Tudom. Élem. Imádom.

Lelkesít engem az egyház igazlelkű tagjainak példamutatása, nemes fiataljainkat is beleértve ebbe. Bátran a Szabadítóra tekintetek. Hűek vagytok, engedelmesek és tiszták. A jóságotokért kapott áldások nemcsak a ti életetekre vannak hatással, hanem számos más ember életére is, gyakran úgy, hogy nem is tudtok arról.

Néhány évvel ezelőtt épp sorban álltam a helyi élelmiszerboltban. Egy 15 év körüli fiatal lány volt előttem. Magabiztosnak és boldognak látszott. Szemet szúrt a pólója, és nem tudtam megállni, hogy meg ne szólítsam: „Másik államból jöttél, ugye?”

Meglepte a kérdésem, majd így felelt: „Igen. Coloradóból jöttem. Honnan tudja?”

Magyarázatom ez volt: „A pólód miatt.” Azért tudtam eltalálni, mert a pólóján ez állt: „Mormon vagyok. Te is?”

Így folytattam: „Meg kell mondanom, lenyűgöz a magabiztosságod, mellyel kitűnsz a tömegből és ilyen merész kijelentést viselsz. Látom, hogy más vagy, és azt kívánom, az egyházban bárcsak minden fiatal nő és egyháztag ugyanilyen meggyőződéssel és magabiztossággal rendelkezne.” Fizettünk, elköszöntünk, és elváltak útjaink.

Mégis, e véletlenszerű hétköznapi esemény után napokon és heteken át azon vettem észre magam, hogy eltűnődöm ezen a találkozáson. Belegondoltam, hogyan tehetett szert ez a coloradói fiatal hölgy ilyen magabiztosságra a kilétével kapcsolatban Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaként. Önkéntelenül is eltűnődtem, jelképesen milyen feliratot választanék a saját pólómra, ami tükrözné a hitemet és a bizonyságomat. Számos lehetőség átfutott az elmémen. Végül egy olyan kijelentésnél maradtam, melyet büszkén viselnék: „Mormon vagyok. Tudom. Élem. Imádom.”

Ma erről a merész, reményteljes kijelentésről szeretnék beszélni.

Első része magától értetődő, mentegetőzés nélküli állítás: „Mormon vagyok.” Ahogyan a fiatal nő, akivel a boltban találkoztam, nem félt a világ tudomására hozni, hogy tagja Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának, remélem, hogy én sem félek vagy vonakodom soha elismerni azt, hogy „mormon vagyok”. Magabiztosaknak kell lennünk, miként Pál apostol is az volt, amikor kijelentette: „Mert nem szégyenlem a Krisztus evangyéliomát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére”¹. Egyháztagokként Szabadítónk, Jézus Krisztus követői vagyunk. Ez a fajta megtérés és magabiztosság szorgalmas és átgondolt erőfeszítés eredménye. Egyénre szabott. Élethosszig tartó folyamat.

A kijelentés második fele leszögezi: „Tudom.” A mai világban tevékenységek, témák és érdeklődési körök tömegei versengenek figyelmünk minden percéért. Ily nagymértékű figyelemelterelés közepette vajon van-e elég erőnk, önfegyelmünk és elkötelezettségünk arra összpontosítani, ami leginkább számít? Vagyunk-e annyira járatosak az evangéliumi igazságokban, mint a tanulmányainkban, a karrierünkben, a hobbijainkban, a sportban, az SMS-ezésben és a twitterezésben? Vajon tevékenyen próbálunk-e választ találni a kérdéseinkre azáltal, hogy lakmározunk a szentírásokból, valamint a próféták tanításaiból? Törekszünk-e a Lélek általi megerősítésre?

A tudás elnyerésének fontossága örök alapelv. Joseph Smith próféta „szerette a tudást, annak igaz hatalma miatt”². Azt mondta: „A tudás nélkülözhetetlen az élethez és az isteniséghez. […] Halljátok mindannyian, testvérek, ezt a nagyszerű kulcsot: a tudás Isten hatalma a szabadításhoz.”³

Minden igazság és ismeret fontos, de mindennapi életünk állandó zaklatottsága mellett különös figyelmet kell fordítanunk evangéliumi ismereteink bővítésére, hogy tudhassuk, hogyan alkalmazzuk életünkben az evangélium tantételeit.⁴ Evangéliumi tudásunk növekedésével párhuzamosan önbizalom ébred bennünk bizonyságunk vonatkozásában, és ki tudjuk jelenteni azt, hogy „tudom”.

A következő állítás ez: „Élem.” A szentírások azt tanítják, hogy „az ígének… megtartói legyetek és ne csak hallgatói”⁵. Akkor éljük az evangéliumot és válunk „az ígének… megtartói[vá]”, ha hitet gyakorlunk, engedelmesek vagyunk, szeretetteljesen szolgálunk, és követjük Szabadítónk példáját. Feddhetetlenül cselekszünk, és azt tesszük, amit helyesnek vélünk, „mindig és mindenben, és minden helyen”⁶, függetlenül attól, hogy ki lát vagy nem lát minket.

