A megbánásokról és az elhatározásokról

Monson elnök, szeretünk téged. Köszönjük az inspiráló és történelmi jelentőségű bejelentést az új templomok építésével és a misszionáriusi szolgálattal kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy ez hatalmas áldásokat jelent majd nekünk és a jövőbeli nemzedékeknek is.

Kedves fivéreim és nőtestvéreim, drága barátaim! Mindannyian halandók vagyunk. Remélem ez senkit nem lep meg.

Egyikünk sem lesz a földön hosszú ideig. Eltöltünk jó pár értékes évet, de ez az idő, az örökkévalóság szemszögéből vizsgálva, nem több egy szempillantásnál.

Azután eltávozunk. A lelkünk „hazavitetik ahhoz az Istenhez, aki életet adott ne[künk]”¹. A testünket sírba helyezik, mi pedig e világ dolgait hátrahagyva folytatjuk utunkat létezésünk következő birodalma felé.

Amikor fiatalok vagyunk, úgy tűnik, mintha az életünk örökké tartana. Úgy gondoljuk, hogy bármennyiszer láthatunk még napkeltét a távoli horizonton; a jövő pedig egy végtelenbe nyúló, töretlen útként tárul elénk.

Minél idősebbek leszünk azonban, annál többször tekintünk majd vissza és csodálkozunk el azon, hogy valójában milyen rövid is ez az út. Eltűnődünk, hogyan szaladhattak el ilyen gyorsan az évek, és töprengeni kezdünk a döntéseinken és a tetteinken. Közben rengeteg olyan édes élmény jut eszünkbe, melyek melengetik a lelkünket és örömmel töltik el a szívünket. De eszünkbe jutnak azon dolgok is, melyeket már bánunk, melyek miatt a legszívesebben visszamennénk a múltba, hogy megváltoztassuk.

Egy halálos betegekkel foglalkozó nővér azt mondta, hogy a földi életüket elhagyni készülő betegeinek gyakran feltesz egy egyszerű kérdést.

„Van valami, amit most már bán?”²

A halandóság utolsó napjához közel álló emberek gyakran tisztábban tudnak gondolkodni, és mélyebb meglátásaik vannak. Így, amikor ezeknek az embereknek felteszi ezt a kérdést, ők kitárják előtte a szívüket. Elmondják, hogy mi mindenen változtatnának, ha az idő kerekét vissza tudnák forgatni.

Az általuk elmondottakon gondolkodva eszembe jutott, hogy Jézus Krisztus evangéliumának alapvető tantételei, amennyiben alkalmazzuk azokat, jó hatással lehetnek életünk irányára.

Az evangélium tantételeiben semmi titokzatos nincsen. Tanulmányozzuk őket a szentírásokban, beszélgetünk róluk a Vasárnapi Iskolán, és számos alkalommal halljuk őket az emelvényről. E mennyei tantételek és értékek világosak és érthetőek; csodálatosak, mély értelműek és erőteljesek; és minden bizonnyal segítenek elkerülni azt, hogy a jövőben bármit is bánnunk kellene.

A haldokló páciensek által talán leggyakrabban említett megbánás az, hogy bárcsak több időt töltöttek volna a szeretteikkel.

Különösen a férfiak gyakran bánkódnak azon, hogy „életük oly nagy részét töltötték a munka taposómalmában”³. Sokuk olyan kivételes pillanatoktól fosztotta meg magát, melyek a családdal és a barátokkal való időtöltésből származnak. Sajnálták, hogy nem alakítottak ki mélyebb kapcsolatot azokkal, akik a leginkább számítottak nekik.

Ugye, hogy gyakran mennyire elfoglaltak vagyunk? Az elfoglaltságunkra pedig, sajnos, egyfajta érdeméremként tekintünk, mintha az elfoglaltság már önmagában valamilyen nagy teljesítményt vagy kiváló életet fejezne ki.

Valóban így van ez?

Eszembe jut Urunk és példaképünk, Jézus Krisztus, valamint a Galilea és Jeruzsálem népe között töltött rövid élete. Megpróbáltam elképzelni Őt, amint egyik értekezletről a másikra siet, vagy mindenféle sürgős dolgot egyszerre próbál elvégezni.

Nem sikerült ilyennek látnom.

Én ehelyett inkább Isten könyörületes és gondoskodó Fiát látom, aki minden napot céltudatosan él meg. Úgy bánt a körülötte lévőkkel, hogy azok fontosnak és szeretve érezték magukat. Tudta, mily végtelenül értékesek azok, akikkel találkozik. Megáldotta őket, szolgált nekik. Felemelte és meggyógyította őket. Drága ajándékot adott nekik: a rájuk szánt idejét.

