Szívünk átengedése Istennek

Dallin H. Oaks elder az áprilisi általános konferencián beszélt életünk átformálásának szükségességéről.¹ Úgy vélem, lényünk efféle átformálása szívbéli változással kezdődik, mindegy, milyen élettapasztalattal rendelkezünk, vagy hol születtünk.

Én az Egyesült Államok déli részéről, a gyapotállamoknak is nevezett vidékről származom. Fiatal koromban a régi protestáns himnuszok sokat tanítottak nekem az igaz tanítvány szívéről: a megváltozott szívről. Hallgassátok csak ezeket a számomra oly kedves szavakat:

Hogyan tudunk türelemmel idomulni mi, ma élő, elfoglalt, versengő emberek? Hogyan jutunk el odáig, hogy azt tudjuk mondani: Uram, legyen az, mit szeretnél? Úgy hiszem, azzal kezdjük, hogy tanulunk Őróla, majd pedig megértésért imádkozunk. Amint gyarapszik a Belé vetett bizodalmunk, egyre inkább megnyitjuk a szívünket, törekszünk megtenni az Ő akaratát, és várunk a válaszokra, amelyek segítenek a megértésben.

Saját szívbéli változásom 12 évesen kezdődött, amikor elkezdtem Istent keresni. A miatyánk³ elmondásán kívül nem igazán tudtam, hogyan imádkozzak. Emlékszem, sokszor térdeltem – remélve, hogy megérezhetem Isten szeretetét – e kérdést ismételve: „Hol vagy, Mennyei Atyám? Tudom, hogy ott kell lenned valahol, de hol?” Tizenéves koromban újra és újra feltettem ezeket a kérdéseket. Olykor vethettem egy-egy futó pillantást Jézus Krisztus valóságára, de Mennyei Atyám – az Ő bölcsességében – hagyta, hogy 10 évig keresgéljek és várakozzak.

1970-ben, amikor a misszionáriusok az Atya szabadítástervéről és a Szabadító engeszteléséről tanítottak, a várakozásom véget ért. Befogadtam ezeket az igazságokat, és megkeresztelkedtem.

Az Úr irgalmáról és hatalmáról való e tudás alapján férjemmel és gyermekeinkkel ezt választottuk családi mottóként: „Minden rendben lesz.” De hogyan mondhatjuk egymásnak e szavakat, amikor komoly problémák adódnak, a válaszok pedig késnek?

Amikor elbűvölő és eszményi 21 éves lányunk, Georgia életveszélyes állapotban kórházba került egy biciklisbaleset után, a családunk ezt mondta: „Minden rendben lesz!” Azonnal repülőre szálltam, hogy brazíliai missziónkból mielőbb az Amerikai Egyesült Államokbeli Indiana államban található Indianapolisba érjek a lányomhoz, és útközben a családi mottónkba kapaszkodtam. Drága lányunk azonban néhány órával az érkezésem előtt átlépett a lélekvilágba. Családunkat áramütésszerűen járta át a gyász és a sokk; hogyan is nézhetnénk így egymás szemébe és mondhatnánk továbbra is, hogy „minden rendben lesz”?

Georgia fizikai halálát követően a fájdalom heves érzésével küszködtünk, és még ma is vannak mély gyásszal áthatott pillanataink, de erősen kapaszkodunk a tudásba, hogy valójában az ember soha nem hal meg. Gyötrelmünk ellenére, amiért Georgia testének működése leállt, hittünk abban, hogy lélekként tovább folytatta létezését, és hisszük, hogy örökre együtt élhetünk majd vele, ha hűek maradunk templomi szövetségeinkhez. A Megváltónkba és az Ő feltámadásába vetett hit, a papságának hatalmába vetett hit, az örök pecsételésekbe vetett hit miatt vagyunk képesek meggyőződéssel kijelenteni a mottónkat.

Gordon B. Hinckley elnök azt mondta: „Ha minden tőletek telhetőt megtesztek, akkor minden rendben lesz majd. Bízzatok Istenben! […] Az Úr nem fog magunkra hagyni bennünket”.⁴

Családunk mottója nem úgy hangzik, hogy „minden rendben lesz már most ”. A dolgok örök kimenetelébe vetett reménységünkről szól – nem feltétlenül a jelen eredményeiről. A szentírásban ez áll: „Kutassatok szorgalmasan, mindig imádkozzatok, és …minden dolog összefog a javatokért”.⁵ Ez nem azt jelenti, hogy minden dolog jó, de a szelídek és hithűek számára mind a pozitív, mind a negatív dolgok összefognak a javukért, az Úr időzítése szerint. Várunk Rá, néha a szenvedő Jóbhoz hasonlatosan, tudván, hogy Isten „megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak.”⁶ A szelíd szív elfogadja a próbatételt, és azt is, hogy várnia kell a gyógyulás és teljesség idejére.

