A bizonyság

A háború és a bizonytalanság idején valahogyan élesebben összpontosítunk az igazán fontos dolgokra.

A második világháború komoly lelki viharok időszaka volt számomra. A utahi Brigham Cityben lévő otthonunkból indultam útnak, bizonyságomnak csupán a szikrájával, és azzal az érzéssel, hogy valami többre van szükségem. Heteken belül gyakorlatilag az egész végzős osztályunk úton volt a háborús övezet felé. Mialatt Iedzsima szigetén állomásoztam, a japán Okinavától északra, kétellyel és bizonytalansággal küszködtem. Személyes bizonyságot akartam az evangéliumról. Tudni akartam!

Az egyik álmatlan éjszakán átmentem a sátramból egy bunkerbe, amelyet 200 literes, homokkal megtöltött benzines hordókból építettek, hogy egy kis bekerített területet formáljanak. Nem volt teteje, így aztán amikor bekúsztam, felnéztem a csillagos égre és letérdeltem imádkozni.

Szinte a mondat közepén történt. Bármennyire is szeretném, nem tudnám leírni, mit éltem át. Messze túlmutat a képességemen, hogy szavakba öntsem, mégis éppoly tiszta ma is, mint azon az éjjelen több mint 65 évvel ezelőtt. Tudtam, hogy valami nagyon személyes, nagyon egyéni megnyilvánulás ez. Végre saját magam is tudtam. Biztosan tudtam, hiszen megkaptam. Kicsivel később kimásztam a bunkerből, és visszasétáltam, vagy inkább repültem az ágyamba. Az éjszaka hátralévő részét az öröm és az ámulat érzései töltötték be.

Egyáltalán nem gondolván, hogy különleges vagyok, úgy véltem, hogy ha nekem lehet ilyen élményem, akkor bárkinek lehet. Ma is így gondolom. Az ezt követő években aztán megértettem, hogy egy ilyen élmény egyszerre jelent követendő fényt és cipelendő terhet is.

Szeretném ma megosztani veletek azokat az igazságokat, amelyeket szerintem a leginkább érdemes tudni, azokat a dolgokat, amelyeket az elmúlt közel 90 éves életem és több mint 50 éves általános felhatalmazotti szolgálatom alatt tanultam és tapasztaltam. Az általam megismert dolgok java része azok közé tartozik, amelyeket nem lehet megtanítani, viszont meg lehet tanulni.

A hatalmas értékű dolgok legtöbbjéhez hasonlóan az örökkévaló értékkel bíró tudás csak személyes imán és elmélkedésen keresztül érkezhet. Ezek a cselekedetek – a böjtöléssel és a szentírás-tanulmányozással párosítva – elősegítik a benyomásokat, a kinyilatkoztatást és a Szentlélek suttogásait. Ez pedig a magasból származó utasításokat biztosít számunkra, miközben előírást előírásra ismerünk meg.

A kinyilatkoztatások azt ígérik, hogy ha „az intelligenciának bármely tantételét magunkévá tesszük ebben az életben, velünk ébred az a feltámadáskor”, valamint hogy „tudásra és intelligenciára… szorgalom és engedelmesség által” teszünk szert (T&Sz 130:18–19).

Az egyik örökkévaló igazság, amelyet megismertem, az, hogy Isten él. Ő a mi Atyánk, mi pedig az Ő gyermekei vagyunk. „Hiszünk Istenben, az Örökkévaló Atyában, és az Ő Fiában, Jézus Krisztusban, valamint a Szentlélekben” (Hittételek 1:1).

Minden más titulus helyett, amelyet használhatott volna, azt választotta, hogy Atyánknak hívjuk. A Szabadító azt parancsolta, hogy „Ily módon imádkozzatok tehát: Atyánk, ki a mennyben vagy, legyen megszentelt a te neved” (3 Nefi 13:9; lásd még Máté 6:9). Az, hogy az Atya megnevezést használta, tanulság mindannyiunk számára, miközben igyekszünk megérteni, mi számít a leginkább ebben az életben.

