Isten szemével

Kedves testvéreim, köszönöm, hogy tegnap támogattatok a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaként. Nehéz szavakba önteni, mily sokat jelent ez nekem. Különösen hálás voltam életem két legkülönlegesebb hölgyének támogató szavazatáért. Ők a feleségem: Ruth, és a lányom: Ashley.

Elhívásom ékes bizonyítéka azon állítás igaz voltának, melyet még ezen adományozási korszak elején tett az Úr: „Hogy evangéliumom teljességét az erőtlenek és egyszerűek által lehessen hirdetni a föld széleinek”¹. Én ezen erőtlenek és egyszerűek egyike vagyok. Évtizedekkel ezelőtt, amikor elhívást kaptam, hogy az Amerikai Egyesült Államok keleti részén püspök legyek egy egyházközségben, a fivérem, aki kicsit idősebb és sokkal bölcsebb nálam, felhívott telefonon. Azt mondta: „Tudnod kell, hogy az Úr nem azért hívott el, amit eddig tettél. A te esetedben talán pont annak ellenére hívott el, amit eddig tettél. Arra hívott el, amit általad kíván elvégezni, és erre csak akkor kerülhet sor, ha az Ő módján munkálkodsz.” Úgy látom, hogy fivérem e bölcs mondása ma fokozottan vonatkozik rám.

Történik valami csodálatos a misszionáriusi szolgálatban, amikor a misszionárius felismeri, hogy az elhívás nem őróla szól, hanem az Úrról, az Ő munkájáról és Mennyei Atyánk gyermekeiről. Ezt egy apostol esetében is igaznak érzem. Ez az elhívás nem rólam szól, hanem az Úrról, az Ő munkájáról, és Mennyei Atyánk gyermekeiről. Nem számít, mi a feladatunk vagy az elhívásunk az egyházban, csak akkor tudunk jól szolgálni, ha szem előtt tartjuk, hogy mindenki, akit szolgálunk, „mennyei szülők szeretett lélekfia vagy lélekleánya, és mint ilyenek, isteni természettel és rendeltetéssel rendelkeznek”².

Munkámat illetően szívelégtelenségre és szívátültetésre szakosodott kardiológus voltam. A pácienseim zöme válságos állapotú beteg volt. A feleségem viccesen azt mondja, hogy rossz előjel, ha valaki hozzám kerül betegként. A tréfát félretéve, nagyon sok embert láttam meghalni, és ennek következtében egyfajta érzelmi távolságot tartottam a betegeimmel, amikor rosszra fordultak a dolgok. Ez kicsit tompította a bánat és a csalódottság érzetét.

1986-ban egy Chad nevű fiatalemberen szívelégtelenség miatt szívátültetést végeztünk. A beavatkozást követően másfél évtizedig nagyon jól volt. Mindent megtett azért, hogy egészséges maradjon és amennyire csak lehet, hétköznapi életet éljen. Missziót szolgált, dolgozott, és a szüleinek odaadó fia volt. Élete utolsó néhány éve azonban sok kihívást rejtett, és gyakran volt kórházban.

Egy este hirtelen szívleállással hozták be a sürgősségi osztályra. Munkatársaimmal sokáig próbáltuk visszaállítani a keringését, ám végül nyilvánvalóvá vált, hogy Chadet nem fogjuk tudni újraéleszteni. Abbahagytuk hiábavaló erőfeszítéseinket, és halottnak nyilvánítottam. Bár szomorú voltam és csalódott, mégis igyekeztem kizárólag szakmai szemmel tekinteni a dologra. Arra gondoltam: „Chad jó ellátásban részesült. Sokkal több évet élt meg így, mint amennyi ideig egyébként élt volna.” Ám ez az érzelmi távolságtartás azonnal darabokra hullott, amikor a szülei bejöttek a sürgősségire, és a hordágyon megpillantották halott fiukat. Abban a pillanatban az édesanyja és az édesapja szemével tekintettem Chadre. Láttam, milyen nagy remények és elvárások voltak bennük vele kapcsolatban, és mennyire szerették volna, hogy csak egy kicsit tovább, egy kicsit jobban éljen. Ez a felismerés könnyekre fakasztott. A szerepkörök különös megváltozásával, és olyan kedvességgel, melyet soha nem felejtek el, Chad szülei vigasztaltak engem.

Most már tudom, hogy az egyházban csak úgy szolgálhatunk hatékonyan, ha szülői szemmel, Mennyei Atyánk szemével tekintünk másokra. Csak akkor kezdhetjük el felismerni a lélek igazi értékét. Csak akkor érezhetjük azt a szeretetet, melyet Mennyei Atyánk érez minden gyermeke iránt. Csak akkor érezhetjük a Szabadító irántuk érzett gondoskodó aggódását. Amíg nem Isten szemével tekintünk rájuk, addig nem teljesíthetjük teljes mértékben a szövetségben vállalt kötelezettségünket, mely szerint gyászolunk a gyászolókkal, és megvigasztaljuk a vigasztalásra szorulókat.³ Ez a szélesebb látókör megnyitja szívünket mások csalódásai, félelmei és szívfájdalmai előtt. Azonban Mennyei Atyánk is a segítségünkre siet és megvigasztal minket, ahogyan Chad szülei tették azt velem oly sok éve. Látó szemre, halló fülre, és ismerő, érző szívre van szükségünk annak a mentésnek a végrehajtásához, melyre oly gyakran buzdít minket Thomas S. Monson elnök.⁴

Csak akkor tölthet el minket „Krisztus tiszta szeretete”⁵, ha Mennyei Atyánk szemével látunk. Mindennap könyörögnünk kell Istenhez ezért a szeretetért. „Imádkozzatok tehát, szeretett testvéreim, szívetek minden erejével az Atyához, hogy eltöltsön benneteket ez a szeretet, melyet mindenkinek megadott, aki igaz követője Fiának, Jézus Krisztusnak”⁶.

Teljes szívemből Jézus Krisztus igaz követője szeretnék lenni.⁷ Szeretem Őt. Csodálom Őt. Tanúbizonyságot teszek élő valóságáról. Tanúbizonyságot teszek arról, hogy Ő a Felkent, a Messiás. Tanúja vagyok az Ő páratlan irgalmának, kegyelmének és szeretetének. Bizonyságomat hozzáfűzöm az apostolokéhoz, akik 2000-ben kijelentették, hogy „Jézus az Élő Krisztus, Isten halhatatlan Fia. […] Ő a világ világossága, élete és reménysége.”⁸

Bizonyságot teszek arról, hogy 1820 ama bizonyos napján az Úr megjelent Istennel, a mi Mennyei Atyánkkal együtt Joseph Smith prófétának New York állam északi részén egy ligetben, pontosan úgy, ahogy azt Joseph Smith kijelentette. Ma a földön vannak a szabadítást és felmagasztosulást lehetővé tevő papsági kulcsok. Ezt tudom. Jézus Krisztus nevében, ámen.