Áldottak és boldogok azok, akik betartják Isten parancsolatait

Néhány éve, amikor Ausztráliában jártam, ellátogattam egy gyönyörű, patkó alakú öbölhöz, mely közkedvelt volt a szörfözők körében. A parton sétálva lenyűgözött az öblön kívül magasodó hullámhegyek és a parthoz közelebbi szakaszon hömpölygő kisebb hullámok szépsége.

Andalgásom során összefutottam egy csapat amerikai szörfössel, akik láthatóan dühösek voltak valami miatt. Hangosan méltatlankodtak és a tenger irányába mutogattak. Amikor megkérdeztem tőlük, mi a gond, az öböl szájára mutattak, ahol a nagy hullámok megtörtek.

„Nézzen csak oda! – horkant fel egyikük. – Látja ott azt a hálót?” Jobban szemügyre véve észrevettem, hogy az öböl nyílásának teljes hosszában egy háló húzódott, éppen ott, ahol az óriási, csábító hullámok megtörtek. Úgy tűnt, mintha valamiféle sűrű szövésű háló lenne, és bóják tartották fenn a víz színén. A szörfösök szerint egészen a tengerfenékig lenyúlt.

Az amerikai szörfös így folytatta: „Itt állunk életünk nagy lehetősége előtt, hogy meglovagoljuk ezeket a hatalmas hullámokat! Az öbölben keletkező kisebb hullámokra kimehetünk, de az akadály lehetetlenné teszi a kijutást a nagyokhoz. Fogalmunk sincs, miért van ott az a háló, de annyi biztos, hogy alaposan tönkretette az utunkat.”

Miközben az amerikai szörfösök egyre hevesebben háborogtak, felfigyeltem egy másik szörfösre – egy korosabb, szemmel láthatóan helyi férfira. Látszott, hogy egyre inkább bosszantja a háló miatti panaszáradat.

Végül aztán felállt, és odalépett a csoporthoz. Egy szót sem szólva előhúzott a hátizsákjából egy távcsövet, és a védőháló irányába mutatva odanyújtotta az egyik szörfösnek. Sorra mindegyikük belenézett. Amikor sorra kerültem, a nagyítólencsék segítségével megláttam valamit, amit addig nem vettem észre: hátuszonyokat! A háló túloldalán hatalmas cápák lakmároztak egy zátony közelében.

A szörfösöknek elakadt a szava. Az idősebb férfi eltette a távcsövét, sarkon fordult, és útnak indult, de előbb még mondott valamit, amit soha nem fogok elfelejteni: „Ne legyenek túl kritikusak a védőhálóval szemben! – mondta. – Az az egyetlen dolog, ami megakadályozza, hogy cápaeledel váljon magukból.”

Ott állva, azon a gyönyörű parton, a látásmódunk egy csapásra gyökeresen megváltozott. Az addig merevnek és korlátozónak tűnő hálóra – amely akadályozni látszott az óriáshullámok meglovaglásának örömét és élvezetét – most hirtelen teljesen másképp tekintettünk. A felszín alatt meglapuló veszély újonnan szerzett ismeretével szemlélve a háló most már védelmet, biztonságot és békét jelentett.

Az élet ösvényein járva, álmaink valóra váltására törekedve Isten parancsolatai és normái – a hálóhoz hasonlóan – néha szintén nehezen érthetőek. Merevnek és hajthatatlannak látszanak, elzárva előlünk egy olyan utat, amely élvezetesnek és izgalmasnak látszik, és amelyen oly sok más ember jár. Ahogyan Pál apostol mondta: „most tükör által homályosan látunk”,¹ oly korlátolt szemszögből, hogy gyakran észre se vesszük a felszín alatt megbújó hatalmas veszélyeket.

Ő azonban, aki „minden dolgot felfog…”², pontosan tudja, hol húzódnak meg ezek a veszélyek. Isteni iránymutatást ad nekünk parancsain és szerető útmutatásán keresztül, hogy el tudjuk kerülni a veszélyeket – hogy olyan utat szabhassunk az életünknek, amely védve van a lelki ragadozóktól és a bűn tátongó állkapcsától.³

Azzal mutatjuk ki Isten iránti szeretetünket – és Belé vetett hitünket –, ha nap mint nap a tőlünk telhető legjobban igyekszünk azon az úton járni, amelyet Ő kijelölt számunkra, és betartjuk a Tőle kapott parancsolatokat. Különösen olyan helyzetekben nyilvánul meg ez a hit és szeretet, amikor nem pontosan értjük Isten parancsának okát, vagy hogy miért kell az adott ösvényen járnunk. Viszonylag könnyű úgy dönteni, hogy a hálón belüli részen maradunk, ha egyszer már tudjuk, hogy a hálón túl hemzsegnek a borotvaéles fogú ragadozók. Sokkal nehezebb belül maradnunk, ha nem látunk mást, mint izgalmas és csábító hullámokat a túloldalon. Mégis ezek azok az idők – amikor úgy döntünk, hogy hitet gyakorolunk, bizodalmunkat Istenbe vetjük és kimutatjuk Iránta érzett szeretetünket –, amelyek során a leginkább növekedünk és gyarapodunk.

