„Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok”

Amikor a legidősebb leányunk, Jen, hazahozta a harmadik kislányát a kórházból, elmentem hozzájuk segíteni. Miután a legidősebb lányukat elindítottuk az iskolába, úgy döntöttünk, hogy Jennek leginkább pihenésre van szüksége, így a legnagyobb segítséget azzal nyújthatom, hogy hazaviszem magamhoz középső lányát, Chloét, hogy az édesanyja és az újszülött testvére pihenhessenek.

Becsatoltam Chloét a gyermekülésbe, és magamat is bekötöttem, majd elindultunk a kocsifeljárójukról. Még az utca végére sem értem, mire Chloe már kicsatolta magát az ülésből, és mögöttem állva a vállam felett nézelődött, és élénken magyarázott! Félrehúzódtam az út szélére, kiszálltam, és ismét becsatoltam az ülésébe.

Megint elindultunk, de újfent alig haladtunk, mire már megint kimászott. Megismételtem az előző lépéseket, de még vissza se tudtam ülni a saját helyemre, Chloe máris felállt.

Ott találtam hát magam az út szélén álló autóban, komoly hatalmi harcban egy háromévessel, aki nagyon is nyerésre állt!

Mindent bevetettem, ami csak eszembe jutott, hogy meggyőzzem arról: jó ötlet, ha becsatolva marad az ülésében. Nem sikerült meggyőznöm! Végül úgy döntöttem megpróbálom a ha–akkor megközelítést.

Azt mondtam: „Chloe, ha becsatolva maradsz az ülésedben, akkor amint a nagyihoz érünk, gyurmázhatunk.”

Semmi válasz.

„Chloe, ha becsatolva maradsz az ülésedben, akkor süthetünk kenyeret, amikor a nagyihoz érünk.”

Semmi válasz.

Újra megpróbáltam. „Chloe, ha becsatolva maradsz az ülésedben, akkor megállhatunk a boltnál egy meglepetésért.”

Három próbálkozás után rá kellett jönnöm, hogy hasztalan kísérletezek. Eltökélt volt, és semmilyen mennyiségű ha–akkor nem volt elég, hogy meggyőzzem arról, hogy a helyén maradjon.

Nem tölthettük a napot az út szélén, viszont szerettem volna betartani a törvényt is, és bizony nem lett volna biztonságos úgy vezetni, hogy Chloe közben ott áll mögöttem. Csendes imát mondtam, a Lélek pedig azt súgta: „Tanítsd!”

Szembefordultam vele, és elhúztam magamtól az övemet, hogy lássa. Azt mondtam: „Chloe, azért csatolom be az övet, hogy megvédjen. Viszont, ha te nem kapcsolod be, akkor nem leszel biztonságban. Én pedig nagyon szomorú leszek, ha valami bajod esik.”

Rám nézett, és szinte hallottam, ahogyan zakatolnak a kerekek a kis fejében, miközben izgatottan vártam a válaszát. Végül felcsillantak hatalmas kék szemei, és azt mondta: „Nagyi, azért akarod, hogy becsatoljam magam, mert szeretsz!”

A Lélek betöltötte az autót, amint elmondtam ennek a drága kislánynak, mennyire szeretem. Nem akartam elveszíteni ezt az érzést, mégis tudtam, hogy itt a lehetőség, és becsatoltam az ülésébe, majd így kérleltem: „Chloe, bennmaradnál az ülésedben, kérlek?” És bennmaradt – egészen a boltig, a meglepi miatt. Aztán becsatolva maradt a bolttól hazáig, ahol kenyeret sütöttünk, és gyurmáztunk, mivel Chloe nem felejt!

Amikor aznap visszagördültem az útra az autóval, egy szentírás töltötte ki a gondolataimat: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.”¹ Azért vannak a szabályok, hogy tanítsuk, irányítsuk és megvédelmezzük a gyermekeket. Miért? Az irántuk érzett hatalmas szeretetünk miatt. Amíg azonban Chloe nem értette meg, hogy azért kívántam, hogy becsatolja magát az ülésbe, mert szeretem őt, addig nem volt hajlandó alávetni magát annak, amit ő korlátozásnak tartott. Úgy érezte, hogy a biztonsági öv korlátozza a szabadságát.

Chloéhoz hasonlóan mi is dönthetünk úgy, hogy korlátozásként fogjuk fel a parancsolatokat. Olykor úgy érezhetjük, hogy Isten törvényei korlátozzák személyes felelősségünket, elveszik az önrendelkezésünket, és korlátozzák a növekedésünket. Amikor azonban mélyebben igyekszünk megérteni mindezt, és engedjük, hogy Atyánk tanítson bennünket, elkezdjük megérteni, hogy törvényei az irántunk érzett szeretetének megnyilvánulásai, míg a törvényei iránti engedelmességünk a mi Iránta érzett szeretetünk megnyilvánulása.

Ha észreveszitek, hogy képletesen szólva az út szélére húzódva álltok, akkor javasolnék néhány tantételt, amelyet követve segítséget kaptok majd „a hit és az engedelmesség útjá[ra]” való visszatéréshez.²

Először is: bízzatok Istenben! Bízzatok az Ő rátok vonatkozó örök tervében! Mindegyikünk „mennyei szülők szeretett lélekfia vagy lélekleánya”. Irántunk érzett szeretetük nyilvánvaló a parancsolatokban. A parancsolatok elengedhetetlenek a tanításunkhoz, irányításunkhoz, illetve a védelmünkhöz, miközben „földi tapasztalatokhoz jut[unk]”³.

