Egy lépéssel közelebb a Szabadítóhoz

Írta: Russell T. Osguthorpe

a Vasárnapi Iskola általános elnöke


Az evangéliumi tanulás és tanítás célja mindig a megtérés. A megtérés nem egyszeri esemény. Egész életen át tartó törekvés arra, hogy hasonlóbbakká váljunk a Szabadítóhoz.

Múlt nyáron megjelent a Liahóna és az Ensign folyóiratban egy rövid cikkem. A fiam e-mailen azt írta nekem: „Apa, máskor szólhatnál, ha megjelenik egy cikked.” Ezt válaszoltam: „Csak látni akartam, vajon olvassátok-e az egyházi folyóiratokat.” Válaszul ezt írta a 10 éves kislányával kapcsolatban: „Átment a vizsgán. Kivette a postaládából az Ensignt, bejött a házba és elolvasta. Aztán feljött a szobánkba és megmutatta nekünk a cikkedet.”

Unokám azért olvasta el az Ensignt, mert tanulni szeretett volna. Önrendelkezését gyakorolva magától cselekedett. Az Első Elnökség nemrég új tanulási forrásanyagokat hagyott jóvá a fiatalok számára, amelyek segíteni fognak kielégíteni a fiataloknak az evangélium megismerésére, átélésére és megosztására irányuló természetes vágyakozását. Ezek az új forrásanyagok már megtekinthetők az interneten, és januártól elkezdjük alkalmazni azokat az osztálytermekben. (További információért a fiataloknak szóló új tanulási forrásanyagokkal kapcsolatban lásd az lds.org/youth/learn oldalt.)

A Szabadító mindig előtérbe helyezte a tanulók önrendelkezését, amikor tanított. Nemcsak azt mutatta meg nekünk, hogy mit tanítsunk, hanem azt is, hogyan tegyük ezt. A tanulók szükségleteire összpontosított. Segített, hogy ők maguk fedezzék fel az igazságot.1 Mindig meghallgatta a kérdéseiket.2

Ezek az új tanulási forrásanyagok segíteni fognak nekünk a Szabadító módján tanulni és tanítani otthon és az osztályteremben.3 Így majd válaszolni fogunk a hívására: „jer, kövess engem”4, ahogyan Robert D. Hales elder is gyönyörűen tanította. Az új forrásanyagok összeállításakor a segédszervezetek és az ifjúsági hitoktatás vezetői és tanítói tanácskoztak a szülőkkel, hogy minél inkább ki tudják elégíteni a tanulók szükségleteit. Látom, amint a fiatal nők az osztályaikban, a fiatal férfiak az ároni papsági kvórumaikban, és a fiatalok együtt a Vasárnapi Iskolán megtanulják használni az önrendelkezésüket és önmaguktól cselekedni.

A Vasárnapi Iskola fiatalokból álló osztályának egyik tanára elgondolkozott rajta, hogyan segíthetne két autista fiatal férfinak önmagától cselekedni. Amikor arra kérte az osztály tagjait, hogy osszák meg, mit tanultak, attól félt, hogy ez a két fiatal férfi nem lesz hajlandó erre. Tévedett. Egyikük felállt, hogy tanítson arról, amit megtanult, majd megkérte autista osztálytársát, hogy segítsen neki. Amikor az egyikük elvesztette a fonalat, a másik a fülébe súgta a folytatást, hogy ne érezzen kudarcot. Mindketten tanítottak valamit aznap. Nemcsak azt tanították, amit a Szabadító tanított, hanem úgy is tanítottak, ahogyan a Szabadító tanított. Amikor a Szabadító tanított, az általa tanítottak iránti szeretetéből tette ezt, pontosan úgy, ahogyan ez az osztálytárs is tette a barátjáért.5

Ha az Ő módján tanuljuk és tanítjuk szavát, akkor megtesszük, amire kér: „jer, kövess engem”. Lépésenként követjük Őt. Minden lépéssel közelebb kerülünk a Szabadítóhoz. Változunk. Az Úr tudta, hogy a lelki fejlődés nem egyszerre történik. Fokozatosan kerül rá sor. Ha megtesszük, amire kér, és úgy döntünk, hogy követjük, akkor előre haladunk a teljes megtéréshez vezető úton.

Az evangéliumi tanulás és tanítás célja mindig a megtérés. A megtérés nem egyszeri esemény. Egész életen át tartó törekvés arra, hogy hasonlóbbakká váljunk a Szabadítóhoz. Dallin H. Oaks elder emlékeztetett minket arra, hogy nem elég csupán „tudni”. A megtérés „megköveteli tőlünk, hogy tegyünk valamit és váljunk valakivé”6. Így hát amikor a megtérés céljával tanulunk, az a tudás, a tett és a valakivé válás állandó folyamata. Ehhez hasonlóan a megtérés céljával történő tanításhoz kulcsfontosságú tanokra, cselekvésre szólító felhívásra és megígért áldásokra van szükség.7 Amikor igaz tant tanítunk, akkor a tudás elsajátításában segítünk a tanulónak. Amikor tettekre szólítunk fel másokat, akkor abban segítünk nekik, hogy cselekedjenek, vagyis hogy a tan szerint éljenek. Amikor pedig megérkeznek az Úr által ígért áldások, akkor megváltozunk. Almához hasonlóan új teremtményekké válunk.8

