenható Isten jelenlétéből.”³

Végül pedig John Taylor elnököt idézném: „Mi a papság? […] Isten kormánya a földön és a mennyekben egyaránt, mert ez az az erő, eszköz vagy tantétel, amely minden dolgot kormányoz a földön és a mennyekben, és ez az erő tart fenn és támogat mindent. Ez kormányoz minden dolgot, ez irányít minden dolgot, ez tart fenn minden dolgot, és minden olyan dologhoz köze van, amely Istennel és az igazsággal kapcsolatos.”⁴

Mily áldottak vagyunk, hogy itt lehetünk ezekben az utolsó napokban, amikor Isten papsága jelen van a földön! Mily kiváltságosak vagyunk, hogy viselhetjük ezt a papságot! A papság nem annyira ajándék, mint inkább megbízás a szolgálatra, kiváltság, hogy felemeljünk másokat, és lehetőség mások életének megáldására.

E lehetőségekkel azonban felelősségek és kötelességek is járnak. Szeretem és nagy becsben tartom a kötelesség szót és mindazt, amit megtestesít.

Különféle helyszíneken és ilyen vagy olyan minőségben már 72 éve veszek részt papsági gyűléseken – egészen 12 éves korom óta, amikor elrendeltek diakónusnak. Az idő igencsak halad, a kötelesség pedig lépést tart vele. A kötelesség nem halványodik el és nem fogyatkozik meg. Végzetes konfliktusok jönnek és mennek, de az emberek lelkéért folytatott háború egyre csak folytatódik. Harsona hangján szól az Úr hozzátok, hozzám és minden papságviselőhöz mindenütt: „Minden ember tanulja meg a kötelességét, és tevékenykedjen abban a hivatalban, amelyre kijelöltetett, teljes szorgalommal.”⁵

A kötelesség hívó szava felhangzott Ádámnak, Noénak, Ábrahámnak, Mózesnek, Sámuelnek és Dávidnak is. Joseph Smith és az őt követő összes próféta is meghallotta. Az ifjú Nefit is szólította a kötelesség hívó szava, amikor édesapján, Lehin keresztül az Úr arra utasította, hogy fivéreivel térjen vissza Jeruzsálembe, hogy Lábántól megszerezzék a rézlemezeket. Nefi fivérei zúgolódtak, és azt mondták, hogy nehéz dolgot kér tőlük az Úr. Mit válaszolt Nefi? Ezt mondta: „Megyek és megteszem azon dolgokat, amelyeket az Úr megparancsolt, mert tudom, hogy az Úr nem ad parancsolatokat az emberek gyermekeinek, csak akkor, ha utat készít számukra, hogy végrehajthassák azt a dolgot, amit megparancsolt nekik.”⁶

Amikor ez a hívás hozzátok és hozzám is elér, vajon mit fogunk válaszolni? Lámánhoz és Lemuelhez hasonlóan mi is zúgolódunk majd, és azt mondjuk: „nehéz dolog kívántatik tőlünk”?⁷ Vagy Nefivel együtt mindannyian egyenként így válaszolunk: „megyek és megteszem”? Hajlandóak leszünk-e szolgálni és engedelmeskedni?

Isten bölcsessége gyakran bolondságnak, vagy csupán túl bonyolultnak tűnhet az emberek előtt, azonban a lehető legnagyobb lecke, amit a halandóságban megtanulhatunk, az, hogy mikor Isten szól, és mi engedelmeskedünk, azt mindig helyesen tesszük.

Amikor a kötelesség szóra és arra gondolok, hogy a kötelességünk elvégzése miként tudja gazdagítani a saját életünket és mások életét is, a híres költő és író szavai jutnak eszembe:

Robert Louis Stevenson ezt másképp fogalmazta meg. Ezt mondta: „Tudom, mi az elégedettség, mivel jó munkát végeztem.”⁹

Valódi örömet lelünk, amikor elvégezzük a kötelességeinket és gyakoroljuk a papságunkat. Megtapasztaljuk az elégedettséget, mely feladatunk teljesítésével jár.

Megtanították nekünk az általunk viselt papság konkrét kötelességeit – legyen az akár az ároni, akár a melkisédeki papság. Buzdítalak benneteket, hogy gondolkozzatok el ezeken a kötelességeken, majd pedig tegyetek meg minden tőletek telhetőt azok elvégzéséért. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, érdemesnek kell lennünk. Kezeink legyenek készenlétben, legyenek tiszták, és legyenek készségesek, hogy segíthessük megadni másoknak mindazt, amit Mennyei Atyánk szeretne, hogy Tőle megkapjanak. Ha nem vagyunk érdemesek, el is veszíthetjük a papsági hatalmat. Ha pedig elveszítettük, akkor a felmagasztosulás lényegét veszítettük el. Legyünk hát érdemesek a szolgálatra!

