Az otthon: az élet iskolája

Amikor visszatértem a missziómból, találkoztam egy csodálatos fiatal nővel, akinek hosszú, derékig érő, fekete haja volt. Gyönyörű, hatalmas őzike szemei voltak és elragadó mosolya. Egy pillanat alatt rabul ejtett.

Feleségemmel kitűztük célul, hogy a templomban kötünk házasságot, habár a legközelebbi templom több mint 6400 kilométerre volt tőlünk.

A polgári házasságkötésünk egyszerre volt boldog és szomorú is, mivel a házasságunkon egy lejárati dátum szerepelt. Az anyakönyvvezető a következő szavakat mondta: „Most pedig törvényes házastársakká nyilvánítalak benneteket”, közvetlenül utána pedig az mondta: „míg a halál el nem választ”.

Így nagy áldozathozatal révén ugyan, de megvettük a csak odairányba szóló jegyünket az Arizonai Mesa Templomba.

A templom oltáránál térdelve egy erre felhatalmazott szolga végre kimondta azokat a szavakat, melyekre mindig is vágytam, és ezzel az időre és az örökkévalóságra házastársakká nyilvánított bennünket.

Egy barátunk elvitt minket a vasárnapi iskolai gyűlésre. A gyűlés végén felállt, és bemutatott bennünket az osztály többi tagjának. Az óra vége felé az egyik testvér odajött hozzám, majd egy szoros kézfogás keretében egy húszdolláros bankjegyet nyomott a kezembe. Hamarosan egy másik testvér is kezet nyújtott, és meglepetésemre ő is pénzt nyomott a kezembe. Tekintetemmel gyorsan próbáltam megtalálni a feleségemet, aki a terem másik végében volt, majd odakiáltottam neki: „Blanquy, mindenkivel fogj kezet!”

Hamarosan elegendő pénzünk gyűlt össze ahhoz, hogy hazatérjünk Guatemalába.

„A celesztiális dicsőségben három menny vagy fokozat van;

A legmagasabb elnyeréséhez az embernek be kell lépnie a papság e rendjébe.”¹

A feleségem egyik mondása az, hogy „a veszekedéshez két ember kell, és én ezek közül egyik sem leszek”.

Az Úr világosan leírta azokat a jellemvonásokat, melyek a más emberekkel való kapcsolatainkat kell, hogy övezzék. Ezek pedig a következők: meggyőzés, hosszútűrés, gyengédség, szelídség és színleletlen szeretet.²

A családon belüli fizikai bántalmazás szerencsére már egyre ritkábban fordul elő a társadalomban – ennek pedig nagyon örülünk. A lelki bántalmazás eltörlésétől azonban még sajnos mindig messze vagyunk. Az ilyesfajta bántalmazás okozta sérülések megmaradnak az emlékezetünkben, megsebzik a személyiségünket, gyűlöletet szítanak a szívünkben, csökkentik az önbecsülésünket, és félelemmel töltenek el bennünket.

A celesztiális házasságkötés szertartásán nem elég csupán részt venni. Celesztiális életet is kell élnünk.

Ez a feleségem egy másik gyakori mottója.

A Szabadító tudta, milyen fontos a szent zene. A szentírásokban az áll, hogy miután Jézus megülte a húsvétot a tanítványaival, „dicséretet énekelve kimenének az olajfák hegyére”³.

Joseph prófétán keresztül szólva pedig az Úr azt mondta: „Mert lelkem gyönyörködik a szív énekében; igen, az igazlelkűek éneke imádság nekem, és áldással válaszoltatik meg a fejükön.”⁴

Mily szívmelengető egy kicsiny gyermek énekét hallani, akit a szülei tanították meg azt énekelni, hogy „Isten gyermeke vagyok”⁵!

A „szeretlek”, a „köszönöm szépen” és a „bocsáss meg” szavak simogatják a lelket. A könnyekből boldogságot varázsolnak. Vigaszt nyújtanak a megfáradt léleknek, és megerősítik a szívünkben lévő gyengéd érzéseket. Éppen úgy, ahogy a növények elhervadnak, ha nem kapnak vizet, szeretetünk is elhalványul és elhal, ha félretesszük a szeretet szavait és cselekedeteit.

