2010–2019
A legnagyszerűbb vezetők a legnagyszerűbb követők
Április 2016


A legnagyszerűbb vezetők a legnagyszerűbb követők

Lesznek idők, amikor az előttetek álló ösvény sötétnek tűnik majd, de ti kövessétek tovább a Szabadítót! Ő tudja az utat, hiszen Ő maga az út.

Amikor 12 éves voltam, édesapám elvitt vadászni a hegyekbe. Hajnali 3-kor keltünk, felnyergeltük a lovainkat, és teljes sötétségben indultunk neki az erdős hegyoldalnak. Akármennyire is szerettem vadászni az apukámmal, abban a pillanatban egy kicsit ideges voltam. Soha nem jártam még azon a hegyen, és nem láttam az ösvényt – sőt, nem láttam semmit! Egyedül azt a kis zseblámpát láttam, melyet az édesapám vitt, és amely gyenge fényt vetett az előttünk lévő fenyőkre. Arra gondoltam, mi lesz, ha a lovam megbotlik és elesik – ő vajon látja egyáltalán, hová megy? De aztán a következő gondolat megnyugtatott: „Apa tudja, merre megy. Ha őt követem, minden rendben lesz.”

És minden rendben is volt. Egy idő után felkelt a nap, és csodálatos napot töltöttünk együtt. Ahogy elindultunk haza, édesapám egy fenséges csúcsra mutatott, mely kiemelkedett a többi közül. „Az ott a Szeles-orom – mondta. – Ott van a legjobb vadászmező.” Azonnal tudtam, hogy egy napon majd vissza akarok jönni ide, hogy felmásszak a Szeles-oromra.

Az évek során gyakran beszélt édesapám a Szeles-oromról, de sose mentünk vissza; mígnem aztán egy nap – húsz évvel később – felhívtam, és azt mondtam neki: „Menjünk el a Szeles-oromhoz!” Újra felnyergeltük a lovainkat és elindultunk felfelé a hegyoldalon. Ekkor már a harmincas éveimet tapostam, és tapasztalt lovas voltam, mégis ugyanazt a nyugtalanságot éreztem, mint 12 éves fiúként. De az édesapám ismerte az utat, én pedig követtem.

Végül felértünk a Szeles-orom tetejére. A kilátás lenyűgöző volt, és elöntött az érzés, hogy vissza akarok jönni – ezúttal nem magam miatt, hanem a feleségem és a gyermekeim miatt. Szerettem volna, ha ők is átélik mindazt, amiben nekem részem volt.

Az évek során számos lehetőségem volt arra, hogy a fiaimat és más fiatal férfiakat felvezessek hegycsúcsokra, ahogyan az édesapám vezetett engem. Ezek az élmények arra ösztönöztek, hogy elgondolkozzak azon, mit jelent vezetni – és mit jelent követni.

Jézus Krisztus: a legnagyszerűbb vezető és a legnagyszerűbb követő

Ha megkérdezném tőletek, hogy ki a valaha élt legnagyszerűbb vezető, mit mondanátok? A válasz természetesen az, hogy Jézus Krisztus. Tökéletes példája Ő minden elképzelhető vezetői tulajdonságnak.

De ha azt kérdezném, hogy ki a valaha élt legnagyszerűbb követő, nem Jézus Krisztus lenne ismét a válasz? Ő a legnagyszerűbb vezető, mivel Ő a legnagyszerűbb követő – aki mindenben tökéletesen követi az Atyját.

A világ azt tanítja, hogy a vezetőknek tekintélyesnek kell lenniük – az Úr azt tanítja, hogy szelídnek. A világi vezetők a tehetségeiken, adottságaikon és vagyonukon keresztül jutnak hatalomhoz és befolyáshoz; a krisztusi vezetők viszont „meggyőzéssel, hosszútűréssel, gyengédséggel és szelídséggel, és színleletlen szeretettel” jutnak hozzá.1

Isten szemében a legnagyszerűbb vezetők mindig is a legnagyszerűbb követők voltak.

