A tékozlóra várva

A Szabadító Jézus Krisztus egész földi szolgálata során az Ő gyógyító és megváltó hatalmáról tanított. Egy ilyen alkalommal, melyről az Újszövetségben Lukács 15. fejezetében olvashatunk, még kritizálták is Őt, mert a bűnösökkel étkezett és töltött időt (lásd Lukács 15:2). A Szabadító ezt a kritikát lehetőségként használta arra, hogy megmutassa nekünk, miként közeledjünk azok felé, akik letértek az útról.

Az Őt bírálóknak két fontos kérdéssel válaszolt:

„Melyik ember az közületek, a kinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilenczvenkilenczet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt?” (Lukács 15:4).

„Avagy ha valamely asszonynak tíz drakhmája van, és egy drakhmát elveszt, nem gyújt-é gyertyát, és nem sepri-é ki a házat, és nem keresi-é gondosan, mígnem megtalálja?” (Lukács 15:8).

A Szabadító ezután a tékozló fiú példázatát tanította nekik. Ez a példázat nem a 100 bárányról vagy a 10 ezüstről szól, hanem arról a becses fiúról, aki elveszett. Mit tanít a Szabadító az egész példázat során arról, hogy miként reagáljunk, amikor egy családtag letér az útról?

A tékozló fiú közli az apjával, hogy azonnal szeretné kikérni az örökségét. El akarja hagyni az otthona és családja által nyújtott biztonságot, hogy a világi dolgokat hajszolja (lásd Lukács 15:12–13). Figyeljétek meg, hogy a Szabadító példázatában az apa szeretettel válaszol a kérésre, kiadja a fiú örökségét. Biztos vagyok benne, hogy az apa minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a fiát maradásra bírja. Amikor azonban a felnőtt fia meghozza döntését, a bölcs apa elengedi őt. Az apa ezután őszinte szeretetet tanúsít, majd figyeli fiát és vár (lásd Lukács 15:20).

A családomnak is hasonló élményben volt része. A két hithű fiútestvéremet, a csodálatos nővéremet és engem példás szülők neveltek. Otthon mindegyikőnknek tanították az evangéliumot, sikeresen elértük a felnőttkort is, majd pedig mind a négyen a templomban kötöttük házasságot. 1994-ben azonban a nővérünk, Susan kiábrándult az egyházból és annak néhány tanításából. Azok győzték meg, akik az egyház korai vezetőit is gúnyolták és kritizálták. Nővérem pedig hagyta, hogy az élő prófétákba és apostolokba vetett hite elhalványuljon. Idővel a kétségei felülkerekedtek a hitén, és úgy döntött, hogy elhagyja az egyházat. Susan megengedte nekem, hogy megosszam veletek a történetét abban a reményben, hogy talán majd másoknak segítségül szolgál.

A fivéreimet, az özvegy édesanyánkat és engem is lesújtottak a történtek. El sem tudtuk képzelni, hogy mi lehetett az, ami a testvérünket a hite elhagyásához vezette. A nővérem választásai összetörték édesanyánk szívét.

A fivéreim és én is szolgáltunk már püspökként és kvórumelnökként, és mindannyian megtapasztaltuk a siker örömét az egyházközség és a kvórum tagjaival együtt, amikor otthagytuk a kilencvenkilencet, hogy az egy után menjünk. A nővérünk esetében azonban a visszahívására irányuló kitartó próbálkozásaink csak egyre távolabb sodorták őt az egyháztól.

Miközben mennyei segítségre törekedtünk, hogy megtudjuk, miként közelítsünk felé, nyilvánvalóvá vált, hogy a tékozló fiú példázatában szereplő apa példáját kell követnünk. Susan már meghozta a döntését, nekünk pedig képletesen el kellett engednünk őt – előtte viszont tudatnunk és éreztetnünk kellett vele, hogy milyen őszintén szeretjük őt. Így tehát a megújult szeretetünkkel és kedvességünkkel figyeltük őt és vártunk.

