Segítsetek nekik a magasba törni!

Nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért, hogy jelen lehetek e nagyszerű papsági gyűlésen, és hogy ilyen csodálatos tanításokat és bizonyságokat hallhattam. Ezek eszembe jutatták saját élményeimet. Szinte minden, amit papságviselőként elértem, olyan egyéneknek köszönhető, akik ismertek engem, és olyasmit is megláttak bennem, amit én nem.

Fiatal apaként imádkoztam érte, hogy tudjam, mivel gyarapíthatják majd gyermekeim az Úr királyságát. A fiúk esetében tudtam, hogy várhatnak rájuk papsági lehetőségek. A lányok esetében tudtam, hogy az Úr képviseletében szolgálatot nyújthatnak. Mindannyian az Ő munkáját fogják végezni. Tudtam, hogy mindannyian egyediek, tehát az Úr rájuk szabott ajándékokat adott nekik, hogy használják azokat az Ő szolgálatában.

Nos, nem tudom minden édesapának és a fiatalok összes vezetőjének elmondani annak részleteit, hogy mit tegyenek, mi lesz a legjobb. Azt azonban megígérhetem nektek, hogy áldást hoz rájuk az, ha segítetek nekik felismerni a velük született lelki ajándékokat. Mindenki más, és mindenki más hozzájárulást tehet. Senki nincs kudarcra kárhoztatva. Ha igyekeztek kinyilatkoztatás által meglátni azokat az ajándékokat, amelyeket Isten lát azokban, akiket vezettek a papságban – különösen a fiatalokban –, akkor megadatik nektek annak áldása, hogy segíthettek nekik meglátni, milyen szolgálatot végezhetnek. Útmutatásotokkal azok, akiket vezettek, látni, vágyni és hinni fogják azt, hogy az Isten királyságában végzett szolgálat terén mindent elérhetnek, ami lehetséges számukra.

Saját gyermekeim esetében azért imádkoztam kinyilatkoztatásért, hogy tudjam, hogyan segíthetek nekik egyénileg felkészülni az Isten szolgálatára irányuló konkrét lehetőségekre. Aztán pedig megpróbáltam segíteni nekik elképzelni és remélni ezt a jövőt, valamint dolgozni érte. Minden fiamnak egy falécre faragtam egy olyan szentírást, amely felvázolta a különleges ajándékait, valamint az adott ajándékot jelképező ábrát. A kép és a felirat alá bevéstem keresztelésének és papsági hivatalokba való elrendelésének dátumait, valamint azt, hogy milyen magas volt e mérföldkövek idején.

Elmondom, milyen léceket faragtam a fiaimnak, hogy segítsek nekik felismerni a lelki ajándékaikat és azt, hogy mivel járulhatnak hozzá az Úr munkájához. Sugalmazás által hozzám hasonlóan ti is ráismerhettek az általatok szeretett és vezetett fiatalokhoz kapcsolódó konkrét ajándékokra és különleges lehetőségekre.

Amikor a legidősebb fiam diakónus és sascserkész lett, rá és a jövőjére gondolva egy sas képe villant fel előttem. Idahóban laktunk akkor, a déli Teton-hegy lábánál, ahol együtt kirándultunk és néztük a szárnyaló sasokat. Az elmémbe ötlő kép Ésaiás szavainak érzetét keltette bennem:

„Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja.

Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is;

De a kik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”¹

Egyszer a legidősebb fiammal nem másztunk fel egészen a déli Teton csúcsára, mert a fiam elfáradt. Meg akart állni. Azt kérdezte: „Mindig bánni fogom, hogy nem jutottam fel a tetejére? Apa, te csak menj tovább, nem akarom, hogy csalódott legyél.”

Így feleltem: „Nem leszek csalódott, te pedig nem fogod bánni. Mindig emlékezni fogunk rá, hogy idáig együtt másztunk.” A magasságmérő lécének tetejére egy sast véstem, és a következő feliratot: „Sasok szárnyain”.

