„El nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled”

Ma este ezt fogom a naplómba írni: „Ez volt az egyik leginspirálóbb ülés az összes általános konferencia közül, amelyeken részt vettem. Minden a legnagyszerűbb és felettébb lelki természetű volt.”

Testvéreim! Hat hónappal ezelőtt, amikor összegyűltünk az általános konferenciánkon, drága feleségem, Frances, a kórházban feküdt, mivel néhány nappal korábban elesett és igen súlyosan megsérült. Májusban, miután heteken át hősiesen küzdött, hogy felépüljön, átlépett az örökkévalóságba. Mérhetetlen űrt hagyott maga után. 1948. október 7-én kötöttünk házasságot a Salt Lake templomban. Holnap ünnepeltük volna a 65. házassági évfordulónkat. Ő volt életem szerelme, legbensőbb bizalmasom és legmeghittebb barátom. Meg sem közelíti érzéseim mélységét, ha azt mondom, hogy hiányzik.

Ezen a konferencián van az 50. évfordulója annak, hogy David O. McKay elnök elhívott a Tizenkét Apostol Kvórumába. Mindezen évek során soha nem éreztem mást, mint szeretett társam teljes és maradéktalan támogatását. Megszámlálhatatlan áldozatot hozott azért, hogy eleget tudjak tenni az elhívásomnak. Soha nem hallottam tőle egyetlen panaszszót sem, habár gyakorta napokra, sőt, időnként hetekre magára kellett hagynom őt és a gyermekeinket. Földre szállt angyal volt, úgy igaz.

Szeretném kifejezni a köszönetemet és a családom köszönetét a szeretet azon hatalmas kiáradásáért, amellyel elhalmoztatok bennünket Frances halála óta. Százával kaptunk üdvözlőlapokat és leveleket az egész világból, melyben iránta való csodálatotoknak és családunk iránti együttérzéseteknek adtatok hangot. Tucatszámra érkeztek szebbnél szebb virágköltemények is. Hálásak vagyunk a számtalan hozzájárulásért, melyet nevében tettetek az egyház Általános Misszionáriusi Alapjába. Mindazok nevében, akiket hátrahagyott, mélységes hálámat fejezem ki kedves és szívből jövő figyelmességeitekért.

Az elválás eme érzékeny idején a legnagyobb vigaszt a Jézus Krisztus evangéliumáról való bizonyságom és az a tudás jelentette, hogy az én drága Francesem továbbra is él. Tudom, hogy elválásunk csupán időleges. Isten házában lettünk összepecsételve, egy olyan személy által, akinek felhatalmazás adatott a pecsételésre a földön és a mennyben. Tudom, hogy egy nap újra együtt lehetünk, és soha többé nem fogunk elválni. Ez a tudás a támaszom.

Testvéreim! Bizonyosan feltételezhetjük, hogy soha nem élt olyan ember, akinek az élete teljességgel mentes lett volna a szenvedéstől és a bánattól, ahogyan soha nem volt olyan időszak sem az emberiség történelmében, amely ne vette volna ki a maga részét a viharokból és a nyomorúságból.

Amikor az élet ösvénye kegyetlen kanyart vesz, nagy a kísértés, hogy feltegyük a kérdést: „Miért én?” Időnként úgy tűnik, nem pislákol a leghaloványabb fény sem az alagút végén, nem dereng hajnalpír, hogy elűzze az éjt. Úgy érezzük, körülvesz minket a szertefoszlott álmok okozta csalódás és a meghiúsult remények miatti kétségbeesés. Magunk is felkiáltunk a bibliai esdekléssel: „Nincsen-é balzsamolaj Gileádban?”¹ Elhagyatottnak, sebzett szívűnek és magányosnak érezzük magunkat. Hajlamosak vagyunk személyes csapásainkat a pesszimizmus torz üvegén át szemlélni. Türelmetlenül várjuk a megoldást a problémáinkra, megfeledkezve arról, hogy gyakorta épp a türelem mennyei erényére van szükségünk.

A minket érő nehézségek jelentik a kitartásra való képességünk valódi próbáját. A mindannyiunk által megválaszolandó legalapvetőbb kérés így hangzik: Megingok-e vagy célba érek? Néhányan igenis meginognak, amikor úgy érzik, nem képesek felülkerekedni a kihívásaikon. A célba érésnek pedig része az életünk végéig való kitartás.

