Legyen társatok a Szentlélek!

Drága fivéreim és nővéreim, hálás vagyok, hogy veletek lehetek ezen a sabbatnapon az Úr egyházának általános konferenciáján. Éreztem, ahogyan ti is, amint a Lélek – a Szentlélek bizonyságot tesz az elhangzott szavak igaz voltáról.

Az a célom a mai napon, hogy fokozzam arra irányuló vágyatokat és eltökéltségeteket, hogy igényt tartsatok az ajándékra, melyre mindannyian ígéretet kaptunk a keresztelkedésünk után. A konfirmálás során e szavakat hallottuk: „Fogadd be a Szentlelket!”¹ Attól a pillanattól fogva az életünk örökre megváltozott.

Ha arra érdemesen élünk, akkor nemcsak elvétve lehet velünk a Lélek áldása – ahogy azt a mai csodálatos élményeink kapcsán is megtapasztaltuk –, hanem mindig. Az úrvacsorai ima szavaiból tudjátok, hogyan teljesedik be az az ígéret: „Ó Istenünk, Örökkévaló Atyánk, Fiad, Jézus Krisztus nevében kérünk, hogy áldd meg és szenteld meg ezt a kenyeret mindazok lelke számára, akik ebből vesznek, hogy azt Fiad testének emlékezetére ehessék, és tanúsítsák neked, Ó Istenünk, Örökkévaló Atyánk, hogy Fiad nevét készek magukra venni, őrá mindenkor emlékezni, és parancsolatait betartani, melyeket nekik adott.”

Ezt követi azután a magasztos ígéret: „Hogy Lelke mindig velük legyen” (T&Sz 20:77; kiemelés hozzáadva).

Ha a Lélek mindig velünk van, akkor a Szentlélek kalauzolása és iránymutatása a mindennapi életünk része. A Lélek például figyelmeztethet, hogy álljunk ellen a gonosz cselekedetekre csábító kísértésnek.

Már önmagában emiatt az egyetlen ok miatt is könnyű belátni, miért törekednek arra az Úr szolgái, hogy fokozzák az Isten iránti hódolatunkat az úrvacsorai gyűléseinken. Ha hittel veszünk az úrvacsorából, a Szentlélek képes lesz megvédeni bennünket és szeretteinket azoktól a kísértésektől, melyek egyre hevesebben és gyakrabban érkeznek.

A Szentlélek társasága teszi a jót vonzóbbá és a kísértést kevésbé meggyőzővé. Már ez önmagában elég kellene legyen ahhoz az eltökéltségünkhöz, hogy jogosulttá váljunk arra, hogy a Lélek mindig velünk lehessen.

Miközben a Szentlélek megerősít minket a gonosz ellenében, hatalmat is ad nekünk az igazságnak a hamisságtól való megkülönböztetésére. Azt az igazságot, mely a leginkább számít, csak egy Istentől jövő kinyilatkoztatás hitelesítheti. Emberi értelmünk és a fizikai érzékeink használata nem lesz elégséges. Olyan időket élünk, amikor még a legbölcsebbek is csak nagyon nehezen tudják megkülönböztetni az igazságot a ravasz megtévesztéstől.

Az Úr azt tanította Tamás apostolnak, aki az Ő sebeinek megtapintásával kívánt fizikai bizonyítékot szerezni a Szabadító feltámadására, hogy a kinyilatkoztatás biztosabb bizonyíték: „Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek” (János 20:29).

Azokat az igazságokat, melyek az Istenhez hazavezető utat jelzik, a Szentlélek hitelesíti. Nem mehetünk el a ligetbe, hogy lássuk az Atyát és a Fiút az ifjú Joseph Smithhez szólni. Semmiféle fizikai bizonyíték, sem bármiféle logikai érvelés nem igazolhatja, hogy Illés a megígért módon eljött azon papsági kulcsok átruházására, melyeket most egy élő próféta, Thomas S. Monson visel és használ.

Az igazság megerősítése Isten ama fiához vagy leányához érkezik, aki jogot formált a Szentlélek elnyerésére. Minthogy bármikor elénk tárhatnak hamisságokat és hazugságokat, ezért az igazság Lelkének állandó befolyására van szükségünk, hogy megkíméljük magunkat a kétség pillanataitól.