Édesanyám Susan iránti szeretete és törődése soha nem szűnt meg. Édesanyám minden egyes alkalommal, amikor elment a templomba, Susan nevét felírta az imalistára, és soha nem adta fel a reményt. A bátyám a feleségével együtt mindig meghívta Susant a családi összejövetelekre, mivel ők éltek hozzá legközelebb Kaliforniában. Susan születésnapján mindig együtt készítették el az ebédet az ő otthonukban. Gondoskodtak róla, hogy mindig kapcsolatban maradjanak, és hogy tudassák vele, mennyire szeretik őt.

Az öcsém és a felesége pedig Susan gyermekei felé nyújtották ki kezüket Utah államban, hogy gondoskodó szeretetet tanúsítsanak irántuk. A gyerekeket mindig meghívták a családi összejövetelekre, amikor pedig eljött az ideje annak, hogy Susan unokája megkeresztelkedjen, az öcsém készen állt, hogy elvégezze a szertartást. Susannak szerető házi- és látogatótanítói is voltak, akik soha nem adták fel a reményt.

Időközben a gyerekeink missziót szolgáltak és megházasodtak, Susant pedig minden ilyen családi ünnepre meghívtuk, és ő el is jött mindig. Szorgalmasan próbáltunk olyan családi eseményeket szervezni, ahol Susan a gyerekeivel együtt ott lehetett, és ahol érezhette, hogy mi mennyire szeretjük őket, és hogy ők is a családhoz tartoznak. Amikor Susan lediplomázott egy kaliforniai egyetemen, mindannyian ott voltunk, hogy megünnepeljük. Habár nem tudtuk támogatni minden döntésében, mindig kitárt karokkal fogadtuk. Szerettük, figyeltük és vártunk.

2006-ban, 12 évvel azután, hogy Susan elhagyta az egyházat, Katy lányunk a férjével együtt Kaliforniába költözött, hogy ott járjon jogi egyetemre. Ugyanabban a városban laktak, mint Susan. Ez a fiatal pár Susanhoz fordult segítségért és támogatásért, és nagy szeretettel voltak iránta. Susan segített vigyázni a kétéves unokánkra, Lucyra, és gyakran segített neki elmondani az esti imáit. Az egyik nap Katy felhívott és megkérdezte, gondoltam-e már arra, hogy Susan valaha is visszatér az egyházba. Biztosítottam afelől, hogy érzéseim szerint vissza fog térni, és hogy továbbra is türelmesnek kell lennünk. További három év telt el, mi pedig szüntelen szeretettel figyeltünk és vártunk.

Ezen a hétvégén van hat éve annak, amikor a feleségemmel, Marciával a Konferencia-központ első sorában ültünk. Engem éppen aznap támogattak új általános felhatalmazottként. Marcia, aki mindig közeli kapcsolatban áll a Lélekkel, írt nekem egy rövid üzenetet, melyben ez állt: „Azt hiszem, itt az ideje, hogy Susan visszatérjen.” Katy lányom azt javasolta, hogy menjek ki a teremből, hívjam fel Susant és kérjem meg őt, hogy aznap nézze a konferenciai közvetítést.

E két nagyszerű nő késztetését követve kimentem a folyosóra és felhívtam a nővéremet. A hangpostája jelentkezett be, így egyszerűen csak megkértem, hogy nézze az általános konferencia azon ülését. Megkapta az üzenetet. Örömünkre szolgált, hogy úgy érezte, az összes konferenciai ülést meg kell néznie. Hallotta azokat az apostolokat és prófétákat, akiket a korábbi évei során nagyon szeretett. Olyan új nevekkel is találkozott, akikről korábban még nem hallott – Uchtdorf elnökkel, Bednar, Cook, Christofferson és Andersen elderekkel. Ez az esemény, valamint más különleges, menny által sugalmazott élmények hatására a nővérem a tékozló fiúhoz hasonlóan magába szállt (lásd Lukács 15:17). A próféták és apostolok szavai, valamint a családja szeretete arra indította, hogy megforduljon, és elinduljon hazafelé. 15 év után a szüleim lánya, az én nővérem, aki elveszett, végül megtaláltatott. A figyelemmel teli várakozás véget ért.

