Visszatérés a hithez

Monson elnök, ezen a húsvét reggelen nagyon hálásak vagyunk, hogy hallhatjuk élő prófétánk hangját. Nagy becsben tartjuk szavaidat, köztük e tanácsokat: „találjatok örömet az utazásban”¹ és „legyetek jó reménységben”.²

Az elemis gyerekek az idén megosztják a Jézus Krisztusba vetett hitük örömét és fényét, amikor a Tudom, hogy Szabadítóm szeret engem című dalt éneklik, amelyben felcsendül ez az igazság: „Ő él, tudom! Szívem Néki átadom…”³ Az elemis gyermekekhez hasonlóan mi is mindannyian megerősíthetjük a Jézus Krisztusba vetett hitünket saját utazásunk során, és örömre lelhetünk.

Nemrégiben egy vasárnapi segítőegyleti gyűlésen meghallgattam egy fiatal édesanya megtéréshez vezető útjának egy részletét. Az egyházban nőtt fel; szülei tanították neki az evangéliumot. Járt az Elemibe, a Fiatal Nőkhöz és ifjúsági hitoktatásra. Szeretett igazságokat tanulni és felfedezni. Állandóan a miértek megértésére törekedett. Russell M. Nelson elder ezt mondta: „Az Úr csak az érdeklődő elmét képes tanítani.”⁴ Ez a fiatal nő pedig tanítható volt.

Középiskola után egyetemre ment, aztán a templomban összepecsételték egy visszatért misszionáriussal, és gyönyörű gyermekeik születtek.

Az érdeklődő elme lelkületéhez hűen ez az édesanya továbbra sem szűnt meg kérdéseket feltenni. De ahogy a kérdések egyre nehezebbek lettek, úgy a válaszok is. Néha pedig nem adatott válasz – vagy nem olyan, amely békességet hozott volna. Idővel aztán a válaszok keresése közben egyre több kérdése támadt, és elkezdte megkérdőjelezni hite legalapvetőbb elemeit.

E zavaros időszakban néhányan azt mondták neki: „Támaszkodj az én hitemre!” Ő viszont így gondolkodott: „Nem tehetem. Ti nem értitek; nem ti viaskodtok ezekkel a problémákkal.” Így emlékszik vissza: „Kész voltam udvariasan viszonyulni azokhoz, akikben a kételynek még a szikrája sem volt, de elvártam, hogy ők is hasonlóan forduljanak felém.” Sokan így is tettek.

Majd ezt mondta: „Szüleim ismerték a szívemet, és teret hagytak nekem. Eldöntötték, hogy szeretni fognak, miközben megpróbálok magam rájönni a dolgokra.” Hasonlóképpen e fiatal édesanya püspöke is gyakran találkozott vele, és mindig biztosította őt a belé vetett bizalmáról.

Egyházközsége tagjai se haboztak kimutatni szeretetüket, és a nő érezte, hogy közéjük tartozik. Egyházközsége nem a tökéletes álarc viselésének színtere volt, hanem egymás táplálásának helyszíne.

„Érdekes volt – emlékszik vissza. – Ez alatt az idő alatt valós kapcsolatot éreztem a nagyszüleimmel, akik már meghaltak. Szurkoltak nekem és biztattak, hogy folytassam a próbálkozást. Éreztem, amint ezt mondják: »Arra koncentrálj, amit tudsz.«”

Számottevő támogatói csapata ellenére kevésbé tevékennyé vált. Így mesélt erről: „Nem helytelen viselkedés vagy lelki közöny miatt távolodtam el az egyháztól, nem is azért, mert kifogást kerestem, hogy ne kelljen betartani a parancsolatokat, vagy mert könnyű kiútra vágytam. Úgy éreztem, választ kell találnom a kérdésemre: »Miben is hiszek valójában?«”

Ekkortájt épp Teréz anya írásait olvasgatta, akiben hasonló érzések kavarogtak. Egy 1953-as levélben Teréz anya ezt írta: „Kérem, imádkozzanak kifejezetten értem, nehogy tönkretegyem az Úr munkáját, és hogy Urunk megmutassa magát – mert oly szörnyű sötétség honol bennem, mintha minden halott lenne. Ezt érzem többé-kevésbé azóta, hogy elkezdtem »a munkát«. Kérje Urunkat, hogy adjon nekem bátorságot.”

Périer érsek így válaszolt a levélre: „Isten vezérli Önt, drága anyám; nem jár annyira a sötétben, mint gondolja. A követendő út nem mindig látszik világosan azon nyomban. Imádkozzék világosságért! Ne döntsön elhamarkodottan! Hallgassa meg, mit mondanak mások, vegye figyelembe az érvelésüket! Mindig talál majd valamit, ami segíthet. […] Ha a hit, az ima és az elme vezeti a helyes szándékkal, akkor elegendő, amije van.”⁵

Barátom úgy gondolta, hogy ha Teréz anya képes volt a vallása szerint élni úgy, hogy nem volt meg mindenre a válasza és nem mindenben látott tisztán, akkor talán ő is képes lesz rá. Hittel meg tud tenni egyetlen egyszerű kis lépést – aztán meg a következőt. Koncentrálhat azokra az igazságokra, amelyekben hisz, és hagyhatja, hogy ezek az igazságok eltöltsék az elméjét és a szívét.

Visszatekintve ezt mondta: „Bizonyságom olyanná vált, mint egy kupac hamu. Az egész elégett. Nem maradt más, csak Jézus Krisztus.” Így folytatta: „Ő azonban nem hagy magadra, amikor kérdéseid vannak. Amikor az ember igyekszik betartani a parancsolatokat, az ajtó tárva-nyitva áll. Az ima és a szentírások tanulmányozása elképesztően fontossá vált.”