Amikor a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja volt, George Q. Cannon arra buzdított, hogy tegyük állandó célkitűzésünkké azt, hogy a Lélek velünk legyen. Azt ígérte – és ezt én is megígérem –, hogy ha ezen az úton járunk, akkor „soha nem szenved[ünk] majd hiányt az [igazság] ismeret[é]ben, soha nem le[szünk] kétségben vagy setétségben”, és a „hit[ünk] erős lesz, öröm[ünk] teljes”.²

Más okból is szükségünk van a Szentlélek társaságából fakadó ama állandó segítségre. Egy szerettünk halála váratlanul érhet minket. A Szentlélek tanúsága – a szerető Mennyei Atya valóságosságáról és a feltámadt Szabadítóról – az, mely reményt és vigaszt nyújt nekünk egy szerettünk elvesztésekor. E bizonyságnak frissnek kell lennie, amikor a halál bekövetkezik.

Így hát számos oka van annak, hogy szükségünk van a Szentlélek állandó társaságára. Vágyunk rá, azonban tapasztalatból tudjuk, hogy nem könnyű fenntartani azt. Mindannyian gondolunk, mondunk és teszünk olyanokat a mindennapi életünkben, ami megbánthatja a Lelket. Az Úr azt tanította nekünk, hogy a Szentlélek állandó társunk lesz, amikor szívünket a jószívűség tölti be, és amikor gondolatainkat szüntelenül az erény díszíti (lásd T&Sz 121:45).

Azoknak, akik küszködnek a Lélek társaságának ajándékára jogosító magas mérce elérésével, a következő bátorítást nyújtom: Voltak már időszakok, amikor éreztétek a Szentlélek hatását. Talán ma is megtörtént veletek.

Úgy bánhattok a sugalmazás e pillanataival, mint a hit Alma által említett magjaival (lásd Alma 32:28). Ültessétek el mindegyiket! Ezt megtehetitek azáltal, hogy a kapott késztetés szerint cselekedtek. A legértékesebb sugalmazás számotokra az lesz, hogy tudni fogjátok: mit szeretne Isten, mit tegyetek. Ha ez az, hogy tizedet fizessetek, vagy meglátogassátok egy gyászoló barátotokat, akkor tegyétek meg. Bármi is az, tegyétek meg! Amikor tanúsítjátok az engedelmességre való hajlandóságotokat, a Lélek további benyomásokat fog küldeni arról, hogy Isten milyen tetteket vár el tőletek.

Amikor engedelmeskedtek, a Lélektől jövő benyomások gyakrabban érkeznek majd – egyre inkább állandó társsá válik. Növekedni fog a jó választásához szükséges erőtök.

Tudhatjátok, hogy ezek a benyomások, hogy az Ő nevében cselekedjetek, mikor érkeznek a Lélektől és nem a saját vágyaitokból. Amikor a benyomások egybeesnek azzal, amit a Szabadító és az Ő élő prófétái és apostolai mondtak, akkor bizalommal választhatjátok azt, hogy engedelmeskedtek. Akkor az Úr el fogja küldeni az Ő Lelkét, hogy támogasson benneteket.

Ha például olyan lelki benyomást kaptok, hogy szenteljétek meg a sabbat napját – különösen, amikor ez nehéznek tűnik –, Isten el fogja küldeni az Ő Lelkét, hogy segítsen.

Apám is részesült ebben a segítségben sok évvel ezelőtt, amikor a munkája Ausztráliába szólította. Az egyik vasárnap egyedül volt, és szeretett volna venni az úrvacsorából. Nem talált az utolsó napi szentek összejöveteleivel kapcsolatos tájékoztatást, így hát elindult sétálni. Minden kereszteződésnél imádkozott, hogy megtudja, melyik irányba forduljon. Miután egy órán keresztül sétált és kanyargott, ismét megállt imádkozni. Azt a benyomást érezte, hogy forduljon be egy bizonyos utcába. Hamarosan meghallotta, hogy egy közeli társasház földszintjéről énekszó szűrődik ki. Benézett az ablakon, és azt látta, hogy néhány ember ül egy fehér terítővel leterített asztal közelében, amelyen úrvacsorai tálcák voltak.