Szülőnek lenni szent kiváltság, a hithűségünktől függően pedig örök áldás lehet. Az egyház valamennyi tevékenységének végső célja, hogy a férj és a feleség boldogan élhessen otthonában a gyermekeivel.

Azok, akik nem kötnek házasságot, illetve akiknek nem lehetnek gyermekeik, nem záratnak ki az örökkévaló áldásokból, amelyekre törekszenek, de amelyek jelenleg nem elérhetőek számukra. Nem mindig tudjuk, hogy az áldások hogyan és mikor kerülnek elénk, az örökkévaló gyarapodás ígérete azonban egyetlen hithű egyéntől sem tagadtatik meg, aki megköti és betartja a szent szövetségeket.

Titkos epekedésetek és könnyes könyörgésetek megérinti az Atya és a Fiú szívét is. Személyes biztosítékot kaptok majd Őtőlük, hogy az életetek bővelkedő lesz, és semmilyen fontos áldás nem veszik el számotokra.

Az Úr szolgájaként, azon hivatalban cselekedve, amelyre elrendeltek, ígéretet teszek azoknak, akik ilyen körülmények között élnek, hogy semmi sincs, ami elengedhetetlen a szabadításotokhoz és a felmagasztosulásotokhoz, ami a megfelelő időben ne nyugodna majd rajtatok. A jelenleg üres kezek megtelnek, a jelenleg szertefoszlott álmok és vágyak miatt sajgó szívek pedig meggyógyulnak.

Egy másik igazság, amelyet megismertem, az, hogy a Szentlélek valós. Ő az Istenség harmadik tagja. Az a küldetése, hogy bizonyságot tegyen az igazságról és az igazlelkűségről. Számos módon jelenik meg, beleértve ebbe a béke és a bizonyosság érzését is. Vigaszt, útmutatást és helyreigazítást is nyújthat, amikor szükséges. Az igazlelkű életvitellel tudjuk megtartani a Szentlélek társaságát az életünkben.

A Szentlélek ajándékát az evangélium egyik szertartása során ruházzák rá valakire. A felhatalmazással rendelkező személy a kezét az egyház új tagjának fejére helyezi, és ehhez hasonló szavakat mond: „Fogadd be a Szentlelket!”

Önmagában ez a szertartás nem hoz figyelemre méltó változást bennünk, ha azonban hallgatunk a késztetésekre, és követjük azokat, akkor elnyerjük a Szentlélek áldását. Mennyei Atyánk minden gyermeke megismerheti Moróni ígéretének valóságát, mely szerint: „a Szentlélek hatalma által minden dolgot illetően tudhatjátok az igazat” (Moróni 10:5; kiemelés hozzáadva).

Egy igazán mennyei igazság, amelyet az életem során megszereztem, az az Úr Jézus Krisztusról való bizonyságom.

A kinyilatkoztatásokban horgonyozva, minden tettünket alátámasztva áll a legelső helyen az Úr neve, a felhatalmazás, amely által az egyházban cselekszünk. Minden elmondott ima, még a kisgyermekeké is, Jézus Krisztus nevében fejeződik be. Minden áldás, minden szertartás, minden elrendelés, minden hivatalos cselekedet Jézus Krisztus nevében történik. Ez az Ő egyháza, amelyet róla neveztek el – Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza (lásd T&Sz 115:4).

Van egy nagyszerű eset a Mormon könyvében, amikor a nefiták „az [Úr] nevében imádkoztak az Atyához”. Az Úr megjelent és azt kérdezte:

„Mit szeretnétek, mit adjak meg nektek?

És ők azt mondták neki: Urunk, szeretnénk, ha megmondanád nekünk azt a nevet, amelyen ezt az egyházat nevezzük; mert szóváltások vannak a nép között ezen dolgot illetően.

És az Úr azt mondta nekik: Bizony, bizony mondom nektek, miért van az, hogy zúgolódik és vitatkozik a nép ezen dolog miatt?

Nem olvasták talán a szentírásokat, amelyek megmondják, hogy Krisztus nevét kell magatokra vennetek, ami az én nevem? Mert ezen a néven szólítanak majd benneteket az utolsó napon.