E nőtestvér első lépése hite újbóli felépítése felé az volt, hogy az alapvető evangéliumi igazságokkal kezdte. Vásárolt egy elemis énekeskönyvet, és elkezdte olvasni a dalok szövegét. Úgy érezte, kincset tart a kezében. Imádkozott, hogy legyen hite felemelni a súlyt, mely ránehezedett.

Megtanulta, hogy amikor olyan kijelentéssel találja magát szemben, amely kételyt ébreszthet benne, akkor „meg tud állni, áttekintheti a teljes képet, és személyessé teheti az evangéliumot”. Így mesélt erről: „Mindig arra gondoltam: »Vajon ez a helyes út számomra és a családom számára?« Néha feltettem magamnak a kérdést: »Mit szeretnék a gyermekeim számára?« Ráébredtem, hogy azt szeretném, ha a templomban kötnének házasságot. Ekkor költözött vissza a szívembe a hit.”

Jeffrey R. Holland elder nemrég ezt mondta: „alázattal, hittel és a Szentlélek hatását követve [törekedjünk] az igazságra minden alkalommal”.⁶

Noha a nőtestvérnek voltak kérdései a Mormon könyve eredetét illetően, nem tudta tagadni a Mormon könyvéből megismert igazságokat. Az Újszövetség tanulmányozására összpontosított, hogy jobban megértse a Szabadítót. „Idővel azonban – mondta – újra a Mormon könyvénél találtam magam, mert szerettem azt az érzést, amelyet akkor éreztem, amikor Jézus Krisztusról és az Ő engeszteléséről olvastam.”

Arra jutott, hogy „kell, hogy legyenek saját lelki élményeid az ebben a könyvben álló igazságokról” – és neki voltak. Így magyarázta: „Móziást olvastam, és teljes mértékben azt éreztem, hogy vezetnek engem. »Higgyetek Istenben; higgyétek el, hogy ő van, és hogy ő teremtett minden dolgot, a mennyben is és a földön is; higgyétek el, hogy minden bölcsesség és minden hatalom birtokában van, a mennyben és a földön is; higgyétek el, hogy az ember nem fogja fel mindazon dolgokat, melyeket az Úr felfogni képes.«⁷”

Ekkortájt hívták el zongoristának az Elemiben. „Biztonságos volt – idézi fel. – Azt akartam, hogy a gyermekeim ott legyenek az Elemiben, és így én is ott tudtam lenni velük. A tanításra pedig még nem álltam készen.” Szolgálata során továbbra is érezte a körülötte lévőktől a hívást: „Gyere! Szükségünk van rád, bárhol is tartasz, s majd félúton találkozunk. Add át, bármi is az, amit fel tudsz kínálni.”

Az elemis dalokat játszva gyakran gondolt erre: „Itt vannak ezek az igazságok, amelyeket szeretek. Még mindig tudok bizonyságot tenni. Azt fogom mondani, amit tudok és amiben megbízom. Lehet, hogy nem a tudás tökéletes felajánlása lesz, de az én saját felajánlásom lesz. Amire összpontosítok, egyre kitágul a bensőmben. Csodálatos érzés újra eljutni az evangélium lényegéhez és tisztán látni!”

Miközben ezt a fiatal nőtestvért hallgattam azon a vasárnap délelőttön, amint megosztotta utazásának történetét, emlékezetembe ötlött, hogy mindannyiunknak „Megváltónk sziklájára …kell építen[ünk] az alap[unkat]”.⁸ Emlékezetembe idéztem Jeffrey R. Holland elder tanácsát is: „kapaszkodjatok erősen abba, amit már tudtok, és álljatok szilárdan, míg további tudást nem kaptok!”⁹

E nőtestvér tanítása során minden korábbinál jobban ráébredtem, hogy őszinte kérdéseinkre akkor kapunk válaszokat, amikor buzgón kutatunk, és amikor a parancsolatok szerint élünk. Emlékeztetett arra, hogy hitünk képes átívelni a jelen értelem korlátain.

És ó, mennyire szeretnék olyan lenni, mint azok, akik körülvették ezt a fiatal anyát, szeretetet és támaszt nyújtva neki! Ahogyan azt Dieter F. Uchtdorf elnök mondta: „…mindannyian zarándokok vagyunk, akik Isten világosságát keresik, miközben a tanítványság ösvényén utazunk. Nem ítélünk el másokat azért, hogy mennyi világosságuk van vagy nincs, hanem inkább táplálunk és bátorítunk minden világosságot, amíg tisztán, fénylőn és igazán fel nem ragyog.”¹⁰

Amikor az elemis gyerekek az Egy gyermek imája című dalt éneklik, ezt a kérdést teszik fel: „Mennyei Atyám, ott vagy igazán? Hallod-e és megválaszolod az imám?”¹¹

Talán mi is eltűnődünk: „Vajon igazán ott van Mennyei Atyánk?” Aztán pedig – a barátnőmhöz hasonlóan – örvendezhetünk, amikor a válaszok megérkeznek a maguk csendes, egyszerű bizonyosságában. Bizonyságomat teszem arról, hogy ezek az egyszerű megerősítések jönni fognak, amint az Úr akarata a sajátunkká válik. Bizonyságomat teszem arról, hogy az igazság jelen van ma a földön, és Isten evangéliuma megtalálható Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában. Jézus Krisztus nevében, ámen.