Emlékszem, amikor még hagyományos postai úton küldtünk egymásnak szerelmesleveleket, vagy ahogyan az aprópénzt gyűjtögettük, hogy a szeretteinket fel tudjuk hívni egy telefonfülkéből, és hogyan rajzoltunk és írtunk szerelmes verseket sima papírlapra.

Mára mindez már történelemkönyvi anyagnak tűnne.

Napjaink technikai vívmányaival csodákat művelhetünk. Milyen egyszerű is egy szeretetet és hálát kifejező szöveges üzenet küldeni! A fiatalok folyamatosan ezt csinálják. Kíváncsi vagyok, hogy az ilyen és más csodálatos szokások a családalapítás után is fennmaradnak-e. Nemrég a következő SMS-t kaptam a feleségemtől: „A menny öleljen, a nap csókoljon, az este pedig holdfénnyel borítson! Boldog napot! Szeretlek!”

Nem tudom nem a mennyekben érezni magam, amikor ilyen üzeneteket kapok.

Mennyei Atyánk tökéletes példája a szeretet kifejezésének. Amikor a Fiát mutatta be, azt a következő szavakkal tette: „[E]z az én Szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm.”⁶

Mindig elérzékenyülök, amikor látom, ahogy a felségem nap mint nap olvassa a Mormon könyvét. Amikor ezt teszi, már csak az által is érzem a bizonyságát, hogy látom az örömöt az arcán, miközben azokat a részeket olvassa, melyek bizonyságot tesznek a Szabadító küldetéséről.

Mily bölcsek a Szabadítónk szavai: „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, a melyek bizonyságot tesznek rólam.”⁷

E szavaktól sugalmazva a következőt mondtam Raquel unokámnak, aki nemrég tanult meg olvasni: „Mit szólnál ahhoz, ha kitűznéd célul, hogy elolvasod a Mormon könyvét?”

Ezt válaszolta: „De nagypapa! Az annyira nehéz! Ez egy hatalmas könyv!”

Aztán megkértem, hogy olvasson fel nekem egy oldalt. Elővettem egy stopperórát, és mértem az időt. „Csak három perc kellett hozzá, a Mormon könyve spanyol nyelvű változata 642 oldalt tartalmaz, így az egészhez 1926 percre lesz szükséged” – mondtam.

Mivel ettől aztán csak még jobban megijedhetett volna, az egészet elosztottam hatvan perccel, és elmondtam neki, hogy csupán 32 óráig tartana elolvasnia – az pedig még másfél nap sincs.

Az unokám ezt válaszolta: „Nagypapa, ez így nagyon könnyű.”

Végül aztán Raquel, a testvére, Esteban és a többi unokánk ennél több időt szánt rá, mivel ezt a könyvet imádságos lélekkel és elmélkedve kell olvasni.

Idővel pedig, ahogy megtanuljuk örömünket lelni a szentírásokban, a Zsoltáríróhoz hasonlóan kiáltunk fel: „Mily édes az én ínyemnek a te beszéded; méznél édesbb az az én számnak!”⁸

Emlékszem, amikor visszatért misszionárius voltam, és már járatos a szentírások terén, azt hittem, már mindent tudok. Az udvarlásunk során Blanquy és én együtt tanulmányoztuk a szentírásokat. Én számos jegyzetemet és forrásanyagomat használva igyekeztem megosztani vele az evangéliumról való tudásomat. A házasságkötésünk után komoly felismerésben volt részem, amikor egy hatalmas leckét tanultam meg tőle: Lehet, hogy én megpróbáltam tanítani neki az evangéliumot, ő azonban megtanított rá, hogyan is éljek a szerint.

Miután befejezte a hegyi beszédet, a Szabadító a következő bölcs tanácsot adta: „Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát.”⁹

Azok, akik a szentírásokban található celesztiális tantételek szerint élnek, vigaszt tudnak nyújtani a szenvedőknek. Örömet hoznak a csüggedőknek, útmutatást az elveszetteknek, békességet a bajban lévőknek, és biztos iránymutatást azoknak, akik az igazságot kutatják.