2010–2019
Micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?
Október 2012


Micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?

Adjuk fel az összes bűnünket, kicsit és nagyot egyaránt, az Atya ajándékáért, amely az örök élet.

A Szabadító egyszer a következő kérdést tette fel a tanítványainak: „[M]icsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?”1

Ez volt az a kérdés, melyet az édesapám évekkel ezelőtt megtanított alaposan átgondolnom. Fiatalkoromban a szüleim mindenféle ház körüli munkával bíztak meg, majd zsebpénzt kaptam az elvégzett munkáért. Ezt a pénzt, mely alig volt több heti 50 centnél, általában mozira költöttem. Akkoriban a mozijegy 25 centbe került egy tizenegy éves gyereknek. Így maradt 25 centem, melyet csokira költhettem. A csoki darabja 5 centbe került. Egy mozi és öt szelet csoki! Ennél jobbat el sem tudtam képzelni.

Minden jól is ment egészen addig, amíg be nem töltöttem a 12. életévemet. Egyik délután a sorban állva rájöttem, hogy a 12 éveseknek már 35 centbe kerül a jegy, ez pedig két csokival kevesebbet jelent számomra. Mivel még nem készültem fel teljesen erre az áldozatra, megmagyaráztam magamnak: „Külsőre ugyanúgy nézel ki, mint múlt héten.” Azután odaléptem az ablakhoz, és kértem egy 25 centes jegyet. A pénztárosnak még a szeme sem rebbent, én pedig megvettem a szokásos öt csokit a három helyett.

Később diadalittasan siettem haza, hogy édesapámmal megosszam a leleményességemet. Miközben a részleteket ismertettem, ő semmit sem szólt. Amikor befejeztem, egyszerűen rám nézett, és ezt mondta: „Fiam, eladnád a lelked egy ötcentesért?” Szavai a 12 éves szívem közepébe fúródtak. Olyan lecke volt ez, melyet soha nem felejtettem el.

Évekkel később úgy adódott, hogy ugyanezt a kérdést tettem fel egy kevésbé tevékeny melkisédekipapság-viselőnek. Csodálatos ember volt, aki nagyon szerette a családját. Ő maga azonban már nagyon hosszú ideje nem járt istentiszteletre. Volt egy tehetséges fia, aki egy profi sportcsapat tagjaként vasárnaponként edzett és játszott mérkőzéseket. A csapatuk számos nagy bajnokságot is nyert. Találkozásunkkor emlékeztettem rá, hogy papságviselőként azt az ígéretet kapta, hogy amennyiben felmagasztalja a papsága esküjét és szövetségét, akkor „megadatik neki mindaz, amivel [Atyánk] rendelkezik”2. Utána ezt kérdeztem tőle: „Többet ér-e egy nemzeti bajnokság mindannál, amivel az Atya rendelkezik?” A férfi gyengéden így válaszolt: „Értem, mire gondolsz”, majd egyeztetett egy időpontot, hogy találkozzon a püspökével.

Napjainkban annyira egyszerű elveszni a világ zajában – még akkor is, ha jó szándékok vezérelnek minket. A világ arra ösztönöz bennünket, hogy ne ott keressük az igazságot, ahol valójában van.3 Nemrég valaki ezt kérdezte tőlem: „Tényleg számít egyetlen ital?” Látjátok, hogy ez a kérdés a gonosztól ered? Káin azt kérdezte: „Ki az Úr, hogy ismernem kellene őt?”4, majd pedig elvesztette a lelkét. Amikor felmentjük magunkat az apró bűnök alól, Sátán győzedelmeskedik. Az emberek születési előjogokat és örökségeket is adtak már cserébe egy üveg tejért5, egy elírt névért6, vagy egy tál lencséért7.

Amikor azt mérlegeljük, hogy mit adnánk cserébe az életünkben az ötcenteshez vagy a nemzeti bajnoksághoz hasonló kisebb-nagyobb kísértések idején, akkor vagy megpróbáljuk igazolni a cselekedeteinket, ahogyan azt Káin is tette, vagy pedig igyekszünk alárendelni magunkat Isten akaratának. Nem azt a kérdést kell feltennünk, hogy vajon valami olyat cselekszünk-e, amit utána helyre kell hoznunk, hiszen szinte mindig olyat cselekszünk. Az igazi kérdés az, hogy vajon „meghátrálunk-e” vagy „eleget teszünk-e” a lelkünket szólító azon hívásnak, hogy az Atya akaratát cselekedjük.8

Az Úr szereti az igazlelkűségünket, mégis állandóan bűnbánatra és alárendeltségre kér bennünket. A Bibliában olvashatunk egy parancsolatokat betartó, gazdag fiatalról, aki a Szabadító elé térdelve megkérdezte, mit kell tennie ahhoz, hogy elnyerje az örök életet, és aki utána fájdalommal fordult el, amikor a Szabadító ezt mondta neki: „Egy fogyatkozásod van; …add el minden vagyonodat”9.