Évekkel később fiam misszionáriusként magasabbra szárnyalt annál, amit legdédelgetettebb reményeimben elképzeltem. A misszió kihívásai közepette úgy tűnt, olyan dolgokkal is szembenézett, amelyeket nem gondoltam volna, hogy elérhet. Azon fiú esetében, akit ti emeltek fel, a fiamhoz hasonlóan megtörténhet, hogy az Úr az általunk elképzelhetőnek tartottnál is magasabbra emeli őt akkor, amikor egy bonyolult nyelven hirdeti az evangéliumot. Ha bármely fiatal férfival megpróbáljátok átéreztetni a papsági lehetőségeit, akkor megígérem nektek, hogy az Úr elárul nektek annyit, amennyire szükségetek van. Lehet, hogy az adott fiúból még annál is több lehet, mint amit az Úr kinyilatkoztat nektek. Segítsetek neki a magasba törni!

A fiú, akit biztattok, talán túl félénknek tűnik ahhoz, hogy hathatós papsági szolga legyen. Egy másik fiam kisfiúként olyan szégyenlős volt, hogy még egy bolti eladóval sem mert beszélni. Nagyon félt. Aggódtam miatta, miközben papsági jövőjéért imádkoztam. Elképzeltem őt a missziós mezőn – nem tűnt valami ígéretesnek. A Példabeszédekben egy szentírásra bukkantam: „Minden istentelen fut, ha senki nem üldözi is; az igazak pedig, mint az ifjú oroszlán, bátrak.”²

A lécére egy nagy, ordító oroszlánfej ábrája alá azt véstem: „Bátor, mint az ifjú oroszlán”. A missziójában és az utána következő években betöltötte a faragásban kifejezésre juttatott reményeimet. Az egykor még szégyenlős fiam hatalmas meggyőződéssel prédikálta az evangéliumot, és bátran nézett szembe a veszélyekkel. Felmagasztalta az Úr képviseletére kapott megbízását.

Ez az általatok vezetett fiatal férfiakkal is megtörténhet. Erősítenetek kell bennük annak hitét, hogy az Úr bátrabb szolgává változtathatja őket annál a félénk fiúnál, akinek most látszanak.

Tudjuk, hogy az Úr merésszé teszi a szolgáit. A kisfiú, Joseph, aki egy ligetben látta az Atyaistent és Fiát, Jézus Krisztust, lelki óriássá változott. Parley P. Pratt látta, amikor Joseph Smith próféta rendreutasította az őket fogva tartó hitvány őröket. Pratt elder feljegyzése szerint:

„Hirtelen talpra állt, és a mennydörgés hangján, avagy üvöltő oroszlánként szólalt meg, emlékezetem szerint a következőket mondva:

»CSEND LEGYEN, pokol bugyrának ördögei! Jézus Krisztus nevében megdorgálom magukat, és azt parancsolom, hogy maradjanak csendben; nem fogok tovább élni egy percet sem, hogy ilyen beszédet hallgassak. Hagyják abba az ilyen beszédet, máskülönben vagy maguk vagy én meghalunk EBBEN A PILLANATBAN!«”

Pratt elder azt írta erről: „Csak egyszer láttam igazi méltóságot és magasztosságot, mégpedig éjjel, láncokban, Missouri egy jelentéktelen falujának börtönében.”³

Az Úr lehetőséget biztosít igazlelkű szolgáinak arra, hogy amikor az Ő nevében szólnak és az Ő papságában tesznek tanúbizonyságot, merészek legyenek, akár az oroszlán.

Egy másik fiamat már kiskorában sok barát vette körül, akik gyakran keresték a társaságát. Könnyen alakított ki kapcsolatot az emberekkel. Amikor imádkoztam és megpróbáltam elképzelni, ő mivel gyarapíthatja Isten királyságát, úgy éreztem, hatalmában áll majd szeretetben egységbe vonni az embereket.

