Az Úr nem feledkezett meg rólatok

Amikor találkozunk a nőtestvérekkel világszerte, csodálattal figyeljük bizonyságotok erejét. Közületek sokan első vagy második generációs egyháztagok. Számos olyan nőtestvért látunk, akik több elhívásban is szolgálnak; hosszú utat tesznek meg, hogy eljárjanak az egyházba; és áldozatokat hoznak azért, hogy szent templomi szövetségeket kössenek és tartsanak be. Tisztelünk benneteket. Ti vagytok az Úr újkori pionírjai!

Nemrég a férjem, Mel, és én találkoztunk egy önkéntes túravezetővel, Mollie Lenthallal, amikor ellátogattunk egy múzeumba Ausztráliában. Mollie egy hetvenes éveiben járó bájos hölgy, akiről megtudtuk, hogy nincsenek gyermekei, és soha sem volt férjnél. Egyedüli gyermek volt, a szülei pedig már sok évvel korábban elhunytak. Legközelebbi rokona két unokatestvére, akik másik földrészen élnek. Hirtelen eltöltött a Lélek, és bizonyságot tett nekem, mintha Mennyei Atyám szólna hozzám, mondván: „Mollie nincs egyedül! Mollie az én leányom! Én vagyok az ő Atyja! Nagyon fontos gyermek ő az én családomban, és soha nincs egyedül!”

Az egyik kedvenc történetem a Szabadító életéből Lázár története. A szentírásokban azt olvashatjuk, hogy „szereti vala pedig Jézus Márthát és annak nőtestvérét [Máriát], és [fivérüket] Lázárt”¹. Jézusnak üzentek, hogy Lázár nagyon beteg, ám Jézus nem indult el hozzá azonnal; még két napig távol volt, kijelentvén, hogy „ez a betegség… Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia”².

Hallván, hogy Jézus feléjük igyekszik, Márta „elébe méne”³, hogy elmondja, mi történt. Lázár „már négy napja vala sírban”⁴. A gyászoló Márta visszasietett az otthonába, hogy elmondja Máriának, hogy itt van az Úr.⁵ Bánattól sújtva Mária odaszaladt Jézushoz, a lábai elé borult, és sírt.⁶

Azt olvassuk, hogy „Jézus azért, a mint látja vala, hogy [Mária] sír…, elbúsula lelkében és igen megrendüle”, majd megkérdezte, hogy hová temették Lázárt.

„Mondának néki: Uram, jer és lásd meg!”⁷

Ezután a szentírásokban található legkönyörületesebb és szeretetteljesebb szavakat olvashatjuk: „Könnyekre fakadt Jézus.”⁸

James E. Talmage apostol ezt írta: „A két bánattól sújtott nő és a velük együtt síró emberek láttán Jézus [velük együtt] búsult, olyannyira, hogy lélekben szenvedett és mélyen megrendült.”⁹ Ez a történet bizonyságot tesz a Szabadítónk és a mi Mennyei Atyánk irántunk érzett könyörületéről, együttérzéséről és szeretetéről, valahányszor szenvedés, bűn, nehézség és az élet fájdalma nehezedik ránk.

Drága nőtestvérek, Mennyei Atyánk és a Szabadítónk, Jézus Krisztus, ismernek és szeretnek minket. Tudják, mikor vannak fájdalmaink vagy szenvedünk bármilyen módon. Nem azt mondják: „Nem baj, hogy most fáj, mert hamarosan minden rendbe jön. Meg fogsz gyógyulni, a férjednek lesz munkája, vagy az eltévelyedett gyermeked vissza fog térni.” Érzik szenvedésünk mélységét, és mi is érezhetjük az Ő szeretetüket és könyörületüket a fájdalmunkban.

Alma a következőkről tett bizonyságot:

„És ő megy, mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést szenvedve el; és ez azért lesz, hogy beteljesedjen az ige, mely azt mondja, hogy magára fogja venni népének fájdalmait és betegségeit.

És magára veszi… gyengeségeiket, hogy bensője irgalommal telhessen meg…, hogy… tudhassa, hogyan segítse népét a gyengeségeik szerint.”¹⁰

Amikor azon tűnődünk, vajon a Szabadítónk és Mennyei Atyánk tényleg ismer-e vagy milyen jól ismer minket személyesen, emlékezzünk, mit mondott a Szabadító Oliver Cowderynek:

„[H]a további tanúbizonyságot kívánsz, vesd rá elméd arra az éjszakára, amikor szívedben hozzám fohászkodtál, hogy tudhass ezen dolgok igaz voltáról.”¹¹

Korábban a Szabadító kijelentette: „…Istenen kívül senki sincsen, aki ismerné gondolataidat és szíved szándékait.”¹²

A Szabadító emlékeztette Olivert, hogy Ő ismeri annak a könyörgő imának minden egyes részletét, és emlékszik annak pontos idejére és éjszakájára.

