Megtérni az Úrhoz

Sokat tanulhatunk a bizonyságról és a megtérésről Péter apostol szolgálatából.

Amikor Jézus Cézárea Filippi partjainál járt, ezt az átható kérdést tette fel tanítványainak: „Ti… kinek mondotok engem?”

Péter azon nyomban így felelt:

„Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.

És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám” (Máté 16:15–17).

Amint az Péter válaszában és a Szabadító tanításában megnyilvánul, a bizonyság nem más, mint valamely lelki igazság kinyilatkoztatás általi személyes tudása. A bizonyság egy ajándék Istentől, mely elérhető Isten minden gyermeke számára. Az igazság bármely őszinte keresője kaphat bizonyságot, ha „egy cseppnyi hitet” gyakorol Jézus Krisztusban, hogy „kísérletet [tegyen]” (Alma 32:27) és „kipróbál[ja] Isten szavának a hatását” (Alma 31:5), „enged[jen] a Szent Lélek hívásainak” (Móziás 3:19) és „ráeszmél[jen] Istenre” (Alma 5:7). A bizonyság nagyobb egyéni felelősséget jelent, ugyanakkor a céltudatosság, a bizonyosság és az öröm forrása is.

A lelki igazságról való bizonyság kereséséhez és elnyeréséhez őszinte szívvel, igaz szándékkal és Krisztusba vetett hittel (lásd Máté 7:7) történő kérdezésre, keresésre és zörgetésre van szükség (lásd 3 Nefi 14:7; Moróni 10:4). A bizonyság alapvető alkotóelemei között vannak a következők: tudnunk kell, hogy Mennyei Atyánk él és szeret minket, hogy Jézus Krisztus a Szabadítónk, valamint hogy az evangélium teljessége visszaállíttatott a földre ezekben az utolsó napokban.

Miközben a Szabadító a tanítványait tanította az utolsó vacsora során, így szólt Péterhez:

„Simon! Simon! ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát;

De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed” (Lukács 22:31–32).

Érdekes megjegyezni, hogy ez a nagyszerű apostol sokat beszélgetett és járt a Mesterrel, sok csodának volt tanúja, és erős bizonysága volt a Szabadító isteni voltáról. De még Péternek is szüksége volt további tanításra Jézustól a Szentlélek megtérést és megszentelődést elősegítő hatalmáról, valamint a hithű szolgálat iránti elkötelezettségéről.

Jézus Krisztus evangéliumának lényege magában foglal egy alapvető és maradandó változást a természetünkben, amelyet a Szabadító engesztelése tesz lehetővé. A valódi megtérés változást idéz elő az ember hitelveiben, szívében és életében, hogy elfogadja Isten akaratát és összhangba kerüljön vele (lásd Cselekedetek 3:19; 3 Nefi 9:20), továbbá magában foglalja az az iránti tudatos elkötelezettséget is, hogy Krisztus tanítványává legyen.

A megtérés a bizonyság alapjának kiterjesztése, elmélyítése és kitágítása. Az Istentől érkező kinyilatkoztatás eredménye ez, melyet egyéni bűnbánat, engedelmesség és szorgalom kísér. Az igazság bármely őszinte keresője megtérhet, ha megtapasztalja a hatalmas szívbéli változást és lelkileg Istentől újjászületik (lásd Alma 5:12–14). Amikor tiszteletben tartjuk a szabadulás és a felmagasztosulás szertartásait és szövetségeit (lásd T&Sz 20:25), „Krisztusba vetett állhatatossággal” törekszünk előre (2 Nefi 31:20) és hittel mindvégig kitartunk (lásd T&Sz 14:7), akkor új teremtménnyé válunk Krisztusban (lásd 2 Korinthusbeliek 5:17). A megtérés során a bizonyság ajándékáért érzett hálánk kifejezéseként Istennek ajánljuk magunkat, a szeretetünket és a hűségünket.

A Mormon könyve tele van megtérésről szóló inspiráló feljegyzésekkel. Amáleki, Jákób egyik leszármazottja, ezt írta: „[Sz]eretném, ha Krisztushoz jönnétek, aki Izráel Szentje, és részesülnétek az ő szabadításában, és megváltásának hatalmában. Igen, jöjjetek hozzá, és ajánljátok fel neki teljes lelketeket, felajánlásként” (Omni 1:26).

Fontos és szükséges a Szentlélek ereje által tudni, hogy Jézus a Krisztus. Az azonban, hogy Hozzá térjünk és teljes lelkünket Neki ajánljuk felajánlásként, sokkal többet kíván a puszta tudásnál. A megtérés teljes szívünket, teljes lelkünket, teljes elménket és minden erőnket kívánja (lásd T&Sz 4:2).

