Menedék a zivatar elől

„Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem;

Mezítelen voltam, és megruháztatok; […]

„Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”¹

Jelenleg 60 millióra becsülik a menekültek számát a világon, ami azt jelenti, hogy „minden 122. ember… otthona elhagyására kényszerül”², és e menekültek fele gyermek.³ Megdöbbentő belegondolni ezekbe a számokba, és megfontolni, mit is jelent mindez az egyes emberek életében. Jelenlegi megbízásom Európához köt, ahová egy és egynegyed millió menekült érkezett az elmúlt év során a Közel-Kelet és Afrika háború sújtotta területeiről.⁴ Látjuk, hogy sokan közülük mindössze a magukon hordott ruhájukkal és egyetlen kis táskával érkeznek. Nagy részük jól iskolázott, és mindannyiuknak hátra kellett hagyniuk otthonaikat, iskoláikat és munkahelyeiket.

Az Első Elnökség irányítása alatt az egyház 17 európai országban 75 szervezettel működik együtt. E szervezetek között megtalálhatóak a nagy nemzetközi intézmények és kis közösségi kezdeményezések is, a kormányhivatalok, valamint a felekezeti és világi jótékonysági szervezetek. Szerencsések vagyunk, hogy összefoghatunk másokkal, akik már hosszú évek óta foglalkoznak menekültekkel szerte a világon, és tanulhatunk tőlük.

Az egyház tagjaiként és népeként nem kell messzire tekintenünk a saját történelmünkben, hogy olyan időkre emlékezzünk, amikor mi magunk is menekültek voltunk, akiket újra és újra erőszakkal űztek el otthonaikból és földjeikről. Az elmúlt hétvégén a menekültekről szólva Linda Burton nőtestvér azt kérte az egyház női tagjaitól, hogy gondolják végig: „Mi lenne, ha az ő történetük az én történetem lenne?”⁵ Az ő történetük tényleg a mi nem is oly régi történetünk.

Igen heves viták folynak kormányzati és társadalmi körökben is arról, mi is a menekült meghatározása, és mit kellene tenni a megsegítésükre. Jelen gondolataimmal nem áll szándékomban semmilyen formában sem belefolyni e heves eszmecserébe, sem pedig hozzászólni a bevándorlási politikához, inkább azokra az emberekre szeretnék összpontosítani, akiket olyan háborúk űztek el otthonukból és hazájukból, melyek kirobbantásához semmi közük sem volt.

A Szabadító tudja, milyen érzés menekültnek lenni – Ő maga is az volt. Fiatal gyermekként Jézus a családjával Egyiptomba menekült Heródes gyilkos fegyverei elől. Szolgálatának különböző pontjain Jézus személye és élete is veszélybe került, míg végül alávetette magát a gonoszok tervének, akik a megölésére szövetkeztek. Így talán még figyelemre méltóbb számunkra az, hogy újra és újra azt tanította nekünk, hogy szeressük egymást, szeressünk úgy, mint Ő, és szeressük a felebarátunkat úgy, mint saját magunkat. Valóban: „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban”,⁶ és „figyel[ni] a szegényekre és a szűkölködőkre, és… a segítségükre [sietni], hogy ne szenvedjenek”.⁷

Lelkesítő volt látni, mi mindent ajánlottak fel bőkezűen az egyháztagok szerte a világon, hogy segítsenek ezeknek az egyéneknek és családoknak, akik oly sokat veszítettek el. Különösen Európa-szerte láttam rengeteg egyháztagot, akik megtapasztalták a lélek örömteli ébredését és gyarapodását, amint reagáltak a mély, belső vágyra, hogy segítő kezet nyújtsanak és szolgálják azokat körülöttük, akik ily szélsőséges szükséget szenvedtek. Az egyház menedéket és orvosi ellátást biztosított. A cövekek és missziók sok ezer tisztasági csomagot állítottak össze. Más cövekek élelmiszert és vizet, ruházatot, esőkabátokat, kerékpárokat, könyveket, hátizsákokat, olvasószemüvegeket és sok egyebet biztosítottak.

