„Mert én élek, ti is élni fogtok”

Írta: Shayne M. Bowen elder

a Hetvenektől


Szabadítónknak, Jézus Krisztusnak köszönhetően a bánat, magány és kétségbeesés ama érzései egy nap felemésztődnek az öröm teljességében.

Amikor Chilében szolgáltam fiatal misszionáriusként, a társam és én találkoztunk egy héttagú családdal a gyülekezetben. Az édesanya minden héten eljárt a gyűlésekre a gyermekeivel. Azt feltételeztük, régóta tagjai az egyháznak. Néhány héttel később megtudtuk, hogy még nem keresztelkedtek meg.

Azonnal kapcsolatba léptünk a családdal, és megkérdeztük, hogy meglátogathatnánk-e őket az otthonukban, hogy tanítsuk őket. Az apa nem szeretett volna tanulni az evangéliumról, de nem ellenezte, hogy tanítsuk a családját.

Ramirez nőtestvér gyorsan fejlődött a leckék során, és buzgón igyekezett megtanulni minden tant, amit tanítottunk neki. Egyik este a csecsemők megkereszteléséről beszélgettünk, és arról tanítottunk, hogy a kisgyermekek ártatlanok, és nincs szükségük keresztelésre. Megkértük Ramirez nőtestvért, hogy olvassa fel a következő részt Moróni könyvéből:

„Íme, azt mondom nektek, hogy ezt a dolgot tanítsátok – bűnbánatot és keresztelkedést azoknak, akik felelősségre vonhatók és képesek bűn elkövetésére; igen, tanítsátok meg a szülőknek, hogy tartsanak bűnbánatot és keresztelkedjenek meg, és alázkodjanak meg úgy, mint a kisgyermekeik, és akkor mindannyian megszabadulnak a kisgyermekeikkel együtt.

De kisgyermekeiknek nincs szükségük sem bűnbánatra sem keresztelkedésre. Íme, a keresztelkedés a bűnbánat eredményeként történik, a parancsolatok betöltésére, és a bűnök bocsánatát eredményezi.

De a kisgyermekek Krisztusban élnek, egészen a világ megalapítása óta; mert ha nem így lenne, akkor Isten részrehajló Isten lenne, és változó és személyválogató Isten; mert hány kisgyermek halt meg keresztelés nélkül!”1

A szentírás felolvasása után Ramirez nőtestvér elkezdett zokogni. A társammal nem értettük, mi történt, ezért megkérdeztem: „Ramirez nőtestvér, mondtunk vagy tettünk bármi olyasmit, amivel megbántottuk?”

Ő így válaszolt: „Ó, nem, elder, nem tettetek semmi rosszat. Hat évvel ezelőtt született egy kisfiam, de elhunyt, mielőtt megkeresztelhettük volna. A papunk azt mondta, hogy mivel nem lett megkeresztelve, pokolba kerül az egész örökkévalóságra. Hat évig cipeltem ezt a fájdalmat és bűntudatot. E szentírás elolvasása után a Szentlélek ereje által tudom, hogy mindez igaz. Éreztem, ahogy megszabadulok ettől a hatalmas súlytól. Ezek a könnyek az öröm könnyei.”

Eszembe jutottak Joseph Smith próféta tanításai, aki a következő vigasztaló tant tanította: „Az Úr sokat elvisz, már csecsemőkorban is, hogy elkerülhessék az ember irigységét, és a jelen világ gyötrelmeit és gonoszságait; túl tiszták, túl szeretetre méltóak voltak ahhoz, hogy a földön éljenek; ezért, ha jól megfontoljuk, ahelyett, hogy gyászolnánk, örvendezésre van okunk, amiért megszabadultak a gonosztól, és hamarosan ismét velünk lesznek.”2

Miután hat évig elviselhetetlen gyásztól és fájdalomtól szenvedett, az igaz tan, melyet egy szerető Mennyei Atya az élő prófétáján keresztül kinyilatkoztatott, a béke édes érzését hozta el e meggyötört asszonynak. Mondanom sem kell, hogy Ramirez nőtestvér és a nyolc évesnél idősebb gyermekei megkeresztelkedtek.

Emlékszem, megírtam a családomnak, milyen hálás vagyok ezért a tudásért és Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának oly sok más egyszerű és értékes igazságáért. Álmomban sem gondoltam volna, hogy e csodálatos, igaz tantétel visszatér még az életembe a jövőben, és Gileád balzsamát jelenti majd nekem.