Napjainkban könnyű csupán úgy tennünk, mintha időt töltenénk másokkal. Egy kattintással több ezer „baráttal” tudunk „kapcsolatba lépni” anélkül, hogy bármelyikükkel is személyesen találkoznunk kellene. A technika csodálatos dolog is lehet, és nagyon hasznosnak bizonyul, amikor nem lehetünk a szeretteink közelében. A feleségemmel mi is a drága családtagjainktól távol lakunk, így tudjuk milyen is az. Mégis úgy vélem, hogy az egyéneket és a társadalom egészét tekintve nem a megfelelő irányba haladunk, amikor a családtagokkal és barátokkal való kapcsolattartás leginkább abban merül ki, hogy humoros képeket osztunk meg, jelentéktelen e-maileket továbbítgatunk egymásnak, vagy csatlakoztatjuk őket különféle internetes oldalakhoz. Gondolom, az ilyesfajta tevékenységnek is megvan a maga helye, de mégis mennyi időt vagyunk hajlandóak erre szánni? Ha a számunkra igazán fontos embereknek nem adunk a legjobb énünkből, és nem áldozunk rájuk osztatlan figyelmet, egy nap majd bánni fogjuk.

Határozzuk hát el, hogy becsben tartjuk a szeretteinket azáltal, hogy közös tevékenységeken veszünk részt, hasznos időt töltünk és drága emlékeket ápolunk velük!

Egy másik dolog, amit az emberek bánni szoktak az, hogy nem váltak azzá az emberré, akivé úgy érezték, hogy válniuk kellett volna és válhattak volna. Amikor visszatekintenek az életükre, rájönnek, hogy soha nem hozták ki magukból a legtöbbet, és még oly sok minden maradt bennük.

És itt most nem a különféle szakmák ranglétráinak megmászásáról beszélek. Az ilyen létrák, bármilyen kiemelkedőnek tűnnek is itt a földön, csupán alig egy lépést jelentenek az előttünk álló örök utazásunkban.

Inkább arra gondolok, hogy váljunk azzá, akivé Isten, a mi Mennyei Atyánk szeretné, hogy váljunk.

Egy földi élet előtti létből, a költő szavaival élve, a „dicsőség felhőit vonva magunk után”⁴ érkezünk ebbe a világba.

Mennyei Atyánk látja valódi lehetőségeinket. Olyan dolgokat is tud rólunk, melyeket mi nem tudunk magunkról. Életünk során arra késztet minket, hogy teljes mértékben be tudjuk tölteni teremtésünk célját, hogy jó életet éljünk, és visszatérjünk az Ő jelenlétébe.

Akkor hát miért áldozunk oly sok időt és energiát olyan dolgokra, melyek tiszavirág életűek, jelentéktelenek és felszínesek? Nem látjuk, mily nagy balgaság a jelentéktelen és mulandó dolgokat hajszolni?

Nem lenne-e bölcsebb számunkra a „mennyben [gyűjtenünk kincseket], a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják”⁵?

Hogyan tehetjük meg ezt? Úgy, hogy követjük a Szabadító példáját, az Ő tanításait mindennapi életünk részévé tesszük, és igazán szeretjük Istent és a felebarátainkat.

Ezt bizonyára nem tudjuk megtenni, ha úgy állunk hozzá a tanítványsághoz, hogy vonakodunk, az óránkat nézegetjük és állandóan panaszkodunk.

Amikor az evangélium szerinti élet kerül terítékre, nem tehetünk úgy, mint az a kisfiú, aki csupán a lábujját dugta a vízbe, majd váltig állította, hogy ő bizony úszni volt. Mennyei Atyánk fiaiként és leányaiként sokkal többre vagyunk képesek. Éppen ezért a puszta jó szándék nem elegendő. Cselekednünk kell. De ami ennél is fontosabb: azzá kell válnunk, akivé Mennyei Atyánk szeretné, hogy váljunk.