Skóciától Szicíliáig sokan léptek elő minden elképzelhető szerepkör betöltésére. Orvosok és nővérek ajánlották önkéntes szolgálatukat azon a helyen, ahol a menekültek bőrig átázva, átfázva és gyakran sokkos állapotban értek partot a tenger átszelése után. Ahogy a menekültek megkezdik a letelepedési folyamatot, a helyi egyháztagok segítik őket a fogadó ország nyelvének elsajátításában, míg mások igyekeznek játékokkal, kézműves eszközökkel, zenével és foglalkozásokkal felvidítani a gyermekeket és szüleiket. Néhányan fogják a felajánlott fonalat, kötő- és horgolótűket, hogy megtanítsák e készségeket a körülöttük élő idős és fiatal menekülteknek.

Az egyház tapasztalt tagjai, akik sokéves szolgálattal és vezetői tapasztalatokkal bírnak, tanúsítják a tényt, hogy e sürgősen rászoruló emberek szolgálata a leggazdagabb és legnagyobb megelégedést nyújtó élmény volt egész eddigi szolgálatuk során.

Ezen élethelyzetek valóságát látni kell, hogy elhiggye az ember. A tél folyamán sok más ember között találkoztam egy várandós szíriai asszonnyal is egy menekült tranzitszálláson, aki kétségbeesve próbált biztosítékot kapni arra, hogy nem kell a szállásukként szolgáló hatalmas csarnok hideg padlóján világra hozni gyermekét. Otthon, Szíriában egyetemi tanár volt. Görögországban aztán beszéltem egy családdal, akik még mindig vizesen vacogtak és a Törökországból kis gumicsónakkal megtett átkelés miatt reszkettek. Miután a szemükbe néztem, és meghallgattam történeteiket a rettegésről, mely elől menekültek, valamint veszedelmes utazásukról, hogy menedéket találjanak, ezek után már sohasem leszek ugyanaz az ember.

Elkötelezett segélymunkások – köztük sok önkéntes – hatalmas serege nyújt gondoskodást és segítséget. Láttam az egyház egyik tagját munka közben, aki hónapokon át dolgozott éjszakánként, hogy gondoskodjon a Törökországból Görögországba érkezők legégetőbb szükségleteiről. Számtalan egyéb tevékenysége mellett ez a nőtestvér elsősegélyt nyújtott a legsúlyosabb orvosi esetekben; megbizonyosodott arról, hogy az egyedül érkező nőkről és gyermekekről megfelelően gondoskodnak; karjában tartotta a szeretteiket az úton elveszítőket; és igyekezett szétosztani a korlátozott forrásokat a korlátlan szükségletek között. Ő, mint sok hozzá hasonló ember is, szó szerint szolgáló angyal volt, akinek a tetteit sohasem felejtik azok, akikről gondoskodott, ahogyan az Úr sem, akinek a megbízásában járt.

Mindazok, akik áldozatokat hoztak, hogy enyhítsék a körülöttük élők szenvedéseit, nagyon hasonlóak Alma népéhez: „És így, virágzó körülményeik közepette nem küldtek el senkit, aki mezítelen volt, vagy aki éhes volt, vagy aki szomjas volt, vagy aki beteg volt, vagy akit azelőtt senki nem táplált; …bőkezűek voltak mindenkivel, öreggel és fiatallal is, szolgával és szabaddal is, férfival és nővel is, akár az egyházon kívül, akár az egyházban voltak azok, és nem voltak személyválogatók azokkal, akiknek valamire szükségük volt.”⁸

Vigyáznunk kell, hogy a menekültek helyzetéről szóló hírek nehogy megszokottá váljanak, amikor a kezdeti megdöbbenés alábbhagy, a háborúk mégis folytatódnak, a családok pedig tovább özönlenek. Több millió menekült van világszerte, kiknek története már nem kerül be a híradásokba, mégis kétségbeejtő szükségük van a segítségre.