Azokhoz szeretnék ma szólni, akik elvesztették egy gyermeküket, és feltették a kérdést: „miért én?”, vagy talán megkérdőjelezték a saját hitüket is egy szerető Mennyei Atyában. Azért imádkozom, hogy a Szentlélek ereje által képes legyek valamilyen mértékű reményt, békét és megértést nyújtani nekik. Szeretnék eszköz lenni abban, hogy visszaállítsák a szerető Mennyei Atyánkba vetett hitüket, aki mindent tud, és engedi, hogy megpróbáltatásokon menjünk keresztül, hogy megismerhessük és szerethessük Őt, és megértsük, hogy Nélküle semmink sincs.

1990. február 4-én megszületett a harmadik fiunk és egyben hatodik gyermekünk. Tysonnak neveztük el. Gyönyörű kisfiú volt, és a család boldog szívvel és tárt karokkal fogadta. A bátyjai és a nővérei nagyon büszkék voltak rá. Mindannyian úgy gondoltuk, ő a legtökéletesebb kisfiú, aki valaha is a világra született.

Amikor Tyson nyolc hónapos volt, bekapott egy krétadarabot, melyet a szőnyegen talált. A kréta megakadt a torkán, aminek következtében leállt a légzése. Az egyik bátyja kétségbeesetten rohant fel Tysonnal az emeletre, azt kiabálva: „A baba nem lélegzik! A baba nem lélegzik!” Azonnal hozzáláttunk az újraélesztéséhez, és hívtuk a mentőket.

A mentők megérkeztek, és a kórházba siettek Tysonnal. A váróban buzgón imádkoztunk, és csodáért könyörögtünk Istenhez. Miután számunkra egy örökkévalóságnak tűnő ideig várakoztunk, az orvos odajött hozzánk a váróban, és ezt mondta: „Nagyon sajnálom. Nem tudunk többet tenni. Maradhatnak, ameddig csak szeretnének.” Ezután elment.

Amikor beléptünk a vizsgálóba, ahol Tyson feküdt, megláttuk kicsiny örömforrásunk élettelen testét. Olyan volt, mintha celesztiális ragyogás ölelné körül, annyira sugárzónak és tisztának látszott.

Abban a pillanatban úgy éreztük, egy világ omlott össze bennünk. Hogyan menjünk vissza a többi gyermekünkhöz és próbáljuk meg nekik valahogyan elmagyarázni, hogy Tyson nem jön többé haza?

A továbbiakban egyes számban folytatom a történet elmesélését. Az én angyali feleségemmel együtt mentünk keresztül ezen a megpróbáltatáson, de alkalmatlan vagyok egy édesanya érzéseinek kifejezésére, és meg sem próbálom.

Lehetetlen leírni az érzések kavalkádját, amely életem azon szakaszában bennem zajlott. Legtöbbször olyan volt, mintha egy rossz álomban lennék, amelyből hamarosan felébredek, és végre vége lesz ennek a szörnyű rémálomnak. Sok éjszakát virrasztottam át. Gyakran néztem be éjjelente a többi szobába, hogy meggyőződjek róla, hogy a többi gyermekünk biztonságban van.

Lelkiismeret-furdalás mardosta a lelkemet. Bűnösnek éreztem magam. Piszkosnak. Én voltam az apja; többet kellett volna tennem azért, hogy megvédjem. Ha ezt vagy azt tettem volna, talán másképp alakulnak a dolgok. Még ma is, 22 évvel később, néha megpróbálnak beférkőzni ezek az érzések a szívembe, de gyorsan meg kell szabadulnom tőlük, mert pusztítóak lehetnek.

Körülbelül egy hónappal Tyson halála után interjút tartott velem Dean L. Larsen elder. Meghallgatott engem, én pedig örökké hálás leszek a tanácsáért és a szeretetéért. Ezt mondta: „Nem hiszem, hogy az Úr azt akarná, hogy magadat büntesd a kisfiad haláláért.” Mennyei Atyám szeretetét éreztem az Ő egyik választott szolgáján keresztül.

Mindazonáltal a gyötrő gondolatok tovább kínoztak, és hamarosan elkezdtem haragot érezni. „Ez nem igazságos! Hogy tehette ezt velem Isten? Miért én? Mit tettem, hogy ezt érdemeltem?” Még azokra az emberekre is elkezdtem haragudni, akik megpróbáltak megvigasztalni minket. Emlékszem, a barátaink ezt mondogatták: „Tudom, mit érzel.” Én pedig ezt gondoltam magamban: „Fogalmad sincs róla, mit érzek. Hagyj békén!” Nemsokára rájöttem, hogy az önsajnálat legyengíti az embert. Szégyelltem magam, amiért rosszindulatú gondolataim voltak azon kedves barátokkal kapcsolatban, akik csak segíteni próbáltak.