Na mármost, ez talán nem tűnik olyan nagy dolognak számotokra, de számára valami csodálatos volt! Tudta, hogy beteljesedett az úrvacsorai ima ígérete: „[Ő]rá mindenkor emlékezni, és parancsolatait betartani, melyeket nekik adott; hogy Lelke mindig velük legyen” (T&Sz 20:77).

Ez csak egy példa volt egy olyan alkalomra, amikor imádkozott, azután pedig azt tette, amit a Lélek szerint Isten akart, hogy tegyen. Az évek során továbbra is így tett, ahogyan ti is és én is így fogunk tenni. Soha nem beszélt a lelkiségéről. Csupán folyamatosan megtett olyan kis dolgokat az Úrért, melyek megtételére sugalmazást érzett.

Amikor az utolsó napi szentek egy-egy csoportja arra kérte, hogy szóljon hozzájuk, ő megtette. Nem számított, hogy 10 ember volt ott vagy 50, vagy hogy milyen fáradt volt. Bizonyságát tette az Atyáról, a Fiúról, a Szentlélekről és a prófétákról, amikor csak a Lélek erre serkentette.

A legmagasabb egyházi elhívása a Utahi Bonneville Cövek főtanácsába szólt, ahol is a cövek gazdaságában gyomlált, és egy vasárnapi iskolai osztályt tanított. Az évek során, amikor szüksége volt rá, a Szentlélek ott volt a társa gyanánt.

Apám mellett álltam a kórteremben. Anyám, aki 41 éve volt a felesége, az ágyon feküdt. Órák óta néztük őt. Láttuk, ahogy a fájdalom ráncai kezdenek kisimulni az arcán. Kezének ökölbe szorított ujjai ellazultak, karja megpihent a teste mellett.

Az évtizedekig tartó rák miatti fájdalmai a végük felé közeledtek. Békés kifejezést láttam az arcán. Vett még néhány apró lélegzetet, majd egy nagyot, és utána már mozdulatlanul feküdt. Ott álltunk, várva, hogy vesz-e újabb lélegzetet.

Végül Apa halkan ezt mondta: „Egy kislány hazatért.”

Nem hullatott könnyeket. Azért nem, mert a Szentlélek által már sokkal korábban világos képet kapott arról, hogy ki is volt Anya, honnan jött, kivé vált és hova tartott. A Lélek számos alkalommal bizonyságot tett neki egy szerető Mennyei Atyáról; egy Szabadítóról, aki megtörte a halál hatalmát; és annak a templomi pecsételésnek a valóságosságáról, melyen a feleségével és a családjával osztozott.

A Lélek már sokkal korábban biztosította őt arról, hogy anyám jósága és hite feljogosította őt a mennyei otthonába történő visszatérésre, ahol az ígéret csodálatos gyermekeként emlékeznek rá, és tisztességgel várják haza.

Apa számára ez több volt mint remény. A Szentlélek valósággá tette számára.

Na mármost, egyesek azt mondhatják, hogy a mennyei otthonnal kapcsolatos szavai és az elméjében élő képek csupán kedves érzelmek voltak – egy veszteségét megélő férj zavarodott véleménye. Ő azonban azon az egyetlen módon ismerte meg az örök igazságot, ahogyan az megismerhető.

Tudós volt, aki egész felnőtt életében a fizikai világ igazságait kutatta. Elég jól alkalmazta a tudomány eszközeit ahhoz, hogy a szakma világszerte elismerje. A vegyészetben elért eredményei nagy része onnan eredt, hogy fejben látta a molekulák mozgását, és ezen elképzeléseit azután laboratóriumi kísérletekkel igazolta.

A számára – és mindannyiunk számára – igazán fontos igazságok kiderítésében azonban más utat követett. Csak a Szentlelken keresztül láthatjuk az embereket és a történéseket úgy, ahogy Isten látja őket.

Ez az ajándék a felesége halála után is vele maradt a kórházban. Összegyűjtöttük anyám holmijait, hogy hazavigyük. Apa meg-megállt és köszönetet mondott minden nővérnek és orvosnak, akivel útban az autónk felé találkoztunk. Emlékszem, kissé ingerült voltam, és úgy éreztem, ideje lenne elmennünk, hogy egyedül lehessünk a gyászunkkal.