Hadd osszam meg két friss élményemet az egyház fiatal férfijaival kapcsolatban, melyekből sokat tanultam a vezetésről és a követésről.

Mindannyian vezetők vagyunk

Nemrég a feleségemmel nem a saját egyházközségünk úrvacsorai gyűlésén vettünk részt. A gyűlés kezdete előtt egy fiatal férfi odajött hozzám, és megkérdezte, hogy segítenék-e az úrvacsora kiosztásában. Azt feleltem: „Örömmel!”

Leültem a diakónusok közé és megkérdeztem a mellettem ülőtől, hogy mi a feladatom. Azt mondta, hogy nekem a kápolna hátuljától kell kezdenem az osztást, a középső részen, ő pedig ugyanazon rész másik oldalán fog állni, és ketten együtt haladunk majd előre.

Kicsit aggódtam: „Már nagyon rég nem csináltam ezt.”

Így felelt: „Semmi gond! Minden rendben lesz! Én is így éreztem, amikor kezdő voltam.”

Később az úrvacsorai gyűlésen a kvórum legfiatalabb diakónusa mondott beszédet, akit csak pár héttel azelőtt rendeltek el. A gyűlés után a többi diakónus köréje sereglett, hogy elmondják neki, mennyire büszkék kvórumtársukra.

A velük folytatott későbbi beszélgetés során megtudtam, hogy egyházközségükben az ároni papsági kvórumok minden héten felveszik a kapcsolatot a többi fiatal férfival, és meghívják őket, hogy csatlakozzanak a kvórumukhoz.

Ezek a fiatal férfiak mind nagyszerű vezetők voltak! Egyértelműen csodás melkisédekipapság-viselők, szülők és más, a kötelességeikben őket segítő mentorok voltak a színfalak mögött. Az ilyen gondoskodó felnőttek nemcsak azt látják a fiatal férfiakban, hogy milyenek, hanem azt is, hogy milyenné válhatnak. Amikor a fiatal férfiakkal vagy róluk beszélnek, nem ragadnak le a hiányosságaiknál, hanem inkább azt hangsúlyozzák, milyen nagyszerű vezetői készségek mutatkoznak meg bennük.

Fiatal férfiak, az Úr is így tekint rátok! Kérlek benneteket, hogy ti is így tekintsetek magatokra! Lesznek időszakok az életetekben, amikor felkérnek majd arra, hogy vezessetek. Máskor pedig azt várják majd tőletek, hogy kövessetek. De a mai üzenetem számotokra az, hogy elhívásotoktól függetlenül mindig vezetők vagytok, és mindig követők vagytok. A vezetés a tanítványság egyik megnyilvánulása – egyszerűen arról szól, hogy segítünk másoknak Krisztushoz jönni; ezt teszik az igaz tanítványok. Ha arra törekedtek, hogy Krisztus követői legyetek, akkor másoknak is segíthettek abban, hogy kövessék Őt, és így vezetők is lehettek.

A vezetői készségetek nem a könnyen barátkozó személyiségből, a motivációs képességekből vagy a szónoki tehetségből ered. Abból az elkötelezettségetekből ered, hogy Jézus Krisztust követitek. Abból a vágyatokból ered, Ábrahám szavaival élve, hogy „még nagyobb [követői legyetek] az igazlelkűségnek”.2 Ha képesek vagytok erre – még ha nem is vagytok benne tökéletesek, de legalább próbálkoztok –, akkor igenis vezetők vagyok!

A papsági szolgálat vezetés

Egy másik alkalommal Új-Zélandon voltam látogatóban egy egyedülálló anya és három tizenéves gyermeke otthonában. A legidősebb fia 18 éves volt, és épp előző vasárnap kapta meg a melkisédeki papságot. Megkérdeztem tőle, hogy volt-e már alkalma gyakorolni ezt a papságot. Azt válaszolta, hogy nem igazán tudja, az mit jelent.