Ez a Tan és a szövetségek azon részéhez vezetett engem, ahol a Missouri állambeli Sion felépítésén igyekvő papsági elderekről van szó, akiket üdvözölnek az erőfeszítéseiket látó angyalok. Ehhez hatalmas áldozathozatalra volt szükség. A Tan és a szövetségekben található kinyilatkoztatás így szól: „Mindazonáltal áldottak vagytok, mert a bizonyság, amit tettetek, fel lett jegyezve a mennyben, hogy reá tekintsenek az angyalok; és ők örvendeznek miattatok, és bűneitek megbocsáttattak nektek.”⁴

Fiam magasságmérő lécére azt véstem: „Angyalok örvendeznek miattad

E fiú nagyszerű képessége, mellyel maga köré vonta az embereket és hatással volt rájuk, messze túlmutatott az iskolás évein. Papságviselő társaival együtt olyan cöveki tevékenységeket szervezett, amelyek hitet adtak a helyi fiataloknak a nehéz körülmények közötti kitartáshoz, sőt a győzelemhez. Miközben megerősítette e fiatal férfiak és nők hitét, Sion előörseit állította fel Amerika városainak közepén. A faragás harsonát fújó angyalokat jelenített meg, ami talán nem pontos ábrázolása örvendezésüknek, de egy harsonát könnyebb lerajzolni, mint egy kiáltást.

Angyalok örvendeznek, amikor a papsági vezetők világszerte Siont építik az egyházközségükben, a cövekükben és a missziójukban. És azon fiatal férfiak és nők felett is örvendeznek, akiknek ti segítetek Sion építésében, bárhol, bármilyen körülmények közepette is legyenek. Sion annak eredményeként jön létre, amikor szövetség és szeretet fűzi össze az embereket. Felhívást intézek hozzátok, hogy segítsetek a fiataloknak csatlakozni ehhez!

Az egyik fiam esetében azt a késztetést kaptam, hogy véssek napot – mármint az égen lévő napot –, valamint a Szabadító közbenjáró imájának következő szavait: „Az pedig az örök élet”. Halandó szolgálatának vége felé a Szabadító így imádkozott az Atyjához:

„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.

Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt.”⁵

Ez a fiam három földrészen is végzett papsági szolgálatot, de ami a legfontosabb, otthon és a családja körében is. Köréjük építette fel az életét. Az otthona közelében dolgozik, és gyakran hazajár, hogy a feleségével és kisgyermekeivel ebédeljen. Családjával közel lakik Eyring nőtestvérhez és hozzám. Úgy gondozzák a kertünket, mintha a sajátjuk lenne. Ez a fiú nemcsak úgy él, amivel kiérdemli az örök életet, hanem úgy is, hogy örökre hálás családtagok veszik körül, akiket maga köré gyűjt.

Az örök élet azt jelenti, hogy egységben élünk, a családban, az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Az örök élet csakis Isten papságának kulcsai által lehetséges, amelyek Joseph Smith prófétán keresztül állíttattak vissza. Ha ezt az örökkévaló célt állítjátok az általatok vezetett fiatalok elé, az a legnagyobb ajándék, melyet adhattok nekik. Elsősorban úgy tehetitek ezt meg, hogy példát mutattok saját családotok vonatkozásában. Lehet, hogy akiket vezettek, azoknak nincs családjuk az egyházban, de én azt a felhívást intézem hozzátok, hogy segítsetek nekik érezni a fátyol mindkét oldalán lévő család szeretetét, és vágyni arra.