Miközben eltűnődünk azokon az eseményeken, amelyek mindannyiunkat érhetnek, kijelenthetjük Jóbbal az ősi időkből, hogy „nyomorúságra születik az ember”². Jób „feddhetetlen, igaz, istenfélő vala és bűn-gyűlölő”³. A viselkedésében jámbor, vagyonában pedig bővelkedő Jób olyan próbatétel előtt állt, amely bárkit könnyen elpusztíthatott volna. Javaitól megfosztva, barátaitól megvetetten, szenvedéstől sújtottan és családja elvesztésétől megtörten így unszolták: „Átkozd meg az Istent, és halj meg!”⁴ Ellenállt ennek a kísértésnek, és nemes lelke legmélyéből így szólt:

„…ímé az égben van az én bizonyságom, és az én tanuim a magasságban!”⁵

„…én tudom, hogy az én megváltóm él”⁶.

Jób megtartotta a hitet. Hasonlóképp teszünk-e mi is, amikor az előttünk álló kihívásainkkal nézünk szembe?

Amikor csak hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy ránk nehezednek az élet csapásai, emlékezzünk arra, hogy mások is átmentek már ezen, kitartottak, és győzelmet arattak.

Az egyház története az idők teljességének ezen adományozási korszakában tele van olyan emberek élményeivel, akik nehézségeik ellenére állhatatosak és bizakodóak maradtak. Mi az oka ennek? Jézus Krisztus evangéliumát tették életük középpontjává. Ez az, ami át fog minket segíteni mindazon, ami utunkba kerül. Ettől függetlenül még nehézségeket fogunk tapasztalni, de képesek leszünk szembenézni és felkészülten szembeszállni velük, majd pedig győztesként kerülni ki belőlük.

A szenvedés ágyából, a könnyáztatta párnáról a mennyekbe emel minket ez az isteni bizonyosság és drága ígéret: „el nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled”⁷. Az efféle vigasz felbecsülhetetlen értékű.

Miközben bejártam széles e világot eleget téve az elhívásommal járó felelősségeknek, sok mindent megtanultam – nem utolsó sorban azt, hogy a bánat és a szenvedés egyetemesen jelen van. Elmondani sem tudom, milyen mérhetetlen szívfájdalomnak és szomorúságnak voltam tanúja azokkal beszélgetve, akiket gyász vagy betegség sújt, válás előtt állnak, tévelygő fiuk vagy lányuk miatt aggódnak, vagy a bűn következményeitől szenvednek, és folytathatnám a felsorolást, mert számtalan problémával szembesülhetünk. Nehéz egyetlen példát kiragadni, ennek ellenére amikor a kihívásokra gondolok, mindig eszembe jut Brems testvér, az egyik fiatalkori vasárnapi iskolai tanítóm. Az egyház hithű tagja volt, és aranyból volt a szíve. Feleségével, Sadie-vel nyolc gyermekük volt, akik közül többen velem és a testvéreimmel egyidősek voltak.

Miután Francesszel összeházasodtunk és elköltöztünk az egyházközségből, néha összefutottunk Brems testvérrel és feleségével és családtagjaikkal esküvőkön, temetéseken és egyházközségi találkozókon.

Brems testvér 1968-ban elvesztette a feleségét, Sadie-t. Az évek múltával nyolc gyermekük közül kettő szintén elhunyt.

Egy nap, közel 13 esztendővel ezelőtt, Brems testvér legidősebb lányunokája felhívott telefonon. Elmondta, hogy nagyapja elérkezett a 105. születésnapjához, és így folytatta: „Egy kis idősek otthonában él, de a családja minden vasárnap bemegy hozzá, ő pedig evangéliumi tanítást tart nekik.” Aztán a következőket tette hozzá: „Múlt vasárnap nagyapa így szólt hozzánk: »Kedveseim, a héten meg fogok halni. Kérlek, hívjátok fel Tommy Monsont. Ő tudni fogja, mit kell tenni.«”