Az Újszövetségben Ananiás fel nem foghatta, miért parancsolja neki az Úr, hogy keresse fel és áldja meg Sault – azt az embert, akinek hatalmában állt börtönbe vetni a Krisztusban hívőket. Mégis, mivel eleget tett Isten parancsának, Ananiás eszközül szolgált Pál apostol lelki születése során.⁴

Amikor bízunk az Úrban, gyakoroljuk hitünket, engedelmeskedünk Isten parancsolatainak, és követjük az utat, melyet Ő kijelölt számunkra, akkor sokkal inkább azzá válunk, akivé az Úr szeretné. Ez a folyamat – ez a szívbéli megtérés – az, ami mindennél fontosabb. Amint azt Dallin H. Oaks elder tanította: „Senki esetében nem elég a dolgok puszta elvégzése. Az evangélium parancsolatai, szertartásai és szövetségei nem betétek listáját alkotják, melyekre szükség van valamely mennyei számlán. Jézus Krisztus evangéliuma olyan terv, mely megmutatja nekünk, hogyan váljunk azzá, akivé Mennyei Atyánk szeretné, hogy váljunk.”⁵

A valódi engedelmesség tehát abból áll, hogy önmagunkat teljes mértékben átadjuk Istennek, és engedjük, hogy Ő jelölje ki utunkat mind a csendes, mind a háborgó vizeken, tudva, hogy Ő többet képes kihozni belőlünk, mint amire mi valaha is képesek lennénk.

Amikor alávetjük magunkat az Ő akaratának, elmélyül a békességünk és a boldogságunk. Benjámin király azt tanította, hogy akik betartják Isten parancsolatait, azok „áldottak [és boldogok] ők minden dologban, mind a fizikai, mind a lelki dolgokban”⁶. Isten azt szeretné, hogy boldogok legyünk. Azt akarja, hogy békességünk legyen. Azt akarja, hogy sikerrel járjunk. Azt szeretné, hogy biztonságban legyünk, védve a körülöttünk lévő világi hatásoktól.

Másképp fogalmazva: az Úr parancsolatai nem valamiféle bosszantó, víz alatti hálórendszert képeznek, melyet meg kell tanulnunk fogunkat összeszorítva elviselni ebben az életben, hogy a következő életben felmagasztosulhassunk. Az Úr által felhúzott védőhálók inkább biztonságos kikötőt nyújtanak mindazon gonosz és romboló hatásoktól, melyek máskülönben levonszolnának bennünket a kétségbeesés mélységeibe. Az Úr parancsolatai szeretetből és gondoskodásból adatnak; céljuk épp annyira a boldogságunk ebben az életben,⁷ mint a következő életben elérhető örömünk és felmagasztosulásunk. Meghatározzák, miként cselekedjünk, és ami ennél is fontosabb: megvilágítják, kivé kell válnunk.

Mint minden jó és igaz dologban, ebben is Jézus Krisztus a legjobb példaképünk. Abban mutatkozott meg a legnagyobb fokú engedelmesség az egész örökkévalóság során, hogy a Fiú alávetette magát az Atya akaratának. Legmélyebb alázattal kérve, hogy távozzon el a pohár – hogy hadd lépjen másik útra, mint amelyet kijelöltek számára –, Krisztus alávetette magát annak az ösvénynek, melyre Atyja szánta. Olyan ösvény volt ez, amely Gecsemánétól Golgotáig vezetett, ahol felfoghatatlan kínt és gyötrelmet szenvedett el, és ahol teljességgel magára hagyatott, amikor Atyja Lelke visszahúzódott. Ugyanez az ösvény azonban egy üres sírboltban tetőzött a harmadik napon, amikor az Őt szeretők fülében és szívében visszhangzott e kiáltás: „Feltámadott!”⁸ Magában foglalta még azt a mérhetetlen örömet és vigaszt is, amely engesztelésében összpontosult Isten minden gyermeke számára az egész örökkévalóságon át. Azáltal, hogy engedte, hogy akarata egybeolvadjon az Atya akaratával, Krisztus lehetőséget biztosított számunkra az örök békességre, az örök boldogságra és az örök életre.

Bizonyságomat teszem arról, hogy egy szerető Isten gyermekei vagyunk. Tanúságomat teszem, hogy Ő azt szeretné, ha boldogok és áldottak lennénk, és biztonságban volnánk. Ennek érdekében kijelölt számunkra egy Hozzá visszavezető utat, és védőhálókat húzott fel, melyek megvédelmeznek minket utunk során. Ha minden tőlünk telhetőt megteszünk ennek az útnak a követéséért, akkor valódi biztonságra, boldogságra és békességre lelünk. Miközben pedig alávetjük magunkat az Ő akaratának, azzá fogunk válni, akivé Ő szeretné. Jézus Krisztus nevében, ámen.