Benjámin király népe így kiáltott fel a tőle kapott tanítás hatására: „Igen, minden szót elhiszünk, melyet nekünk mondtál; és azt is tudjuk, hogy azok biztosan úgy vannak és igazak, a Mindenható Úr Lelke miatt, mely hatalmas változást vitt véghez bennünk, vagyis a szívünkben, úgyhogy már nincs hajlandóságunk arra, hogy gonosz dolgot tegyünk, csak arra, hogy állandóan jót tegyünk” (Móziás 5:2). Az, hogy elfogadták a hallott szavakat, bizonyságot kaptak az igazságukról és hitet gyakoroltak Krisztusban, hatalmas szívbéli változást és arra irányuló szilárd elhatározást idézett elő, hogy fejlődjenek és jobbá váljanak.

A Hélamán könyvében szereplő megtért lámánitákat e szavakkal jellemzik: „[A] kötelesség[ük] útján jár[nak], és körültekintően jár[nak] Isten előtt, és azon vannak, hogy… betartsák a parancsolatait, és rendelkezéseit és ítéleteit. […]

[É]s fáradhatatlan szorgalommal törekednek arra, hogy testvéreik maradékát elvezessék az igazság ismeretéhez” (Hélamán 15:5–6).

Amint ezek a példák is kiemelik, a megtéréshez kapcsolódó fő jellemvonások a hatalmas szívbéli változás megtapasztalása, a törekvés jót tenni állandóan, előre haladni a kötelesség útján, körültekintően járni Isten előtt, valamint a parancsolatok betartása és a fáradhatatlan szorgalommal végzett szolgálat. Látható, hogy ezek a hithű lelkek mélyen elkötelezettekké váltak az Úr és tanításai iránt.

Sokunk számára a megtérés egy hosszabb folyamat, nem pedig egy egyszeri esemény, amely valamiféle erőteljes vagy drámai élményből fakad. Indítékaink, gondolataink, szavaink és tetteink sort sorra, előírásról előírásra, fokozatosan és szinte észrevehetetlenül kerülnek összhangba Isten akaratával. Az Úrhoz való megtérés állhatatosságot és türelmet is kíván.

A lámánita Sámuel öt alapvető dolgot sorolt fel, amely szükséges az Úrhoz való megtéréshez: (1) hinni kell a szent próféták tanításaiban és jövendöléseiben, ahogy azok a szentírásokban állnak, (2) hitet kell gyakorolni az Úr Jézus Krisztusban, (3) bűnbánatot kell tartani, (4) meg kell tapasztani a hatalmas szívbéli változást, valamint (5) szilárddá és állhatatossá kell válni a hitben (lásd Hélamán 15:7–8). Ez a megtéréshez vezető út mintája.

A bizonyság a folyamatos megtérés kezdete és előfeltétele. A bizonyság csupán a kiindulópont, nem pedig a végállomás. Az erős bizonyság jelenti azt az alapot, amelyre a megtérés épül.

A bizonyság önmagában nem elég, és nem is lesz soha elég ahhoz, hogy megóvjon bennünket a sötétség és gonoszság azon utolsó napi viharában, amelyben most élünk. A bizonyság fontos és szükséges, de nem elegendő annak a lelki erőnek és védelemnek a biztosítására, amelyre szükségünk van. Vannak olyan egyháztagok, akiknek volt bizonysága, és mégis eltévelyedtek és eltávolodtak. Lelki tudásuk és elkötelezettségük nem volt elegendő az előttük álló kihívásokhoz.

A bizonyság és a megtérés közti kapcsolatról fontos leckét kaphatunk Móziás fiainak misszionáriusi szolgálatából:

„[A]zok, akik hittek, vagyis akik eljutottak az igazság megismeréséhez, Ammonnak és testvéreinek a kinyilatkoztatás és a prófétálás lelke, valamint Isten hatalma szerinti prédikálása által, mely csodákat művelt bennük – igen…, ahogy él az Úr, úgy mindazok a lámániták, akik hittek a prédikálásukban és az Úrhoz tértek, azok soha nem távolodtak el.

Mert igazlelkű nép lettek; letették lázadásuk fegyvereit, nem harcoltak többé sem Isten, sem bármely testvérük ellen. […]

Most, ezek voltak azok, akik az Úrhoz tértek” (Alma 23:6–8).

Két fontos tényezőt említenek ezek a versek: (1) az igazság ismeretét, melyet értelmezhetünk bizonyságként, valamint azt, hogy (2) az Úrhoz tértek, amit én a Szabadítóhoz és az Ő evangéliumához való megtérésként értelmezek. Így aztán a bizonyság és az Úrhoz való megtérés hathatós együttese szilárdságot és állhatatosságot eredményezett, valamint lelki védelmet nyújtott.

Soha nem tévelyedtek el, és letették lázadásuk fegyvereit – nem harcoltak többé Isten ellen. Ahhoz, hogy képesek legyünk letenni lázadásunk dédelgetett fegyvereit – amilyen például az önzés, a gőg vagy az engedetlenség –, sokkal többre van szükség a puszta hitnél és tudásnál. Lázadásunk fegyvereinek letételét a meggyőződésnek, az alázatnak, a bűnbánatnak és az engedékenységnek kell megelőznie. Kezeinkben vannak-e még mindig lázadásunk azon fegyverei, amelyek meggátolják, hogy megtérjünk az Úrhoz? Ha igen, akkor itt az ideje, hogy bűnbánatot tartsunk.