Sok évvel ezelőtt a férjem egy ritka betegség következtében nagyon beteg lett. Ahogy teltek a hetek, és egyre betegebb lett, egyre biztosabb lettem benne, hogy haldoklik. Senkinek sem beszéltem a félelmeimről. Nagy és fiatal családunk volt, szeretettel teli, örökkévaló házasságunk, és férjem elvesztésének, valamint gyermekeim egyedül történő felnevelésének gondolata magánnyal, kétségbeeséssel, sőt, haraggal töltött el. Szégyellem bevallani, de elhúzódtam Mennyei Atyámtól. Napokig nem imádkoztam, nem terveztem, csak sírtam. Végül rájöttem, hogy ezt nem tudom egyedül végigcsinálni.

Sok nap után először letérdeltem és kiöntöttem a szívemet Mennyei Atyámnak, megbocsájtásért könyörögve, amiért elfordultam Tőle. Elmondtam Neki a legbensőbb érzéseimet, és végül kétségbeesésemben felkiáltottam, hogy ha ez az, amit valóban szeretne, akkor megteszem. Tudtam, hogy kell, hogy legyen terve az életünkre.

Miközben tovább imádkoztam, a legédesebb, legbékésebb, legszeretetteljesebb érzés lett úrrá rajtam. Olyan volt, mintha betakartak volna szeretettel. Mintha Mennyei Atyám azt mondta volna nekem: „Csupán ennyit akartam tudni.” Elhatároztam, hogy soha többé nem fogok elfordulni Tőle. Fokozatosan és csodával határos módon a férjem elkezdett jobban lenni, és végül teljesen felépült.

Évekkel később a férjem és én a 17 éves lányunk ágya mellett térdeltünk, és az életéért könyörögtünk. Ezúttal a válasz nemleges volt, de a Szabadító által ígért szeretet és béke érzése ugyanolyan erős volt, mint korábban, és tudtuk, hogy bár Mennyei Atyánk hazaszólította a lányunkat, végül minden rendben lesz. Megtudtuk, mit jelent az Úrra vetni a terheinket; tudni, hogy Ő szeret bennünket, és könyörülettel van irántunk bánatunkban és fájdalmunkban.

Az egyik legszebb apa-fia pillanat a Mormon könyvében, amikor az ifjabbik Alma bizonyságot tesz a fiának, Hélamánnak. Alma leírja, hogy „kifejezhetetlen rettegést” érzett már annak gondolatától is, hogy Isten színe elé kerüljön és megítéltessen sok vétke miatt. Miután három napon és éjszakán keresztül érezte bűnei súlyát, megbánta azokat, és könyörgött a Szabadítónak, hogy legyen irgalmas hozzá. Elmagyarázta Hélamánnak annak „átható és édes” örömét, hogy „többé” nem emlékezett a bűneire. A „kifejezhetetlen rettegés” helyett, hogy Isten trónja elé kell járulnia, Alma látomásban látta „Istent… a trónusán ülve”, és kijelentette: „lelkem oda vágyakozott”¹³.

Vajon nem így érzünk-e mi is, drága nőtestvéreim, amikor bűnbánatot tartunk, és elgondolkodunk a Mennyei Atyánk és a Szabadítónk iránt érzett szeretetünkön, jóságunkon és hálánkon – azon, hogy mi is „oda vágyakoz[unk]”, hogy szerető karjukkal újra átöleljenek bennünket?

Ahogyan az Úr bizonyságát tette nekem, hogy nem feledkezett meg drága leányáról, Mollie Lenthalról, én is bizonyságomat teszem, hogy nem feledkezett meg rólatok sem! Akármilyen bűneitek, gyengeségeitek vagy fájdalmaitok legyenek; akármilyen megpróbáltatáson vagy nehézségen haladjatok is most keresztül, Ő ismeri és megérti ezeket a pillanatokat. Szeret titeket! És át fog segíteni benneteket ezeken a pillanatokon, ahogyan Máriával és Mártával is tette. Megfizette az árat, hogy tudja, hogy segítsen nektek. Vessétek Reá a terheiteket! Mondjátok el Mennyei Atyátoknak, mit éreztek! Meséljetek Neki a fájdalmatokról és a szenvedésetekről, majd pedig adjátok át azokat Neki. Naponta kutassátok a szentírásokat! Hatalmas vigaszra és segítségre leltek majd bennük.

Szabadítónk ezt kérdezte:

„Mert megfeledkezhet-e egy nő [szopós] gyermekéről, hogy ne könyörülne méhe fián? Igen, ők tán megfeledkeznek, de én nem fogok elfeledkezni rólad…

[K]ezem tenyerére véstelek”¹⁴.

„És látjátok, hogy megparancsoltam, hogy senki ne menjen el, hanem azt parancsoltam, hogy inkább jöjjetek hozzám, hogy érezhessetek és láthassatok; és ti hasonlóképpen cselekedjetek a világgal”¹⁵.

Ez a mi feladatunk. Éreznünk és látnunk kell, majd pedig segítenünk Isten minden gyermekének érezni és látni és tudni, hogy a Szabadítónk nem csak a bűneinket, hanem a fájdalmainkat, a szenvedéseinket és a nyomorúságainkat is magára vette, hogy tudja, mit érzünk, és hogyan vigasztaljon meg minket. Róla teszek bizonyságot Jézus Krisztus nevében, ámen.