Hangot adni az evangéliumról való bizonyságunknak jó dolog, de a visszaállított evangélium élő példájának lenni még jobb. Jó dolog arra vágyni, hogy hűebbek legyünk a szövetségeinkhez; viszont valóban hűnek lenni a szent szövetségekhez – azaz erényes életet élni, betartani a Bölcsesség szavát, fizetni a tizedünket és felajánlásainkat, valamint szolgálni a szükséget szenvedőket – sokkal jobb. Kijelenteni, hogy több időt fogunk szentelni a családi imára, szentírás-tanulmányozásra és tartalmas családi programokra, jó dolog; de ha állhatatosan meg is tesszük mindezt, az mennyei áldásokat fog hozni az életünkbe.

A tanítványság abból áll, hogy szentségre és boldogságra törekszünk. Ez az az ösvény, amely a legjobb és legboldogabb énünkhöz vezet.

Határozzuk el, hogy követjük a Szabadítót, és szorgalmasan munkálkodunk azon, hogy azzá az emberré váljunk, akivé tervei szerint válnunk kell! Figyeljünk és engedelmeskedjünk a Szentlélek sugalmazásainak! Ha így teszünk, Mennyei Atyánk olyan dolgokat fog kinyilatkoztatni nekünk, melyeket soha nem tudtunk magunkról. Meg fogja világítani előttünk az ösvényt, és fel fogja nyitni szemünket, hogy meglássuk a számunkra eddig ismeretlen és talán elképzelhetetlen tehetségeinket.

Minél inkább a szentségre és boldogságra való törekvésnek szenteljük magunkat, annál kevésbé valószínű, hogy a megbánás ösvényére térünk. Minél inkább a Szabadító kegyelmére támaszkodunk, annál jobban fogjuk azt érezni, hogy azon ösvényén haladunk, melyet Mennyei Atyánk nekünk szánt.

Egy másik dolog, amit a halálukhoz közeledők bánnak, kissé meglepő. Azt kívánják, bárcsak megengedték volna maguknak, hogy boldogabbak legyenek.

Gyakran ámítjuk magunkat azzal, hogy van valami, amit nem tudunk elérni, pedig boldogságot hozna nekünk – például, ha jobb családi vagy anyagi helyzetben lennénk, vagy véget érne egy nehéz próbatételünk.

Minél idősebbek leszünk, annál többször tekintünk vissza és jövünk rá, hogy a körülmények tulajdonképpen nem számítanak, vagy nem azok határozzák meg a boldogságunkat.

Mi magunk számítunk. Mi határozzuk meg, mennyire leszünk boldogak.

Végső soron ti és én vagyunk felelősek a saját boldogságunkért.

Feleségemmel, Harriettel nagyon szeretünk kerékpározni. Csodálatos érzés kimenni a szabadba, és élvezni a természet szépségeit. Megvannak az útvonalaink, de nem nagyon foglalkozunk azzal, hogy más kerékpárosokhoz képest milyen messzire vagy milyen gyorsan tekerünk.

Néha azonban úgy gondolom, hogy egy kicsit versengőbbnek kellene lennünk. Úgy vélem, jobb időt futnánk vagy gyorsabban haladnánk, ha csak egy kicsit jobban megerőltetnénk magunkat. Néha még azt a nagy hibát is elkövetem, hogy ezt az ötletemet megosztom a csodálatos feleségemmel is.

Az ilyen jellegű javaslataimra adott tipikus reakciója mindig nagyon kedves, nagyon világos és nagyon közvetlen. Mosolyogva csak ennyit mond: „Dieter, ez nem egy verseny, hanem egy utazás. Élvezd ki a pillanatot!”

Mennyire igaza van!

Az életben néha annyira csak a célvonalra összpontosítunk, hogy elfelejtjük örömünket lelni az utazásban. Nem azért megyek kerékpározni a feleségemmel, mert izgatottan várom, hogy célba érjünk. Azért megyek vele, mert a vele töltött idő édes és élvezetes számomra.

Vajon nem butaság csak azért lemaradni az édes és örömteljes élményekről, mert folyamatosan azt a pillanatot várjuk, amikor azok véget érnek?

Vajon úgy hallgatunk-e zenét, hogy még mielőtt igazán kiélveznénk azt, már az utolsó elhalkuló hangjegyre várunk? Nem. A különféle dallamvariációkat, a ritmust és a szólamokat az egész dal alatt érzelmileg összekötjük és rájuk hangolódunk.

Vajon úgy imádkozunk-e, hogy gondolatban már az „ámenen” jár az eszünk? Hát persze, hogy nem. Azért imádkozunk, hogy közel legyünk Mennyei Atyánkhoz, elnyerjük az Ő Lelkét, és érezzük az Ő szeretetét.