És aki magára veszi a nevemet, és mindvégig kitart, az megszabadul…

Tehát amit csak tesztek, azt az én nevemben tegyétek; tehát az én nevemen nevezzétek az egyházat; és az én nevemben szólítsátok az Atyát, hogy énértem megáldja az egyházat” (3 Nefi 27:2–7).

Ez az Ő neve, Jézus Krisztusé, hiszen „nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk” (Cselekedetek 4:12).

Az egyházban tudjuk, hogy ki Ő: Jézus Krisztus, Isten Fia. Ő az Atya Egyszülöttje. Ő az, aki megöletett, és aki újra él. Ő a mi Szószólónk az Atyánál. „Emlékezzetek rá, hogy Megváltónk sziklájára, aki Krisztus, Isten Fia, arra kell építen[ünk] az alap[unkat]” (Hélamán 5:12). Ő az a horgony, mely megtart és megvédelmez bennünket és a családunkat az élet viharai közepette.

Minden vasárnap, szerte a világon, ahol csak gyülekezetek jönnek össze bármely nemzetből vagy nyelvből, ugyanazokkal a szavakkal áldják meg az úrvacsorát. Magunkra vesszük Krisztus nevét, és mindig emlékezünk Őrá. Ez belénk ivódott.

Ahogy Nefi próféta kijelentette: „És Krisztusról beszélünk, Krisztusban örvendezünk, Krisztusról prédikálunk, Krisztusról prófétálunk, és próféciáink szerint írunk, hogy gyermekeink tudhassák, milyen forráshoz forduljanak bűneik bocsánatáért” (2 Nefi 25:26).

Mindannyiunknak meg kell szereznünk személyes bizonyságunkat az Úr Jézus Krisztusról. Ezután pedig megosztjuk e bizonyságot a családunkkal és másokkal.

Mindeközben ne feledjük el, hogy létezik az ellenség, aki személyesen igyekszik megzavarni az Úr munkáját. Döntenünk kell, hogy kit követünk. Védelmünk egyszerű: személyesen úgy kell döntenünk, hogy a Szabadítót követjük, majd pedig meg kell bizonyosodnunk arról, hogy hithűen az Ő oldalán maradunk.

Az Újszövetségben János feljegyzi, hogy voltak néhányan, akik nem voltak képesek elkötelezni magukat a Szabadító és az Ő tanításai iránt, és „ettől fogva sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé ő vele.

Monda azért Jézus a tizenkettőnek: Vajjon ti is el akartok-é menni?

Felele néki Simon Péter: Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad.

És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (János 6:66–69).

Péter szert tett arra, amit a Szabadító minden követője megtudhat. Ahhoz, hogy hithű elkötelezettség éljen bennünk Jézus Krisztus iránt, el kell fogadnunk Őt Megváltónkként, és minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy az Ő tanításai szerint éljünk.

Azután, hogy oly sok éven át éltem, tanítottam és szolgáltam, azután, hogy több millió kilométert utaztam a világ körül, mindezzel az élettapasztalattal, van egyetlen nagy igazság, amelyet megosztanék. Ez pedig a bizonyságom a Szabadító Jézus Krisztusról.

Joseph Smith és Sidney Rigdon a következőket jegyezték fel egy szentséges élményt követően:

„És most, a sok tanúbizonyság után, amely őróla adatott, ez a legutolsó tanúbizonyság, amelyet mi adunk róla: Hogy ő él!

Mert láttuk Őt” (T&Sz 76:22–23).

Szavaik az én szavaim.

Én hiszem, és én bizonyos vagyok abban, hogy Jézus a Krisztus, Isten Fia, és hogy Ő él. Ő az Atya Egyszülöttje, és „általa, rajta keresztül és őtőle teremtetnek és teremtettek a világok, és azok lakói Istennek született fiak és leányok” (T&Sz 76:24).

Tanúságomat teszem arról, hogy a Szabadító él. Ismerem az Urat. Az Ő tanúja vagyok. Ismerem hatalmas áldozatát és örök szeretetét Mennyei Atyánk minden gyermeke iránt. Különleges tanúságomat teszem teljes alázattal, egyúttal tökéletes bizonyossággal, Jézus Krisztus nevében, ámen.