Ma már értem, hogy ő valami olyat látott, amit csak a Szentlélek mutathatott meg neki. Olyannak látta azokat az embereket, mintha angyalok lennének, akiket Isten küldött, hogy gondoskodjanak a kedveséről. Lehet, hogy ők egészségügyi szakembereknek tekintették magukat, de Apa a Szabadító nevében mondott nekik köszönetet a szolgálatukért.

A Szentlélek befolyása vele maradt akkor is, amikor hazaértünk a szüleim otthonába. Néhány percig a nappaliban beszélgettünk. Apa elnézést kért és átment a szomszédos hálószobába.

Pár perc múlva visszajött a nappaliba. Kedvesen mosolygott. Odajött hozzánk, és halkan így szólt: „Aggódtam, hogy Mildred esetleg egyedül érkezik a lélekvilágba. Úgy gondoltam, hogy talán elveszettnek fogja érezni magát a tömegben.”

Ezután derűsen ezt mondta: „Az előbb imádkoztam. Tudom, hogy Mildred rendben van. Anyám ott volt, hogy fogadja őt.”

Emlékszem, mosolyogtam ennek hallatán, ahogy elképzeltem a nagyanyámat, amint a rövid lábain tüsténkedik a tömegben, hogy biztosan odaérjen és fogadni tudja a menyét, és átölelhesse, amint megérkezik.

Na mármost, az egyik ok, amiért apám vigaszt kért és kapott, az volt, hogy gyermekkora óta mindig is hittel imádkozott. Megszokta, hogy szívébe érkező válaszokat kap, amelyek vigaszt és iránymutatást nyújtanak. Az ima szokásán túl rendelkezett a szentírások és az élő próféták szavainak ismeretével is. Így hát felismerte a Lélek ismerős suttogásait, melyet talán ti is éreztetek ma.

A Lélek társasága nem csupán vigasztalta és kalauzolta őt; Jézus Krisztus engesztelése által meg is változtatta. Amikor elfogadjuk azt az ígéretet, hogy a Lélek mindig velünk lesz, akkor a Szabadító biztosíthatja számunkra az örök élethez, Isten minden ajándéka közül a legnagyobbhoz szükséges megtisztulást (lásd T&Sz 14:7).

Emlékeztek a Szabadító szavaira: „Most ez a parancsolat: Tartsatok bűnbánatot, mind ti földnek szélei, és jöjjetek hozzám és keresztelkedjetek meg az én nevemben, hogy a Szentlélek befogadása megszentelhessen benneteket, hogy szeplőtelenül állhassatok előttem az utolsó napon” (3 Nefi 27:20).

E parancsolatok mellé a következő ígéretet adja az Úr:

„És most, bizony, bizony mondom neked, helyezd bizalmadat abba a Lélekbe, amely a jó megtételére vezet – igen, hogy igazságosan tegyél, hogy alázatosan járj, hogy igazlelkűen ítélkezz; és ez az én Lelkem.

Bizony, bizony mondom neked, adni fogok neked a Lelkemből, amely megvilágosítja az elmédet, és örömmel tölti el a lelkedet” (T&Sz 11:12–13).

Tanúságomat hagyom veletek, hogy az Atyaisten él, hogy a feltámadt Jézus Krisztus vezeti az Ő egyházát, hogy Thomas S. Monson elnök viseli a papság összes kulcsát, és hogy a Szentlélek általi kinyilatkoztatás irányítja és tartja fenn Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát és annak alázatos tagjait.

Továbbá bizonyságomat teszem nektek arról, hogy e csodálatos férfiakat, akik az Úr Jézus Krisztus tanúiként és a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaiként szóltak ma hozzánk, Isten hívta el. Tudom, hogy a Lélek vezette arra Monson elnököt, hogy elhívja őket. És miközben őket és a bizonyságaikat hallgattátok, a Szentlélek megerősítette bennetek, amit most nektek mondok. Isten hívta el őket. Támogatom és szeretem őket, és tudom, hogy az Úr szereti és támogatni fogja őket a szolgálatukban. Jézus Krisztus nevében, ámen.