Ne várjunk a boldogsággal egy jövőbeni pillanat elérkeztéig csak azért, hogy aztán rájöjjünk, hogy a boldogság egész idő alatt elérhető lett volna. Az élet nem arra lett szánva, hogy csak utólag értékeljük. A Zsoltáríró szavait idézve: „Ez a nap az, a melyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vígadjunk ezen!”⁶

Testvérek, nem számít, milyen körülményeink, kihívásaink vagy megpróbáltatásaink vannak, mert mindennap van valami, amit magunkhoz ölelhetünk és becsben tarthatunk. Mindennap van valami, ami örömet és hálát hozhat, amennyiben meglátjuk és méltányoljuk azt.

Talán nem is annyira a szemünkkel, inkább a szívünkkel kellene figyelnünk. Nagyon szeretem a következő idézetet: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”⁷

Megparancsolták nekünk, hogy „minden dologban adj[unk] hálát”⁸. Nem jobb hát a szemünkkel és a szívünkkel is meglátnunk még a legapróbb dolgokat is, melyekért hálásak lehetünk ahelyett, hogy csupán a jelenlegi helyzetünk negatívumait nagyítjuk fel?

Az Úr Megígérte: „[A]ki minden dolgot hálásan fogad, dicsőségessé tétetik; és e föld minden dolga néki adatik, méghozzá százszorosan.”⁹

Testvérek, Mennyei Atyánk bőséges áldásai, a szabadulásunkra alkotott nagylelkű terve, a visszaállított evangélium fenséges igazságai, valamint e halandó utazás számos szépsége mellett „nincs-e okunk az örömre?”¹⁰.

Határozzuk el, hogy a körülményeinktől függetlenül is boldogak leszünk!

Egy nap megtesszük majd azt az elkerülhetetlen lépést, mely során a halandó életből átlépünk a következő állapotunkba. Egy nap majd visszatekintünk az életünkre, és eltűnődünk, vajon lehettünk-e volna jobbak, hozhattunk-e volna jobb döntéseket, vagy használhattuk-e volna jobban az időnket.

Hogy elkerüljünk néhány olyan dolgot, melyet a leginkább megbánhatunk az életünkben, ajánlatos bizonyos elhatározásokat tenni, méghozzá most. Így tehát:

• Határozzuk el, hogy több időt töltünk a szeretteinkkel!

• Határozzuk el, hogy buzgóbban törekszünk arra, hogy olyan emberré váljunk, akivé Isten szeretné, hogy váljunk!

• Határozzuk el, hogy a körülményeinktől függetlenül is boldogságot találunk!

Bizonyságomat teszem arról, hogy a holnap legnagyobb megbánásait is meg lehet előzni azzal, hogy ma a Szabadítót követjük. Ha bűnt vagy hibát követtünk el – ha olyan döntéseket hoztunk, melyeket már bánunk –, Krisztus engesztelésének drága ajándéka rendelkezésünkre áll, hogy általa bocsánatot nyerjünk. Nem mehetünk vissza a múltba, hogy megváltoztassuk azt, bűnbánatot azonban tarthatunk. A Szabadító el tudja törölni a megbánás könnyeit,¹¹ és le tudja venni rólunk bűneink terhét.¹² Az Ő engesztelése lehetővé teszi számunkra, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, és tiszta kézzel és tiszta szívvel haladjunk előre,¹³ azzal az elhatározással, hogy helyesebben cselekszünk, és különösen azzal, hogy jobbá válunk.

Igen, ez az élet hamar elmúlik, napjaink látszólag gyorsan tovatűnnek, a halál pedig időnként rémisztőnek látszik. A lelkünk mindazonáltal továbbra is élni fog, és egy nap egyesül majd a feltámadt testünkkel, hogy örök dicsőséget kaphasson. Ünnepélyes tanúságomat teszem arról, hogy az irgalmas Krisztus által mindannyian újra és örökké fogunk élni. Szabadítónk és Megváltónk által egy nap majd örvendezni fogunk, amikor igazán megértjük, mit is jelent az, hogy „a halál fullánkja Krisztusban felemésztődik”¹⁴.

Az ösvényünk, amely által Isten fiaiként és leányaiként betöltjük isteni rendeltetésünket, örökkévaló ösvény. Kedves fivéreim és nővéreim, drága barátaim! Már ma el kell kezdenünk ezen az örökkévaló ösvényen járni; egyetlen napot sem vehetünk könnyedén. Azért imádkozom, hogy még az előtt megtanuljunk igazán élni, mielőtt készen állnánk meghalni. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.