Aztán ott volt egy másik gazdag, ámde világias ember is, a legfőbb lámánita király, Lamóni apja, aki ugyanezt a kérdést tette fel az örök élettel kapcsolatban. Ezt mondta: „[M]it tegyek, hogy születhessek Istentől, és gyökerestül kitépődjön mellkasomból ez a gonosz lélek, és elnyerjem az ő Lelkét[?] […] [F]eladom a királyságomat is, hogy ezt a nagy örömet elnyerhessem.”10

Emlékeztek, hogy az Úr mit válaszolt a királynak az Ő szolgája, Áron által? „[H]a minden bűnöd megbánod, és meghajolsz Isten előtt, és hittel szólítod az ő nevét, és hiszel abban, hogy megkapod, akkor megkapod azt a reménységet, amire vágysz.”11

Amikor a király megértette, milyen áldozatra van szükség, megalázkodott, majd a földre borulva így imádkozott: „Ó Isten…, én minden bűnömmel felhagyok, hogy megismerjelek téged”12.

A Szabadító ezt kéri tőlünk cserébe: adjuk fel az összes bűnünket, kicsit és nagyot egyaránt, az Atya ajándékáért, amely az örök élet. El kell felejtenünk az összes önigazoló történetet, kifogást, ésszerűsítést, védekező mechanizmust, halogatást, külsőséget, személyes kevélységet, ítélkező gondolatot, valamint azt, hogy a saját módunkon cselekedjünk. El kell választanunk magunkat minden világiasságtól, és Isten képmását kell magunkra öltenünk.13

Testvérek, ne feledjük, hogy ez a parancs nemcsak arra szólít, hogy ne tegyünk rossz dolgokat! Egy aktívan támadó hadsereggel szemben cselekednünk kell, nem pedig dermedten üldögélni.14 Isten képmásának magunkra öltése azt jelenti, hogy szolgáljuk egymást. Vannak cselekedetek általi és mulasztás általi bűnök is, nekünk pedig mindegyik fölé kell kerekednünk.

Amikor Afrikában misszióelnökként szolgáltam, örökre megtanultam ezt a nagyszerű igazságot. Éppen úton voltam egy gyűlésre, amikor az út szélén megpillantottam egy magányos fiút, aki keservesen zokogott. Egy hang legbelül ezt mondta: „Állj meg, és segíts annak a fiúnak!” Amilyen gyorsan jött ez a gondolat, ugyanolyan gyorsan jött a felismerés is: „Nem állhatsz meg. El fogsz késni. Te vagy az elnöklő tisztségviselő, nem késhetsz a gyűlésről.”

Amikor megérkeztem a gyülekezeti házhoz, újra hallottam a figyelmeztető hangot: „Menj, és segíts annak a fiúnak!” Odaadtam az autóm kulcsait egy Afasi nevű egyháztagnak, és megkértem, hogy hozza ide a fiút. Mintegy 20 perccel később megkocogtatták a vállamat. A fiú odakint várt.

Úgy 10 éves lehetett. Megtudtuk, hogy az apja meghalt, az anyja pedig börtönben van. A fiú Accra szegénynegyedében egy gondozóval lakott, aki ételt és szállást adott neki. Ezért azonban meg kellett dolgoznia: szárított halat árult az utcán. Aznap viszont az egész napos munka után a zsebébe nyúlva észrevette, hogy kilyukadt a zsebe. Az összes pénzét elveszítette. Afasi és én azonnal tudtuk, hogy ha pénz nélkül tér vissza, akkor hazugnak fogják hívni, valószínűleg megverik, és kirakják az utcára. Én pont ebben a riadt pillanatában láttam meg őt először. Megnyugtattuk, kipótoltuk a hiányzó pénzét, majd hazavittük a gyámjához.

Amikor aznap hazatértem, két nagyszerű igazságra jöttem rá. Először is, még soha nem tudatosult bennem ennyire, hogy Isten mindannyiunkról gondoskodik, és soha nem fog elhagyni bennünket; másodszor pedig, hogy mindig hallgatnunk kell a Lélek hangjára, mely megszólal bennünk, és „azonnal”15 arra kell mennünk, amerre vezet, bármerre is legyen az, nem törődve a félelmeinkkel és a kényelmetlenségekkel.

Egy nap a tanítványok megkérdezték a Szabadítótól, hogy ki a legnagyobb a menny királyságában. Azt mondta nekik, hogy térjenek meg, legyenek alázatosak és olyan engedelmesek, mint egy kisgyermek. Majd pedig ezt mondta nekik: „Mert az embernek Fia azért jött, hogy megtartsa, a mi elveszett vala.”16 Ezzel az egy mondattal meg is határozta a küldetésünket. Az a feladatunk, hogy megmentsünk másokat, vagyis az elveszettet, a legutolsót és a legkisebbet is. Nem elegendő elkerülni a bűnt. El kell szenvednünk az Ő keresztjét17 és buzgón kell munkálkodnunk18, másokat is a megtéréshez vezetve. Szeretettel és könyörülettel karoljuk át a tékozlót,19 meghalljuk a veszélyben lévő árvák hangját, a sötétségben és elkeseredettségben lévők könyörgését,20 valamint a válságban lévő családtagjaink kiáltását. Neal A. Maxwell elder ezt mondta: „Sátánnak nem kell mindenkit rávennie arra, hogy olyan legyen, mint Káin vagy Júdás. Elég, ha a jó képességű embereknél eléri, hogy úgy lássák magukat, mint akik kiművelten semleges álláspontot képviselnek.”21