A fiataloknak készített új tanulási forrásanyagoknak egy központi célja van: segíteni a fiataloknak megtérni Jézus Krisztus evangéliumához. Nemrég láttam, amint egy ifjúsági vasárnapi iskolai osztályban az egyik fiatal férfi felfedezi magának ezt az igazságot. Amikor észrevettem, hogy a saját életéből nem jut eszébe az engeszteléshez kapcsolódó élmény, megkérdeztem tőle, megesett-e már vele, hogy valaki megbocsátott neki. Így felelt: „Igen, például amikor focizás közben betörtem az egyik srác orrát. Nagyon sajnáltam. Nem tudtam, mit tegyek, hogy jobban érezzem magam. Így hát elmentem hozzá, és megkértem, hogy bocsásson meg nekem, de tudtam, hogy még ennél is többet kell tennem, ezért imádkoztam, és akkor éreztem, hogy Mennyei Atyám is megbocsátott nekem. Ezt jelenti számomra az engesztelés.”

Amikor ezen a napon elmesélte az osztálynak ezt az élményét, felolvasott egy részt a János 3:16-ból: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta” – majd bizonyságot tett az engesztelés hatalmáról. Ennek a fiatal férfinak nem volt többé elvont fogalom ez a tan. Élete részévé vált, mert feltette a saját kérdéseit, majd pedig önrendelkezését használva cselekedett.9

Megtérése magasabb szintre lépett, miként az osztálytársaié is. Egy bizonyos kulcsfontosságú tanra összpontosítottak, a szentírások tanulmányozása által. A szent szavakat saját életükre vonatkoztatták, majd bizonyságot tettek róla, milyen áldások érték őket a tan átélésének eredményeként. Amikor Jézus Krisztus evangéliumát tanítjuk, a szentírásokra és a mai próféták szavaira összpontosítunk. Szent szövegekből merítve segítünk megerősíteni a hitet, felépíteni a bizonyságot, és mindenkit hozzásegíteni a teljes megtéréshez. A fiatalok számára készített új tanulási forrásanyagok mindenkinek, akik csak használják azokat, segíteni fognak Isten szavának megértésében és átélésében.

Amikor Costa Ricán tanítottam a szenteket, felemeltem a Tanítás, nincs nagyobb elhívás című könyv egy példányát, és megkérdeztem: „Nos, kinek van meg közületek ez a kézikönyv?” Majdnem mindenki felemelte a kezét. Mosolyogva azt mondtam: „És fogadok, hogy minden áldott nap olvasgatjátok.” Meglepetésemre egy nőtestvér az első sorban felemelte a kezét, jelezve, hogy ő mindennap olvas belőle. Megkértem, hogy jöjjön fel az emelvényre és meséljen erről. Így felelt: „Minden reggel olvasom a Mormon könyvét. Azután olvasok valamit a Tanítás, nincs nagyobb elhívás című könyvől, hogy a gyermekeimnek a lehető legjobban meg tudjam tanítani azt, amit én magam épp megtanultam.”

A Szabadító módján akarta tanulni és tanítani az igét, tehát tanulmányozta szavait a szentírásokban, majd megnézte, hogyan tanítsa azokat oly módon, hogy gyermekei is tökéletesen megtérhessenek. Az evangéliumi tanulás és tanítás általa követett módja nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra valósult meg. Először is döntést hozott arra vonatkozóan, hogy tesz valamit. Azután minél inkább azt tette, amiről tudta, hogy tennie kell, annál jobban megerősítette őt az Úr abban, hogy az Ő útján járhasson.

Időnként hosszú és nehéz a megtéréshez vezető út. A sógorom 50 éven át csak kevésbé volt tevékeny az egyházban. Már a 60-as éveiben járt, amikor elkezdte elfogadni a Szabadítótól érkező hívást, hogy térjen vissza. Menet közben sokan segítettek neki. Az egyik házitanítója 22 éven keresztül minden hónapban küldött neki egy képeslapot. De neki kellett a visszatérés mellett döntenie. Gyakorolnia kellett az önrendelkezését. Meg kellett tennie azt az első lépést – majd még egyet, és még egyet. Mostanra a feleségével egymáshoz pecsételték őket, ő pedig a püspökségben szolgál.

Nemrég megmutattuk nekik azokat a rövidfilmeket, amelyek azzal a szándékkal készültek, hogy segítsenek a vezetőknek és a tanítóknak az új tanulási forrásanyagok alkalmazásában. A kisfilmek megtekintése után sógorom hátradőlt a székében és valamelyest elérzékenyülve azt mondta: „Talán ha fiatalkoromban meglett volna mindez, nem távolodtam volna el.”