Amikor átadjuk magunkat a Léleknek, akkor megismerjük Isten útját és érezzük az Ő akaratát. Az úrvacsora során – melyet én a sabbat szívének nevezek – azt tapasztaltam, hogy miután bűneink bocsánatáért imádkozom, tanulságos lehet feltennem ezt a kérdést: „Atyám, van még valami?” Amikor idomulunk és elcsendesedünk, az elménk ráirányulhat arra a még valamire, amit talán meg kell változtatnunk – valamire, ami korlátozza arra való képességünket, hogy lelki útmutatást, vagy akár gyógyulást és segítséget kapjunk.

Például lehetséges, hogy titokban neheztelek valakire. Amikor felteszem a kérdést, hogy meg kell-e bánnom még valamit, ez a „titok” világosan felötlik az elmémben. Lényegében a Szentlélek ezt súgja: „Őszintén kérdezted, hogy van-e még valami. Nos, tessék! Ellenszenved gátolja az előrehaladásodat, és megakadályoz abban, hogy egészséges kapcsolatokat ápolj. El tudod engedni.” Ó, ez bizony kemény munka – van, hogy igazoltnak érezzük az ellenszenvünket –, de egyedül az vezet tartós boldogsághoz, ha engedünk az Úr útjának.

Idővel, lépésről lépésre részesülünk az Ő irgalmas erejében és útmutatásában, mely talán arra indít minket, hogy járjunk el a templomba vagy alaposabban tanulmányozzuk a Szabadító engesztelését vagy beszéljünk egy barátunkkal, a püspökünkkel, egy hivatásos tanácsadóval vagy akár egy orvossal. Szívünk gyógyulása akkor kezdődik, amikor alávetjük magunkat Istennek és Neki hódolunk.

Az igaz hódolat akkor kezdődik, amikor szívünk igaz az Atya és a Fiú előtt. Milyen a szívünk állapota ma? Paradox módon ahhoz, hogy szívünk végül gyógyult és hithű legyen, először hagynunk kell, hogy az Úr előtt összetörjön. „…áldozatul ajánljatok fel nekem megtört szívet és töredelmes lelket”,⁷ mondja az Úr. Ha szívünket, vagyis akaratunkat áldozatul felajánljuk az Úrnak, az azt fogja eredményezni, hogy megkapjuk a szükséges lelki útmutatást.

Az Úr kegyelmének és irgalmának egyre mélyülő megértésével látni fogjuk, hogy öntörvényű szívünk egyre inkább meghasad és megtörik az őt feszítő hálától. Ekkor aztán az Úr felé nyújtjuk a kezünket, és arra vágyunk majd, hogy Isten Egyszülött Fiának igájába köthessük magunkat. E megtört szívű karnyújtásban és igába kötésben újult reménységet és útmutatást kapunk a Szentlélek révén.

Sokat küszködtem azzal, hogy elnyomjam a halandókra jellemző vágyat, hogy a dolgok az én akaratom szerint történjenek, ám idővel rájöttem, hogy az én utam meglehetősen hiányos, korlátolt és alsórendű Jézus Krisztuséhoz képest. „Az Ő útja az az ösvény, amely ebben az életben boldogsághoz, az elkövetkezendőben pedig örök élethez vezet.”⁸ Tudjuk-e jobban szeretni Jézus Krisztust és az Ő útját, mint önmagunkat és a saját ütemtervünket?

Néhányan talán úgy gondolják, túl sokszor vallottak már kudarcot, és túl gyengének érzik magukat ahhoz, hogy változtassanak bűnös szokásaikon vagy a szív világi vágyain. Szövetséges Izráelként azonban nem vagyunk magunkra hagyva, amint változni próbálunk. Ha buzgón Istenhez fordulunk, akkor Ő fog minket – úgy, ahogy vagyunk –, és valami sokkal jobbá alakít bennünket, mint azt valaha is képzeltük. A közismert teológus, Robert L. Millet ír a jobbá válás iránti egészséges vágyakozásról, melyet kiegyensúlyoz az a lelki bizonyosság, hogy Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által sikert fogunk elérni.⁹ Ha ezt megértjük, őszintén mondhatjuk Mennyei Atyánknak:

Amikor megtört szívünket felajánljuk Jézus Krisztusnak, Ő elfogadja azt. Visszafogad bennünket. Nem számít, milyen veszteségeket, sebeket és elutasítást kellett elszenvednünk, az Ő kegyelme és gyógyítása mindent felülmúl. Igazán a Szabadítóhoz kötve az Ő igájában, bizonyossággal tudjuk majd kijelenteni: „Minden rendben lesz.” Jézus Krisztus nevében, ámen.