Harold B. Lee elnök, az egyház egyik legnagyszerűbb tanítója ezt mondta: „Amikor valaki a papság viselőjévé válik, az Úr megbízottja lesz. Úgy tekintsen az elhívására, hogy az Úr szolgálatában áll.”¹⁰

A második világháború alatt, 1944 elején történt egy papsággal kapcsolatos esemény, miközben az amerikai tengerészgyalogosok éppen a csendes-óceáni Marshall-szigeteken lévő Kwajalein Atollt készültek bevenni, mely nagyjából félúton helyezkedik el Ausztrália és Hawaii között. Az esetről egy hawaii újságnak dolgozó tudósító számolt be, aki mellesleg nem volt egyháztag. Abban a bizonyos 1944-es újságcikkben, melyet az eset után írt, elmondta, hogy a tengerészgyalogosok mögött más tudósítókkal együtt ő maga is jelen volt a partraszállás második hullámánál. Amint a part felé haladtak, egy láthatóan súlyosan sérült fiatal katonát pillantottak meg a víz felszínén lebegni, arccal lefelé. Vére vörösre festette a körülötte lévő sekély vizet. Ezután feltűnt nekik, ahogy egy másik tengerészgyalogos a sebesült bajtársa felé veszi az irányt. Ez a második katona szintén sérült volt – bal karja tehetetlenül lógott a teste mellett. Hogy megmentse a fulladástól, felemelte a vízfelszínen lebegő társa fejét. Pánikba esett hangon segítségért kiáltott. A tudósítók a vízen lebegő fiúra pillantva odakiáltottak neki: „Barátunk, mi már semmit sem tehetünk érte.”

„Aztán – írta a tudósító –, olyat láttam, amit azelőtt még soha.” Ez a maga is súlyosan megsérült fiú a bajtársa látszólag élettelen testét cipelve kievickélt a partra, majd pedig „társa fejét az ölébe tette. […] Még ebben a lesújtó helyzetben is micsoda látványt nyújtott ez két halálosan megsebesült fiú – ez a két tiszta, csodálatra méltó fiatalember. A sérült fiú aztán fejet hajtott a másik felett, és ezt mondta: »Jézus Krisztus nevében, és a papság hatalma által megparancsolom neked, hogy maradj életben, míg orvosi segítséget szerzek.«” A tudósító így zárta sorait: „Mindhárman [a két katona és én] itt vagyunk a kórházban. Az orvosok nem tudják, [hogyan maradtak életben,] én viszont tudom.”¹¹

Csodák mindenhol vannak, ahol a papság mibenlétét megértik, a hatalmát tisztelik, megfelelően használják, és ahol hitet gyakorolnak. Amikor hit lép a kételkedés helyébe, amikor az önzetlen szolgálat felszámolja az önző törekvést, Isten hatalma megvalósítja az Úr céljait.

A kötelesség hívó szava érkezhet halkan is, amikor mi, akik a papságot viseljük, eleget teszünk a kapott feladatoknak. George Albert Smith elnök, a szerény, de hatásos vezető azt mondta: „Elsősorban az a kötelességetek, hogy megtudjátok, mit akar az Úr. Aztán pedig az, hogy szent papságotok ereje által oly módon magasztaljátok fel elhívásotokat embertársaitok színe előtt, hogy az emberek boldogan kövessenek titeket.”¹²

Egy ilyen szolgálatra szólító hívásban volt nekem is részem, amikor 1950-ben elhívtak püspöknek – és bár sokkal kevésbé volt drámai, mégis segített egy lélek megmentésében. Ebben az elhívásban számos felelősségem volt, én pedig a képességeimhez mérten a lehető legjobban szerettem volna eleget tenni nekik. Az Egyesült Államok akkoriban egy másik háborúban vett részt. Mivel akkor számos egyháztagunk szolgált a hadseregben, a püspökök azt a feladatot kapták az egyház központjától, hogy minden egyes szolgálatot teljesítő katona számára fizessenek elő az egyház Church News és Improvement Era című folyóirataira. Továbbá minden püspököt megkértek, hogy az egyházközségéből szolgáló katonáknak havonta írjanak egy személyes hangvételű levelet. A mi egyházközségünkből 23-an öltötték magukra a mundért. A papsági kvórumok a megfelelő erőfeszítések árán előteremtették e kiadványok előfizetési díjait, én pedig nekiláttam a feladatnak, igen, a kötelességnek, hogy minden hónapban 23 személyre szóló levelet írjak. A sok, azóta eltelt év után is őrzök még néhányat ezekből a levelekből és a kapott válaszokból. E leveleket újra elolvasva igen könnyen elérzékenyül az ember. Öröm újra hallani egy katona esküjét, hogy az evangélium szerint fog élni, és egy tengerész döntését, hogy családjával együtt kitart a hite mellett.