A halandóság előtti világban önrendelkezésünket használva elfogadtuk Isten tervét⁴, és megtanultuk, hogy az Isten örökkévaló törvényeinek való engedelmesség létfontosságú e terv sikeréhez. „Van egy törvény, amely már a világ megalapítása előtt visszavonhatatlanul el lett rendelve a mennyben, amelyen minden áldás alapszik.”⁵ Ha engedelmeskedünk a törvénynek, elnyerjük az áldást.

Isten még a halandó tapasztalatunkat kísérő összes hiba, ellenkezés és tanulás ellenére sem veszíti szem elől örökkévaló lehetőségeinket, még akkor sem, ha mi igen. Bízhatunk Benne, „mivel Isten azt szeretné, ha gyermekei visszatérnének”,⁶ Fia, Jézus Krisztus engesztelése révén pedig biztosította a lehetőséget erre. Az engesztelés a szabadítás tervének lényege.⁷

Másodszor: bízzunk Jézusban! Az engedelmesség és a szeretet legfőbb kifejezése Jézus Krisztus engesztelése. Önmagát az Atya akarata alá rendelve az életét adta értünk. Azt mondta: „Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; a miképen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében”⁸.

Jézus azt is tanította:

„Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.

Ez az első és nagy parancsolat.

A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.”⁹

Minden vasárnap lehetőségünk nyílik arra, hogy elgondolkozzunk és emlékezzünk Szabadítónk tiszta szeretetére, miközben az Ő végtelen engesztelésének jelképeiből veszünk. Az úrvacsora során figyelem, ahogyan kinyúlnak a kezek és karok, hogy kiosszák a kenyeret és a vizet. Ahogy kinyújtom a kezem és veszek belőle, szövetséget kötök, hogy hajlandó vagyok magamra venni az Ő nevét, és mindig emlékezni Őrá, valamint betartani az Ő parancsolatait. Ő pedig megígéri, hogy Lelke mindig velünk lesz.¹⁰

Harmadszor: bízzunk a Lélek suttogásaiban! Ne feledjük, hogy a Chloéval kapcsolatos élményem során a Lélek egy szentírást súgott nekem. A János 14:15-öt: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.” Ezt a következő fontos versek követik:

„És én kérem az Atyát, és más vígasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké.

Az igazságnak ama lelkét: a kit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.”¹¹

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza minden érdemes és konfirmált tagjának jogában áll a Szentlélek társaságát élvezni. A böjtölés, az ima, a szentírás-tanulmányozás, valamint az engedelmesség nagyban fejlesztik azon képességünket, hogy halljuk és érezzük a Lélek késztetéseit.

Amikor az elméteket kétségek és zavaros gondolatok töltik el, az Atya és a Fiú elküldi a Szentlelket, hogy figyelmeztessen titeket, és biztonságban átvezessen benneteket e halandó utazás veszélyein. Segít majd emlékezni, vigasztalni és eltölteni benneteket „reménnyel és tökéletes szeretettel”¹².

Negyedszer: bízzunk az élő próféták tanácsaiban! Atyánk módot adott nekünk arra, hogy meghalljuk az Ő szavát, és prófétáin keresztül megismerjük az Ő törvényét. Az Úr kijelentette: „Szavam… mind beteljesül, akár saját hangom, akár szolgáim hangja által, az ugyanaz.”¹³

A közelmúltban az élő próféták tanácsot adtak azzal kapcsolatban, hogy emlékezzünk meg a sabbat napjáról, hogy megszenteljük azt,¹⁴ valamint, hogy éljünk a böjt törvénye szerint. Ha engedelmeskedünk e prófétai tanácsnak, akkor az módot ad nekünk arra, hogy engedelmesek legyünk Isten azon parancsolata iránt, hogy szeressük Őt és a felebarátainkat, miközben gyarapítjuk hitünket Jézus Krisztusban, és segítő kezet nyújtunk másoknak a szeretet és a törődés jegyében.¹⁵

Biztonság rejlik abban, ha követjük az Úrnak az Ő prófétáin keresztül adott szavát. Isten prófétáknak, látnokoknak és kinyilatkoztatóknak hívta el Thomas S. Monsont, a tanácsosokat az Első Elnökségben és a Tizenkét Apostol Kvórumát. Az egyre növekvő félelem, zűrzavar, gonoszság és indulat világában rájuk tekintve láthatjuk, hogyan néznek ki, hogyan hallatszanak és miként reagálnak a megosztó ügyekre Jézus Krisztus jószívűséggel eltelt tanítványai. Tanúságot tesznek Jézus Krisztusról, és jószívűséggel, Jézus Krisztus tiszta szeretetével reagálnak, akinek a tanúi.

Chloéval kapcsolatos élményemet követően olyan verseket kerestem a szentírásokban, amelyek a parancsolatokat és a szeretetet említik. Sok ilyet találtam. E versek mindegyike emlékeztet bennünket arra, hogy az Ő parancsolatai az irántunk érzett szeretetének megnyilvánulásai, míg a parancsolatai iránti engedelmességünk a mi Iránta érzett szeretetünk megnyilvánulása.

Bizonyságomat teszem arról, hogy amikor bízunk Istenben, az Örökkévaló Atyánkban és az Ő Fiában, Jézus Krisztusban, és hitet gyakorlunk az Ő engesztelésében; ha bízunk a Lélek suttogásaiban; és bízunk az élő próféták szavaiban, akkor rájövünk, hogyan induljunk el az út széléről, és haladjunk tovább biztonságban a hazafelé vezető utunkon – nemcsak túlélve azt, hanem úgy, hogy örömünket is leljük benne. Jézus Krisztus nevében, ámen.