Jó néhány héttel ezelőtt találkoztam egy küszködő fiatalemberrel. Megkérdeztem tőle, hogy tagja-e az egyháznak. Elmondta, hogy ő maga nem igazán hisz Isten létezésében, de korábban már találkozott az egyházzal. Amikor elmondtam neki, milyen elhívást töltök be a Vasárnapi Iskolában, és hogy az általános konferencián beszélni fogok, azt mondta: „Hé, ha beszédet mondasz, azt az ülést megnézem.” Remélem, hogy figyel minket ma. És tudom, hogy ha figyel, akkor tanult is valamit. Ez a Konferencia-központ a megtérésre vezető tanulás és tanítás különleges helyszíne.

Ha az azok által tanított tantételek szerint élünk, akiket prófétákként, látnokokként és kinyilatkoztatókként támogatunk, a Szabadító módján tanulunk.10 Egy lépéssel közelebb kerülünk Őhozzá. E konferencia végéhez közeledtével arra kérek mindenkit, aki hall engem, hogy tegye meg ezt a lépést. Az ősi nefitákhoz hasonlóan mi is megtehetjük, hogy visszatérve otthonainkba elgondolkozunk a hallottakon,11 és kérjük az Atyát Krisztus nevében, hogy megérthessük azokat.

Azt akarjuk, hogy minden fiatal értse. Azt akarjuk, hogy mindennap tanulják, tanítsák és éljék át Jézus Krisztus evangéliumát. Ezt kívánja az Úr minden gyermeke számára. Legyél bár gyermek, fiatal vagy felnőtt, hívlak téged, hogy jöjj és kövesd az Ő nyomdokait! Bizonyságot teszek arról, hogy az Úr minden általunk megtett lépésben megerősít bennünket. Segít nekünk végigmenni az úton. Ha pedig akadályok bukkannak fel, továbbmegyünk. Ha kétség üti fel a fejét, továbbmegyünk. Soha nem fordulunk vissza. Soha nem térünk le.

Bizonyságot teszek arról, hogy az Atyaisten és az Ő Fia, Jézus Krisztus él. Tanúbizonyságomat teszem, hogy a Szabadító éppen úgy hív minket, ahogyan azt az ősi időkben is tette, hogy jöjjünk Őhozzá. Mindannyian eleget tehetünk a kérésének. Mindannyian tanulhatunk, taníthatunk és minden tekintetben az Ő igéje szerint élhetünk azáltal, hogy megteszünk egy lépést a Szabadító felé. Ha így teszünk, valóban megtérünk. Jézus Krisztus nevében, ámen.

Mostrar referencias

  1.  

    1. Lásd János 3:1–7. A Szabadító itt a Nikodémus által feltett kérdésre válaszol. Az ő szükségleteire szabta a tanítást. Engedte, hogy Nikodémus az önrendelkezését gyakorolva tanuljon. Segített neki, hogy maga jöjjön rá a válaszra.

  2.  

    2. Lásd János 3:4; Joseph Smith története 1:18.

  3.  

    3. Lásd “Teaching the Gospel in the Savior’s Way,” lds.org/youth/learn/guidebook/teaching.

  4.  

    4. Lásd Lukács 18:18–22.

  5.  

    5. Lásd 1 János 4:19.

  6.  

    6. Dallin H. Oaks: A kihívás, hogy váljunk valakivé. Liahóna, „Tanúbizonyságot tenni annyit tesz, mint tudni és kijelenteni. Az evangélium azt a kihívást tárja elénk, hogy »térjünk meg«, mely megköveteli tőlünk, hogy tegyünk valamit és váljunk valakivé. Ha bármelyikünk csak tudására és evangéliumi bizonyságára támaszkodik, ugyanabban a helyzetben van, mint az áldott, de még befejezetlen apostol, akihez azt a felhívást intézte Jézus, hogy »térj meg«. Mindannyian ismerünk valakit, akinek erős bizonysága van, de nem cselekszik a szerint, hogy megtérhessen.”

  7.  

    7. Lásd Ábrahám 2:11.

  8.  

    8. Lásd Móziás 27:24–26; 2 Korinthusbeliek 5:17.

  9.  

    9. Lásd David A. Bednar: Vigyázván minden állhatatossággal. Liahóna, 2010. máj. 43. „Ti és én vajon segítünk-e a gyermekeinknek cselekvőkké válni, segítünk-e nekik, hogy törekedjenek a tanulásra tanulmányozás és hit által is, vagy arra tanítottuk őket, hogy várjanak, amíg tanítják őket, és majd velük cselekednek? Szülőkként elsődlegesen egyfajta lelki halat adunk-e gyermekeinknek, vagy pedig következetesen segítünk-e nekik abban, hogy cselekedjenek, saját maguk tanuljanak, és állhatatosan és szilárdan álljanak? Vajon segítünk-e gyermekeinknek abban, hogy buzgón kérdezzenek, kutassanak és kopogtassanak?”

  10.  

    10. Lásd Dennis B. Neuenschwander: Élő próféták, látnokok és kinyilatkoztatók. Liahóna, 2001. jan. 49–51.

  11.  

    11. Lásd 3 Nefi 17:3.