Rögtön másnap este bementem Brems testvérhez. Jó ideje nem találkoztunk. Nem tudtam szólni hozzá, mert elvesztette a hallását. Nem tudtam üzenetet írni számára, mert elvesztette a látását. Megtudtam, hogy a család úgy kommunikál vele, hogy jobb keze ujjával a bal tenyerére betűnként kiírják a látogató nevét. Minden üzenetet így kellett átadni. Követtem hát a módszert: megfogtam az ujját, és kibetűztem a T-O-M-M-Y M-O-N-S-O-N nevet, hiszen mindig így ismert. Brems testvér izgatottá vált; megfogta a kezemet, és a saját fejére húzta. Tudtam, hogy papsági áldást szeretne kapni. A sofőr, aki az idősek otthonába vitt, csatlakozott hozzám, amikor kezeinket Brems testvér fejére helyeztük, és megadtuk neki az áhított áldást. Az áldás után könnyek patakzottak világtalan szeméből. Hálásan szorította meg a kezünket. Noha nem hallotta az áldást, amelyet adtunk neki, a Lélek erős volt, és hiszem, hogy sugalmazás által tudta, hogy megkapta azt az áldást, amelyre szüksége volt. Ez a drága ember nem látott többé, és nem is hallott többé. Éjjel-nappal egy kis szobába kényszerült egy idősek otthonában. Arcának mosolya és szavai azonban mégis megérintették a szívemet. „Köszönöm! – mondta. – Mennyei Atyám oly jó volt hozzám!”

Egy héten belül, pontosan, ahogy megjósolta, Brems testvér elhunyt. Soha nem ragadt le annál, hogy mije nincs, hanem inkább mélységesen hálás volt a rengeteg áldásáért.

Mennyei Atyánk, aki oly sok mindent ad nekünk, amiben gyönyörködhetünk, azt is tudja, hogy tanulni és növekedni és erősödni fogunk, amikor szembenézünk a megpróbáltatásokkal, amelyeken által kell haladnunk, és amelyeket túl kell élnünk. Tudjuk, hogy vannak olyan időszakok, amikor szívet tépő fájdalmat élünk át, amikor gyászolni fogunk, és amikor tűrőképességünk határait feszegető megpróbáltatások tornyosulnak elénk. Az ilyen nehézségek azonban lehetővé teszik számunkra, hogy jobbá váljunk és életünket oly módon építsük újjá, ahogyan Mennyei Atyánk tanítja, valamint hogy mások legyünk, mint addig voltunk: jobbak, mint azelőtt, megértőbbek, mint azelőtt, együtt érzőbbek, mint azelőtt, és erősebb bizonysággal rendelkezők, mint azelőtt.

Ez legyen a célunk: hogy kitartsunk, igen, emellett pedig hogy lelkileg kifinomultabbá váljunk, miközben akár napfényben, akár szomorúságban járunk. Ha nem lennének legyőzendő kihívások és megoldandó problémák, nagyjából olyanok maradnánk, mint voltunk, alig vagy semennyit sem haladva célunk, az örök élet irányában. A költő e szavakkal fejezte ki ezt a gondolatot:

Egyedül a Mester ismeri megpróbáltatásaink, fájdalmunk és szenvedésünk mélységét. Egyedül Ő kínál örök békességet a csapások idején. Egyedül Ő érinti meg elkínzott lelkünket eme vigaszadó szavaival:

„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.

Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.

Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”⁹

Járjanak ránk akár a legszebb idők, akár a legrútabb idők, az Úr velünk van, és azt ígérte nekünk, hogy mindig is így lesz.

Fivéreim és nőtestvéreim! Éljen bennünk olyan elkötelezettség Mennyei Atyánk iránt, amely nem árad vagy apad életünk éveinek vagy válságainak függvényében! Nem kellene nehézségeket megtapasztalnunk ahhoz, hogy emlékezzünk Őrá, és nem kellene alázatra kényszerülnünk Őelőtte, mielőtt Belé vetjük hitünket és bizodalmunkat.

Törekedjünk mindenkor arra, hogy közel maradjunk Mennyei Atyánkhoz. Ehhez imádkoznunk kell Hozzá és hallgatnunk kell Rá minden nap. Valóban szükségünk van Őrá minden órában, legyenek azok akár napsütötte, akár esőáztatta órák. Szolgáljon életünk jelszavául ezen ígérete: „el nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled”¹⁰.

Lelkem minden erejével tanúbizonyságomat teszem arról, hogy Isten él és szeret minket, hogy Egyszülött Fia érettünk élt és halt meg, valamint hogy Jézus Krisztus evangéliuma az az átható világosság, amely átragyog életünk sötét fellegein. Azért imádkozom, hogy ez mindig így legyen, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.