Miközben éreztem, hogy a bűntudat, a harag és az önsajnálat kezd felemészteni engem, azért imádkoztam, hogy meg tudjon változni a szívem. Nagyon személyes és szent élményeken keresztül az Úr új szívet adott nekem, és bár még mindig magányos voltam, tele fájdalommal, a szemléletmódom teljesen megváltozott. Megadatott, hogy tudjam, nem fosztottak meg semmitől, inkább hatalmas áldás vár rám, ha hithű maradok.

Elkezdett megváltozni az életem, és képes voltam reménnyel tekinteni a jövőre ahelyett, hogy kétségbeesetten néznék vissza a múltba. Bizonyságomat teszem, hogy ez az élet nem a vég. A lélekvilág valóságos. A próféták tanításai a halál utáni élettel kapcsolatban igazak. Ez az élet csupán egy lépcsőfok a Mennyei Atyánk felé tartó utunkon.

Tyson nagyon is szerves része maradt a családunknak. Az évek során csodálatos volt megtapasztalni egy szerető Mennyei Atya irgalmát és kedvességét, aki megengedte a családunknak, hogy nagyon is valóságos módon érezzük Tyson hatását. Bizonyságomat teszem, hogy a fátyol vékony. A hűség, szeretet és családi egység érzései nem múlnak el, amikor szeretteink átlépnek a másik oldalra, hanem inkább felerősödnek.

Néha felteszik nekünk a kérdést: „Meddig tartott, mire túljutottatok rajta?” Az igazság az, hogy soha nem fogtok tökéletesen túljutni rajta, amíg újra együtt nem lehettek eltávozott szeretteitekkel. Soha nem lesz teljes az örömöm, amíg újra nem egyesülünk az első feltámadás hajnalán.

„Mert az ember lélek. Az elemek örökkévalóak, és a lélek és az elem, elválaszthatatlanul összekötve, teljességet kap az örömből;

És amikor külön vannak, ember nem kaphat teljességet az örömből.”3

Mindeközben azonban, ahogy a Szabadító tanította, vigaszra lelhetünk és bízhatunk.4

Megtanultam, hogy a keserű, szinte elviselhetetlen fájdalom édes is lehet, ha Mennyei Atyánkhoz fordulunk, és könyörgünk azért a vigaszért, amely az Ő tervén; az Ő Fián, Jézus Krisztuson; és a Vigasztalón keresztül érkezhet, aki a Szentlélek.

Micsoda dicsőséges áldás ez az életünkben! Hát nem lenne tragikus, ha nem éreznénk hatalmas bánatot, amikor elveszítünk egy gyermeket? Mily hálás vagyok Mennyei Atyámnak, amiért engedi nekünk, hogy mélyen, egy örökkévalóságig tudjunk szeretni! Mily hálás vagyok az örökkévaló családokért! Mily hálás vagyok, hogy Isten újra kinyilatkoztatta dicsőséges megváltástervét az Ő élő prófétáin keresztül!

Emlékeztek rá, amikor szerettetek temetése után a temetőtől elhajtva visszanéztetek a magányosan álló koporsóra, és úgy éreztétek, nyomban megszakad a szívetek?

Bizonyságomat teszem, hogy Szabadítónknak, Jézus Krisztusnak köszönhetően a bánat, magány és kétségbeesés ama érzései egy nap felemésztődnek az öröm teljességében. Tanúságomat teszem, hogy bízhatunk abban, amit az Úr mondott:

„Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok.

Még egy kevés idő és a világ nem lát engem többé; de ti megláttok engem: mert én élek, ti is élni fogtok.”5

Bizonyságomat teszem arról, amit a Prédikáljátok evangéliumomat! című könyv is kijelent: „Amikor Jézus Krisztus engesztelésére támaszkodunk, Ő segíthet nekünk elviselni a próbatételeket, a betegségeket és a fájdalmat. Öröm, békesség és vigasz tölthet el bennünket. Az élet minden igazságtalansága helyrehozható Jézus Krisztus engesztelése által.”6

Bizonyságomat teszem, hogy az első feltámadás ama fényes, dicső hajnalán a ti szeretteitek és az enyémek elő fognak jönni a sírból, ahogyan maga az Úr ígérte, és teljes lesz az örömünk. Mert Ő él, ők és mi is élni fogunk. Jézus Krisztus nevében, ámen.

Show References

  1.  

    1.  Moróni 8:10–12.

  2.  

    2.  Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph Smith (2007). 183.

  3.  

    3.  Tan és a szövetségek 93:33–34.

  4.  

    4. Lásd János 16:33.

  5.  

    5.  János 14:18–19.

  6.  

    6.  Prédikáljátok evangéliumomat! Útmutató a misszionáriusi szolgálathoz (2008). 52.