Elmondtam neki, hogy már megvan a felhatalmazása arra, hogy vigasztaló vagy gyógyító papsági áldást adjon. Az édesanyjára néztem, aki mellett hosszú éveken át nem volt melkisédekipapság-viselő. „Szerintem csodálatos lenne – mondtam, – ha adnál egy áldást édesanyádnak!”

Erre így felelt: „Nem tudom, hogyan kell.”

Elmagyaráztam, hogyan tegye a kezét az édesanyja fejére és mondja ki a nevét; jelentse ki, hogy a melkisédeki papság felhatalmazása által ad neki áldást; mondja azt, amit a Lélek sugall az elméjében és a szívében; végül pedig zárja Jézus Krisztus nevében.

Másnap kaptam tőle egy e-mailt. Ez állt benne: „Ma este áldást adtam az anyukámnak. […] Nagyon, nagyon ideges voltam, és alkalmatlannak éreztem magam, ezért folyamatosan imádkoztam, hogy a Lélek biztosan velem legyen, mert anélkül nem tudtam volna áldást adni. Amikor elkezdtem, teljesen megfeledkeztem magamról és a gyengeségeimről. […] [Nem számítottam] arra a hatalmas lelki és érzelmi erőre, melyet éreztem. […] Az áldás végeztével a szeretet lelke annyira mellbe vágott, hogy nem tudtam uralkodni az érzéseimen; átöleltem édesanyámat, és sírtam, mint egy kisbaba. […] Még most is, ahogy ezt írom, [annyira érzem a Lelket], hogy soha többé nem akarok bűnt elkövetni. […] Szeretem ezt az evangéliumot.”3

Hát nem lelkesítő látni, hogy egy látszólag hétköznapi fiatalember ily nagy tetteket hajthat végre a papsági szolgálat által, még akkor is, ha alkalmatlannak érzi magát? Nemrég tudtam meg, hogy ez a fiatal elder missziós elhívást kapott, és jövő hónapban fog belépni a misszionáriusképző központba. Hiszem, hogy sok lelket fog Krisztushoz vezetni, mert a papsági szolgálatában megtanulta, hogyan kell Krisztust követni – saját otthonával kezdve, ahol példája jelentős hatást gyakorol 14 éves öccsére.

Fivérek! Az emberek – családtagok, barátok, még idegenek is – felnéznek ránk, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Papságviselőkként nem elég pusztán Krisztushoz jönnünk; kötelességünk az is, hogy „hívj[unk] mindenkit, hogy jöjjön Krisztushoz”.4 Nem elégedhetünk meg azzal, hogy mi lelki áldásokban részesülünk; a szeretteinket is ezekhez az áldásokhoz kell vezetnünk – és Jézus Krisztus tanítványaiként mindenkit szeretnünk kell. A Szabadító Péternek adott megbízása a mi megbízásunk is: „te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed”.5

Kövessétek a galileai Férfit!

Lesznek idők, amikor az előttetek álló ösvény sötétnek tűnik majd, de ti kövessétek tovább a Szabadítót! Ő tudja az utat, hiszen Ő maga az út.6 Minél őszintébben jöttök Krisztushoz, annál mélyebben vágytok majd rá, hogy mások is átélhessék azt, amiben nektek már részetek volt. Ez az érzés más szóval a jószívűség, „melyet [az Atya] mindenkinek megadott, aki igaz követője Fiának, Jézus Krisztusnak”.7 Akkor rájöttök majd, hogy Krisztus követésének puszta cselekedetével is Őhozzá vezettek másokat, mert Thomas S. Monson elnök szavaival élve, „ha követjük a galileai Férfit – vagyis az Úr Jézus Krisztust –, személyes hatásunk jóra indít majd, bárhol, bármilyen elhívásban legyünk is”.8

Tanúságot teszek arról, hogy ez Krisztus igaz egyháza. Isten prófétája, Monson elnök vezet minket – egy nagyszerű vezető, aki egyben hű követője is a Szabadítónak. Jézus Krisztus nevében, ámen.