A magasságmérő lécek, amelyekről szóltam, csak lehetséges módjai annak, ahogyan segíthetünk a fiataloknak meglátni a kiválóságot, amelyet Isten lát bennük, a jövőjüket, valamint a különleges szolgálatot, amelynek elvégzésére felkészítette őket. Az Úr segíteni fog nektek, hogy tudjátok, mivel érhetitek el ezt saját gyermekeitek és az általatok vezetett fiatalok esetében. Ha ti magatok imádságos lélekkel igyekeztek bepillantani ebbe a jövőbe és a fiatal egyén elé tárni azt, akkor tudni fogjátok, hogy Isten minden gyermekét egyénekként szereti, és mindegyikükben nagyszerű és különleges ajándékokat lát.

Apaként abban az áldásban volt részem, hogy fiaim mellett leányaim számára is nagyszerű jövőt láttam Isten királyságában. Amikor imádságos lélekkel útmutatást kerestem, elém tárult, hogyan segíthetek leányaimnak felismerni, milyen bizalmat helyezett beléjük Isten, olyan szolgákként, akik felépíthetik a királyságát.

Amikor a lányaim még kicsik voltak, láttam, hogy segíthetünk másoknak érezni a fátyol mögöttiek szeretetét nemzedékeken át. Tudtam, hogy ez a szeretet a szolgálatból ered, és az örök élet reményét sugallja.

Így hát kenyérvágó deszkákat faragtunk, saját készítésű kenyeret tettünk rájuk, és együtt elvittük ezeket családoknak, valamint megözvegyült férfiaknak és nőknek. A kenyérvágó deszkákra vésett felirat ez volt: „J’aime et J’espere”, ami franciául azt jelenti: „szeretek és reménykedem”. Különleges lelki ajándékaik nemcsak az általam kifaragott deszkákon jelentek meg, hanem akkor is, méghozzá még nyilvánvalóbban, amikor szétosztottuk ezeket azoknak, akiknek fájdalmuk vagy veszteségük közepette megerősítésre volt szükségük a Szabadító szeretetéről és arról, hogy engesztelése tökéletesen ragyogó reménységet eredményezhet. Ez pedig az örök élet a leányaim és mindannyiunk számára.

Nos, most talán arra gondoltok: „Eyring testvér, azt mondod, hogy meg kellene tanulnom faragni?” Természetesen nem. Én is csak egy kedves és tehetséges mentor, az akkor még elder Boyd K. Packer segítségével tanultam meg. Ami kevés készséget elsajátítottam, az ő nagyszerű faragó tehetségének és tanári türelmének köszönhetem. Csak a menny gondoskodhat olyan mentorról, mint Packer elnök. De a gyermekek szívét sokféleképpen alakíthatjátok, nem kell hozzá fa- vagy magasságmérő léceket faragni nekik.

Az új kommunikációs technológiák például lehetővé teszik, hogy hittel és reménnyel telt üzeneteinket az egymástól elválasztó kilométereket átívelve azonnal, kevés költséggel vagy akár ingyenesen megoszthassuk. Ebben a feleségem segít nekem. Azzal kezdjük, hogy telefonon beszélünk azon unokáinkkal vagy gyermekeinkkel, akiket el tudunk érni. Megkérjük őket, hogy meséljenek a személyes sikereikről és az általuk végzett szolgálatról. Arra is megkérjük őket, hogy küldjenek képeket azokról a tevékenységeikről. Ezekkel a fényképekkel néhány szöveges bekezdést illusztrálunk, melyekhez hozzáillesztünk egy-két verset a Mormon könyvéből. Talán Nefire vagy Mormonra nem lenne túl nagy hatással a tartalom lelki minősége, vagy az ahhoz szükséges erőfeszítés kis mértéke, amellyel létrehozzuk azt, amit így nevezünk: „Családi napló: a kislemezek.” Eyring nőtestvérre és rám azonban áldást hoz az erőfeszítés. Sugalmazást érzünk a szentírásrészek, a rövid üzenetek és az általunk leírt bizonyság kiválasztásánál. És látjuk az életükben annak bizonyítékát, hogy szívük felénk, a Szabadító felé és felfelé fordul.