Figyeljétek meg, hogy a lámániták nem az őket tanító misszionáriusokhoz vagy az egyház kiváló programjaihoz tértek meg. Nem a vezetőik személyiségéhez tértek meg, sem pedig kulturális örökségük vagy atyáik hagyományai megőrzéséhez. Az Úrhoz tértek meg: Őhozzá, a Szabadítójukhoz, valamint az Ő isteniségéhez és tanához – így aztán soha nem tévelyedtek el.

A bizonyság az igazságról a Szentlélek hatalma által szerzett lelki tudás. A folyamatos megtérés a kinyilatkoztatott és befogadott igazság iránti állandó elkötelezettséget jelent – készséges szívvel, igazlelkű indíttatásból. Tudni, hogy az evangélium igaz – ez jelenti a bizonyság lényegét. Következetesen hűnek lenni az evangéliumhoz – ez jelenti a megtérés lényegét. Tudnunk kell, hogy az evangélium igaz, és hűnek kell lennünk az evangéliumhoz.

Most pedig szeretném a tíz szűz példázatának egyik lehetséges értelmezését használni arra, hogy kiemeljem, milyen kapcsolat van a bizonyság és a megtérés között. Volt tíz szűz – öt eszes és öt balga –, akik fogták lámpásaikat és elindultak, hogy találkozzanak a vőlegénnyel. Kérlek benneteket, hogy a szüzek lámpásaira most a bizonyság lámpásaként gondoljatok. A balga szüzek fogták bizonyságuk lámpásait, olajat azonban nem vittek magukkal. Az itt említett olajat tekintsétek a megtérés olajának.

„Az eszesek pedig [bizonyságuk] lámpásai[v]al együtt [a megtérés] olaj[át] vivének az ő edényeikben.

Késvén pedig a vőlegény, mindannyian elszunnyadának és aluvának.

Éjfélkor pedig kiáltás lőn: Ímhol jő a vőlegény! Jőjjetek elébe!

Akkor felkelének mind azok a szűzek, és elkészíték az ő [bizonyságuk] lámpás[ait].

A bolondok pedig mondának az eszeseknek: Adjatok nékünk a ti olajotokból [vagyis a megtérés olajából], mert a mi lámpásaink kialusznak [vagyis bizonyságunk gyenge].

Az eszesek pedig felelének, mondván: Netalán nem lenne elegendő nékünk és néktek; menjetek inkább az árúsokhoz, és vegyetek magatoknak” (Máté 25:4–9).

Talán önző volt-e az öt eszes szűz, hogy nem volt hajlandó osztozni, vagy inkább azt sugallták-e teljesen helyénvalóan, hogy a megtérés olaja nem vehető kölcsön? Átadható-e másoknak a parancsolatoknak való állhatatos engedelmességből fakadó lelki erő? Átengedhető-e egy szükséget látó személynek a szentírások szorgalmas kutatásából és átgondolásából származó tudás? Átruházható-e egy megpróbáltatásokkal vagy nehéz kihívásokkal küzdő emberre az a békesség, amelyet az evangélium a hithű utolsó napi szenteknek nyújt? Mindezen kérdésekre egyértelműen nemleges a válasz.

Amint azt az eszes szüzek helyénvaló módon hangsúlyozták, mindannyiunknak magunknak kell vennünk olajat. Ezek a sugalmazott nők nem egy üzleti tranzakcióról beszéltek, hanem kihangsúlyozták az arra irányuló egyéni felelősségünket, hogy bizonyságunk lámpása mindig égjen, és mindig legyen elegendő tartalékunk a megtérés olajából. Ezt a drága olajat pedig cseppenként kapjuk meg –„sort sorra, előírást előírásra” (2 Nefi 28:30) –, türelemmel és állhatatosan. Nincs rövidebb út, és nem lehet az utolsó pillanatban kapkodva felkészülni.

„Legyetek tehát hűségesek, mindig imádkozzatok, lámpásotok legyen rendben és égjen, és legyen nálatok olaj, hogy készen állhassatok a Vőlegény jövetelekor” (T&Sz 33:17).

Megígérem nektek, hogy amikor eljutunk az igazság megismerésére és megtérünk az Úrhoz, akkor szilárdak és állhatatosak maradunk, és soha nem tévelyedünk el. Buzgón fogjuk letenni lázadásunk fegyvereit. Megáldatunk bizonyságunk lámpása fényének ragyogásával és a megtérés olajának elegendő tartalékával. Miközben pedig mindannyian egyre teljesebb mértékben megtérünk, erősíteni fogjuk családtagjainkat, barátainkat és ismerőseinket is. Ezekről az igazságokról teszem bizonyságomat az Úr Jézus Krisztus szent nevében, ámen.