Susan ugyanúgy írja le ezt az élményét, ahogyan Lehi is tette a Mormon könyvében. Elengedte a vasrudat és a sötét ködben találta magát (lásd 1 Nefi 8:23). Elmondta, hogy nem is tudta, hogy elveszett mindaddig, amíg Krisztus világossága a hitét újra életre nem keltette, melynek hatására aztán élesen látta a különbséget a világ, valamint az Úr és a családja által nyújtott dolgok között.

Az elmúlt hat évben egy csodának lehettünk tanúi. Susan megújult bizonyságot szerzett a Mormon könyvéről. Templomi ajánlást kapott. Templomi szertartásszolgaként is szolgált, jelenleg pedig az egyházközsége Evangéliumi tanok osztályát tanítja. A menny ablakai megnyíltak számára, valamint a gyermekei és unokái számára is, és bár tettének volt néhány nehéz következménye, úgy érzi, mintha soha el sem ment volna.

A Nielson családhoz hasonlóan talán néhányatoknak vannak olyan családtagjai, akik átmenetileg letértek az útról. Azoknak, akiknek 100 juhuk van a Szabadító azt az utasítást adta, hogy hagyják ott a kilencvenkilencet, és menjenek megmenteni az egyet. Azoktól, akiknek 10 ezüstjük van és egyet elveszítenek, azt kéri, hogy addig keressék azt, míg meg nem találják. Amikor az elveszett személy a ti fiatok vagy lányotok vagy testvéretek, és úgy döntött, hogy letér az útról, a mi családunkban azt tanultuk, hogy végső soron csak annyit tehetünk, hogy teljes szívünkből szeretjük az illetőt, majd pedig figyelünk, imádkozunk és várunk arra, hogy az Úr keze megnyilvánuljon a szerettünk életében.

A legfontosabb leckét e folyamat során az Úr talán akkor tanította nekem, amikor éppen családi szentírás-tanulmányozást tartottunk, miután a nővérem elhagyta az egyházat. A Lukács 15. fejezetét tanulmányoztuk közösen, és épp David fiunk olvasott fel. Miközben a tékozló fiú példázatát olvasta, teljesen mást hallottam ki belőle, mint azelőtt bármikor. Valamiért mindig is azzal a fiúval tudtam azonosulni, aki otthon maradt. De aznap reggel, amíg David felolvasott, rájöttem, hogy bizonyos értelemben én magam voltam a tékozló fiú. Mindannyian híján vagyunk az Atya dicsőségének (lásd Rómabeliek 3:23). Mindannyiunknak szüksége van a Szabadító gyógyító engesztelésére. Mindannyian elvesztünk, és meg kell, hogy találtassunk. Ez a kinyilatkoztatás aznap segített tudnom azt, hogy a nővéremnek és nekem is szükségem van a Szabadító szeretetére és engesztelésére. Susan és én is ugyanazon az úton tartottunk hazafelé.

A példázatban a Szabadító szavai, melyekkel leírja, miként üdvözli az apa a tékozló fiát, igen erőteljesek, és úgy vélem, pontos leírást adnak az általatok és általam is majd tapasztalható eseményről, amikor majd visszatérünk Atyánkhoz a mennyei otthonunkba. Egy olyan atyáról tanítanak, aki szeret, vár és figyel. Így hangzanak a Szabadító szavai: „Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt” (Lukács 15:20).

Kívánom, hogy ti és én is kinyilatkoztatást kapjunk arról, miként közeledjünk az elveszettekhez az életünkben, és hogy amikor szükséges, Mennyei Atyánk és az Ő Fia, Jézus Krisztus szeretetével és türelmével tudjuk szeretni és figyelni és visszavárni a tékozló gyermeket. Jézus Krisztus nevében, ámen.