Ha azt kérdezitek: „Mit tehetek?”, először is emlékeznünk kell arra, hogy nem szabad a családunk és egyéb kötelességeink rovására szolgálnunk,⁹ sem pedig elvárni a vezetőinktől, hogy ők szervezzenek projekteket számunkra. Fiatalokként, férfiakként, nőkként és családokként azonban összefoghatunk ebben a hatalmas emberbaráti vállalkozásban.

Az Első Elnökség felhívására, hogy világszerte vállaljunk részt a menekültek javára végzett krisztusi szolgálatból,¹⁰ a Segítőegylet, a Fiatal Nők és az Elemi általános elnöksége egy segélyprogramot szervezett „Jövevény voltam” címmel. Burton nőtestvér ezt a múlt hétvégi általános női ülésen mutatta be az egyház nőtestvéreinek. Az IWasAStranger.lds.org oldalon számtalan szolgálati ötlet, forrás és javaslat található.

Kezdjétek azzal, hogy letérdeltek imádkozni. Ezután gondolkodjatok olyan kezdeményezésben, amely az otthonotokhoz közel, a saját közösségetekben van, ahol olyan embereket találhattok, akik segítségre szorulnak az új körülményeikhez történő alkalmazkodásban. A végső cél az, hogy iparkodó és önellátó élethez segítsük őket.

A segítségnyújtásra és a barátkozásra való lehetőségeink végtelenek. Segíthettek a letelepített menekülteknek a fogadó ország nyelvének elsajátításában, munkakészségeik frissítésében vagy az állásinterjú gyakorlásában. Felkínálhatjátok, hogy egy családot vagy egy egyedülálló anyát mentoráltok a számukra idegen kultúrára való átállás során, még ha csupán olyan egyszerű dolgokról is van szó, mint elkísérni őket a boltba vagy az iskolába. Néhány egyházközségnek és cöveknek már vannak megbízható együttműködő partnerei. Lehetőségeitek szerint pedig tehettek felajánlást az egyház hatalmas emberbaráti erőfeszítése számára.

Továbbá, mindannyian jobban megismerhetjük azokat a világeseményeket, amelyek miatt e családok otthonuk elhagyására kényszerülnek. Ki kell állnunk az intolerancia ellen, és támogatnunk kell a kultúrákon és hagyományokon átívelő tiszteletet és megértést. Ha nem a képernyőn vagy az újságban látjátok, hanem személyesen találkoztok a menekült családokkal, és a saját fületekkel halljátok a történeteiket, az megváltoztat benneteket. Valódi barátságok alakulnak ki, melyek elősegítik a könyörületet és a sikeres integrációt.

Az Úr azt az utasítást adta, hogy Sion cövekei legyenek „védelemmé” és „menedékké a zivatar… elől”.¹¹ Mi már menedéket találtunk. Jöjjünk hát elő a biztonságos helyeinkről, és osszuk meg velük a bőségünket, a fényesebb jövő iránti reményünket, az Istenbe és az embertársainkba vetett hitünket, valamint szeretetünket, mely képes túltekinteni a kulturális és világnézeti különbségeken arra a dicső igazságra, hogy mindannyian Mennyei Atyánk gyermekei vagyunk.

„Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek… lelkét.”¹²

Menekültnek lenni meghatározó élmény azok életében, akik menekültek, azonban az, hogy menekültek, nem határozza meg őket magukat. Mint ahogyan az előttük járó számtalan ezrek esetében is, ez csak egy időszak – remélhetőleg rövid időszak – lesz az életükben. Néhányan közülük Nobel-díjasok lesznek, vagy hivatalnokok, orvosok, tudósok, zenészek, művészek, vallási vezetők és egyéb területek hasznos tagjai. Valójában sokan közülük már ezek voltak, mielőtt mindent elveszítettek volna. Nem ez a pillanat határozza meg őket, a mi reakciónk azonban segít majd meghatározni bennünket.

„Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”¹³ Jézus Krisztus nevében, ámen.

További információért lásd IWasAStranger.lds.org és mormonchannel.org/blog/post/40-ways-to-help-refugees-in-your-community.