Mivel halandók vagyunk, senki nem tökéletes. Az evangélium szerinti életre irányuló legszorgalmasabb erőfeszítéseink ellenére is követünk el hibákat és bűnt. Mily vigaszt jelent annak biztos tudata, hogy Szabadítónk megváltó áldozata által bocsánatot nyerhetünk és ismét tisztává lehetünk. A valódi bűnbánat és megbocsátás folyamata megerősíti a bizonyságunkat és az iránti elkötelezettségünket, hogy betartsuk az Úr parancsolatait és evangéliumi normák szerint éljük az életünket.

Amikor az „élem” kifejezésre gondolok, egy Karigan nevű fiatal nő jut eszembe. Azt írta: „Már egy kicsit több mint egy éve vagyok egyháztag. […] Amikor még érdeklődtem, úgy éreztem, végre találtam egy olyan egyházat, amely visszafogottságot és normákat tanít, és ez jelezte számomra azt, hogy ez az igaz egyház. Azóta saját szememmel láttam, mi történik azokkal, akik figyelmen kívül hagyják a parancsolatokat és rossz útra térnek. Már rég eldöntöttem, hogy magas erkölcsi normák szerint fogok élni. […] Nagyon áldottnak érzem magam, hogy rátaláltam az igazságra és megkeresztelkedtem. Nagyon boldog vagyok.”⁷

A kijelentés utolsó állítása ez: „Imádom.” Jézus Krisztus evangéliumának megismerése és az evangéliumi tantételek szorgalmas betartása szerinti élet sok egyháztagban váltja ki ezt a lelkes felkiáltást: „Imádom az evangéliumot!”

Ez az érzés úgy alakul ki, hogy a Szentlélek tanúbizonyságot tesz nekünk arról, hogy Mennyei Atyánk gyermekei vagyunk, aki törődik velünk, és a helyes úton járunk. Egyre nő az evangélium iránti szeretetünk, amikor megtapasztaljuk Mennyei Atyánk szeretetét és a Szabadító által ígért békét, miközben megmutatjuk Neki, hogy hajlandóak vagyunk engedelmeskedni és követni Őt.

Életünk bizonyos szakaszaiban azonban – akár új megtértek vagyunk, akár egész életünkben egyháztagok voltunk –, rádöbbenhetünk, hogy ez a vibráló lelkesedés elhalványul. Erre időnként akkor kerül sor, amikor kihívásokkal nézünk szembe és türelmet kell gyakorolnunk, időnként pedig gyarapodásunk és bőségünk tetőpontján. Ha ilyen érzés kerít hatalmába, újra evangéliumi ismereteim bővítésére és arra kell összpontosítanom az erőfeszítéseimet, hogy életem során még teljesebb mértékben éljek az evangéliumi tantételek szerint.

Az egyik leghatékonyabb, de néha legnehezebben alkalmazható evangéliumi tantétel az alázatosság és az, hogy alávessük magunkat Isten akaratának. A Gecsemáné kertjében imádkozva azt mondta Krisztus az Atyának: „…ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen”⁸. Nekünk is ezért kell imádkoznunk. Gyakran ezekben a csendes, imádsággal telt percekben érezzük, amint körülölel minket Mennyei Atyánk szeretete, és visszatérnek az örömteli, szeretetteljes érzések.

Az Oregon állambeli Eugene-ben tartott egyik Fiatal Nők vezetőségi gyűlésen abban a kiváltságban volt részem, hogy találkozhattam és beszélgethettem Cammy Wilberger nőtestvérrel. A történet, melyet Wilberger nőtestvér elmesélt nekem, annak erejéről és áldásos voltáról tanúskodott, amikor egy fiatal nő tudja, éli és imádja az evangéliumot.

Wilberger nőtestvér 19 éves lánya, Brooke, jó néhány éve tragikus halált szenvedett az első egyetemi éve utáni nyári szünetben. Wilberger nőtestvér így emlékezett vissza erre: „Nehéz, sötét időszak volt ez a családunk számára. Brooke azonban nagyszerű ajándékot adott nekünk. Gyermekkorában még nem eszméltünk rá erre, de Brooke rövid élete minden évében és percében a legnagyszerűbb ajándékot adta nekünk, melyet csak egy lány a szüleinek adhat: Brooke Isten igazlelkű lánya volt. […] Ezen ajándék és különösen az engesztelés képessé tevő hatalma révén erőt és vigaszt kaptam, és elnyertem a Szabadító által ígért békességet. Nem kérdéses számomra, hol van most Brooke, és várakozással tekintek a szeretetteljes viszontlátás elébe.”⁹

Bizonyságom van Mennyei Atyánk örök boldogságunkra vonatkozó nagyszerű tervéről. Tudom, hogy Ő ismer és szeret minket. Tudom, hogy prófétát küldött nekünk, Thomas S. Monson elnököt, aki biztat minket és segít nekünk visszatalálni Őhozzá. Azért imádkozom, hogy mindannyian megtegyük a következő kijelentéshez szükséges erőfeszítéseket: „Mormon vagyok. Tudom. Élem. Imádom.” Mindezt alázatosan, Jézus Krisztus nevében mondom, ámen.