Más módokon is nyújthatunk segítő kezet, és ti ezekből már sokat gyakoroltok is. A családi ima és a szentírásolvasás szokása tartósabb emlékeket és nagyobb szívbéli változást hoz létre annál, mint amit most felismertek. Még az olyan időlegesnek tűnő tevékenységek is formálhatják a gyermek szívét, mint egy sporteseményen való részvétel vagy egy film megnézése. Nem maga a tevékenység számít, hanem a közben átélt érzések. Rájöttem, hogyan szűrhetők ki jól azok a tevékenységek, amelyek igazán hatással lehetnek egy fiatal életére. Javasolják ők a tevékenységet, egy olyan érdeklődési körükből adódóan, amelyet érzéseik szerint Isten ajándékaként kaptak. Saját tapasztalatból tudom, hogy ez lehetséges.

Amikor 12 évesen diakónus lettem, New Jerseyben laktunk, 80 kilométerre New York városától. Arról álmodoztam, hogy nagy baseballjátékos leszek. Édesapám beleegyezett, hogy elvisz megnézni egy meccset a Bronxban található régi, legendás Yankee Stadionban. Még mindig fel tudom idézni az ütő lengését, ahogyan Joe DiMaggio elüti a labdát, át a középső mezőn, miközben csapata befut, és édesapám ott ül mellettem, mert ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor együtt elmentünk egy nagy baseballmeccsre.

Egy másik nap azonban, amelyet édesapámmal töltöttem, örökre átformálta az életemet. New Jerseyből elvitt Salt Lake Citybe, egy elrendelt pátriárka házába, akit még soha nem láttam. Édesapám kitett az ajtónál. A pátriárka egy székre ültetett, fejemre tette a kezeit, és Isten ajándékaként olyan áldást adott nekem, amely szavakba öntött valamit, amire leginkább vágyott a szívem.

Azt mondta, hogy azok közé tartozom, akikről azt mondják: „áldottak a békét teremtők”⁶. Annyira meglepődtem rajta, hogy egy idegen tudhatja, mi van a szívemben, hogy szememet kinyitva körbenéztem a szobában, ahol ilyen csoda történik. A lehetőségeimről szóló ezen áldás később formálta az életemet, a házasságomat és a papsági szolgálatomat.

Ezen élmény és az utána következők alapján tanúsíthatom, hogy „mindenkinek nem adatik meg az összes ajándék; mert sok ajándék van, és minden embernek adatik ajándék Isten Lelke által”⁷.

Mivel az Úr kinyilatkoztatott nekem egy bizonyos ajándékot, én fel tudtam ismerni azt és fel tudtam készülni a lehetőségekre, melyek során használhattam azt azok megáldására, akiket szeretek és szolgálok.

Isten tudja, milyen ajándékaink vannak. Azt a kihívást intézem hozzátok és saját magamhoz, hogy ima által tudjuk meg, milyen ajándékokat kaptunk, hogyan fejleszthetjük ki őket, és ismerjük fel a mások szolgálatára kínálkozó lehetőségeket, amelyeket Isten a rendelkezésünkre bocsát. Leginkább azonban azért imádkozom, hogy sugalmazás által segíthessünk másoknak felfedezni a szolgálatot lehetővé tevő különleges ajándékaikat Istentől.

Megígérem nektek, hogy ha kéritek, akkor abban az áldásban lesz részetek, hogy segíthettek másoknak és felemelhetitek őket, hogy kiaknázhassák a bennük rejlő lehetőséget mindazok szolgálatában, akiket vezetnek és szeretnek. Tanúságomat teszem nektek arról, hogy Isten él; Jézus a Krisztus; Isten papsága az, melyet viselünk; és Isten különleges ajándékokkal ruházott fel minket, hogy legszebb reményeinket meghaladva tudjuk szolgálni Őt. Jézus Krisztus nevében, ámen.