Egyik este éppen az egyházközségünkben lévő egyik nőtestvérnek adtam át az aktuális hónapban írt 23 levelet. Az ő feladata volt a levelek feladása és az állandóan változó címlista frissítése. Az egyik borítékra pillantva mosolyogva ezt kérdezte: „Monson püspök, te soha nem csüggedsz el? Itt egy újabb levél Bryson testvérnek. Ez már a 17. leveled, de eddig még egyre sem kaptál választ.”

Így feleltem: „Nos, lehet, hogy majd ebben a hónapban válaszol.” Mint később kiderült, tényleg ez volt az a bizonyos hónap. Először fordult elő, hogy válaszolt a levelemre. Válaszát a mai napig nagy becsben tartom. Egy távoli partszakaszon szolgált mindentől elszigetelve, honvágytól és magánytól gyötörve. Ezt írta: „Kedves Püspök Úr! Nem vagyok jó levélíró.” (Ezt én is elmondhattam volna neki jó néhány hónappal azelőtt.) Majd így folytatta: „Köszönöm az újságokat, de leginkább a személyes levelekért vagyok hálás. Új életet kezdtem. Elrendeltek az ároni papság papi hivatalába. A szívem csordultig van. Boldog ember vagyok.”

Bryson testvérnél már csak a püspöke volt boldogabb! Megtanultam a gyakorlatban alkalmazni a következő szállóigét: „Tedd a dolgod, míg erőd bírja, a többit pedig hagyd az Úrra!”¹³

Évekkel később ellátogattam a Salt Lake Cottonwood Cövekbe, melynek akkor éppen James E. Faust volt az elnöke, és felemlítettem ezt a történetet, hogy ezzel is felhívjam a figyelmet a seregben szolgáló testvéreink támogatására. A gyűlés után egy derék fiatalember lépett oda hozzám. Megfogta a kezem, majd ezt kérdezte: „Monson püspök, emlékszel rám?”

Hirtelen felismertem, hogy ki is volt. „Bryson testvér! – kiáltottam fel. – Hogy vagy? Milyen elhívásban szolgálsz itt az egyházban?”

Szívet melengető és nyilvánvaló büszkeséggel így felelt: „Jól vagyok. Az egyházközségem elderek kvóruma elnökségében szolgálok. Újfent köszönöm az irántam tanúsított törődésedet, és a nekem küldött leveleidet, melyeket azóta is kincsként őrzök.”

Fivérek, a világnak szüksége van a segítségünkre. Mindent megteszünk, amit kellene? Emlékszünk-e John Taylor elnök szavaira: „Ha nem magasztaljátok fel elhívásaitokat, Isten felelősségre fog vonni titeket azokért, akiket megmenthettetek volna, ha elvégeztétek volna a dolgotokat.”¹⁴ Lábakat kell erősíteni, kezeket kell megragadni, elméket kell bátorítani, szíveket kell sugalmazni, és lelkeket kell menteni! Az örökkévalóság áldásai várnak rátok. Tiétek a lehetőség, hogy ne csupán nézők, hanem résztvevők legyetek a papsági szolgálat színpadán. Szívleljük meg a Jakab apostol levelében található erőteljes figyelmeztetést: „Az ígének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat.”¹⁵

Tanuljuk meg és elmélkedjünk el a kötelességünkön! Legyünk készek és érdemesek a szolgálatra! Járjunk a Mester nyomdokaiban kötelességünk teljesítése közben! Amint pedig ti és én is Jézus nyomán haladunk, fel fogjuk fedezni, hogy Ő nem csupán a betlehemi kisded, nem pusztán az ács fia, és nem csupán a valaha élt legnagyobb tanító. Isten Fiaként, Szabadítónkként és Megváltónkként fogjuk megismerni Őt. Amikor az Urat szólította a kötelesség szava, Ő így felelt: „Atyám, a te akaratod legyen meg, és a dicsőség legyen tiéd mindörökké.”¹⁶ Mindannyian tegyünk hasonlóképp! Ezért imádkozom az Ő szent nevében, az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.