Egy nemrégiben megtartott cövekkonferencia után odajött hozzám egy tizenéves fiú, és azt kérdezte: „Szeret engem Isten?” Kívánom, hogy szolgálattal teli életünk erősítse meg bennünk, hogy Isten senkit nem hagy el.

Amikor felhangzik a kérdést, hogy „micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?”, Sátán arra akar rávenni bennünket, hogy az életünket adjuk el a világ néhány tábla csokijáért vagy bajnokságaiért. A Szabadító azonban nem kínál világi jutalmakat, amikor arra hív bennünket, hogy szabaduljunk meg a bűneinktől, vegyük magunkra az Ő képmását, és hogy ezt juttassuk el a körülöttünk lévő összes ember szívébe. Ha ezt megtesszük, elnyerhetjük mindazt, amivel Isten rendelkezik, amiről azt tartják, hogy hatalmasabb a föld összes kincsénél.22 El tudjátok ezt képzelni?

Egy Nicaraguában nemrégiben tett utazásom során az egyik meglátogatott család szerény otthonában egy kis táblára lettem figyelmes. Ez állt rajta: „A bizonyságom a legdrágább kincsem.” Ez így van velem is. Az én lelkem kincse a bizonyságom, és a szívem hűségével tanúságomat teszem nektek arról, hogy ez az egyház Isten igaz egyháza, melynek élén a Szabadítónk áll, és az Ő kiválasztott prófétáján keresztül vezeti azt. Jézus Krisztus nevében, ámen.

Jegyzetek

  1. Máté 16:26.

  2. Tan és a szövetségek 84:38.

  3. Lásd Jákób 4:14.

  4. Mózes 5:16.

  5. Egy üveg tej és annak sűrűje (a tejszínben leggazdagabb része) állt a Thomas B. Marsh felesége és Mrs. Harris közötti vita középpontjában, aki végül beleegyezett abba, hogy adják be saját készleteiket a közösbe, és készítsenek sajtot. Amikor Mrs. Harris rájött, hogy Mrs. Marsh nem adta át a tej sűrűjét, hanem a tejjel együtt megtartotta magának, a két nő összeveszett. Thomas Marsh az ügyet a püspök elé vitte, aki Mrs. Harris mellé állt. Az ügy aztán a püspöktől a főtanács, majd pedig az Első Elnökség elé jutott, ahol mindenki egyetértett abban, hogy Mrs. Marsh-nak nem volt igaza. Ez a viszály Thomas Marsh és a Fivérek közé állt. Nem sokkal ezután Thomas Marsh Missouri állam főbírója elé állva azt vallotta, hogy a mormonok ellenségesek Missouri állammal szemben. (Lásd George A. Smith, “Discourse,” Deseret News, Apr. 16, 1856, 44.)

  6. Amikor Joseph Smith próféta elhívta Simonds Rydert, hogy misszionáriusként szolgáljon, Rydernek feltűnt, hogy a legépelt kinyilatkoztatásban „Rider”-nek írták a nevét. Ezen megsértődött, hitehagyott lett, majd végül csatlakozott azokhoz, akik a prófétát szurokba és tollba forgatták. Ryder nem tudta, hogy Joseph Smith általában az írnokainak diktálta le a kinyilatkoztatásokat, akik nem voltak túl járatosak a helyesírás tudományában. (Lásd Milton V. Backman Jr., The Heavens Resound: A History of the Latter-day Saints in Ohio, 1830–1838 [1983], 93–94; Donald Q. Cannon and Lyndon W. Cook, eds., Far West Record: Minutes of The Church of Jesus Christ of Latter-day Saints, 1830–1844 [1983], 286.)

  7. 1 Mózes 25. fejezetéből megtudhatjuk, hogy Ézsau eladta Jákóbnak a születési előjogait egy tál lencséért (lásd 34. vers).

  8. Lásd Tan és a szövetségek 19:18–19.

  9. Lásd Márk 10:21–22.

  10. Alma 22:15.

  11. Alma 22:16.

  12. Alma 22:18.

  13. Lásd Alma 5:14–19.

  14. Lásd Alma 60:7.

  15. Márk 1:18.

  16. Máté 18:11.

  17. Lásd Jákób 1:8.

  18. Lásd Tan és a szövetségek 58:27.

  19. Lásd Lukács 15:11–32.

  20. Lásd Joseph Smith története 1:15–16.

  21. Neal A. Maxwell, Deposition of a Disciple (1976), 88.

  22. Lásd Tan és a szövetségek 19:38.