Mit cselekedjünk?
Építjük a királyságot, mikor gondoskodunk másokról. Azzal is építjük a királyságot, ha szavunkat felemelve bizonyságot teszünk az igazságról.
Nem sokkal Jézus feltámadása és mennybemenetele után Péter apostol ezt tanította: „Bizonynyal tudja meg [mindenki], hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, a kit ti megfeszítettetek.” Ez szíven ütötte a hallgatókat, ezért azt kérdezték Pétertől és a többiektől: „Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?”1 Azután pedig örömmel engedelmeskedtek Péter tanításainak.
Holnap húsvét vasárnap van; remélem, hogy ez minket is szíven üt annyira, hogy elismerjük a Szabadítót, bűnbánatot tartsunk és örömmel engedelmeskedjünk.
Ezen az általános konferencián sugalmazott útmutatásokat kapunk női és férfi egyházi vezetőinktől. Tudván, hogy szavaik megérintik majd a szívünket, azt kérdezem tőletek: Mit cselekedjünk mi, nőtestvéreim, asszonyok?
Eliza R. Snow, a Segítőegylet általános elnöke mintegy 150 évvel ezelőtt azt mondta, hogy „az Úr nagy felelősségeket ruházott ránk”.2 Tanúsítom, hogy kijelentése még ma is igaz.
Az Úr egyházának Lélektől vezérelt nőkre van szüksége, akik páratlan ajándékaik révén táplálnak, hallatják a hangjukat, és védelmezik az evangéliumi igazságot. Ajándékaink és megérzéseink nélkülözhetetlen elemei Isten királysága építésének, ami valójában azt jelenti, hogy megtesszük a ránk eső részt abban, hogy szabadítást hozzunk Isten gyermekeinek.
A királyság építése a másokról való gondoskodás által
Építjük a királyságot, mikor gondoskodunk másokról. Azonban Isten első gyermeke, akit fel kell építenünk a visszaállított evangélium szerint, mi magunk vagyunk. Emma Smith azt mondta: „Arra vágyom, hogy velem legyen Isten Lelke, hogy megismerjem és megértsem saját magamat, hogy le tudjam győzni mindazon szokásaimat és jellemvonásaimat, melyek hátráltatják az örök világokban történő felmagasztosulásomat.”3 Ki kell fejlesztenünk a Szabadító evangéliumába vetett alapvető hitet, és a templomi szövetségekből nyert erővel kell előre haladnunk a felmagasztosulás felé.
Mi van akkor, ha néhány hagyományunk nem illik bele Jézus Krisztus visszaállított evangéliumába? Ezek elengedéséhez mások érzelmi támogatására és gondoskodására lehet szükségünk, ahogy egykoron nekem is.
Születésemkor egy liliomfát ültettek a szüleim a kertbe, hogy legyenek liliomok az esküvőmön, melyre az elődeim protestáns templomában került volna sor. Ám az esküvőm napján nem voltak velem sem a szüleim, sem a liliomok, mert az egyház egyéves megtértjeként a utahi Salt Lake Citybe utaztam, hogy megkapjam a templomi felruházásomat, és vőlegényemhez, Davidhez pecsételjenek.
Miután elhagytam Louisianát, Utahhoz közeledve megcsapott a hontalanság érzése. Az esküvő előtt David mostohanagymamájánál szálltam meg, akit mindenki nagy szeretettel csak Carol néninek hívott.
Idegen voltam Utahban, és egy ismeretlen házában készültem megszállni, mielőtt – örökre – egy családhoz pecsételnek, melyet alig ismertem. (Még jó, hogy szerettem leendő férjemet és az Urat, és bíztam bennük!)
Ahogy ott álltam Carol néni házának ajtaja előtt, legszívesebben elbújtam volna. Kinyílt az ajtó, én pedig ijedt nyusziként álltam ott. Carol néni azonban szó nélkül magához ölelt. Ő, akinek nem voltak saját gyermekei, tudta – gondoskodó szíve tudta –, hogy kell egy hely, ahová tartozhatok. Ó, milyen megnyugtató és édes pillanat volt ez! Félelmem elillant, és úgy éreztem, mintha egy lelkileg biztonságos helyen vetettem volna horgonyt.
A szeretet helyet készít valaki más számára az életetekben, ahogy Carol néni tette velem.
Az anyák a születendő gyermekük számára szó szerint helyet készítenek a testükben, hogy táplálják őt, – és remélhetőleg a szívükben is helyet adnak számukra, miközben nevelik, – de a táplálás nem korlátozódik a gyermekek világrahozatalára. Évát már azelőtt „anyának” nevezték, hogy gyermekei születtek volna.4 Hiszem, hogy „anyáskodni” azt jelenti, hogy „életet adni”. Gondoljátok csak végig, milyen módokon adhattok életet! Lehet például úgy, hogy érzelmi életet adunk a reménytelennek, vagy lelki életet a kétkedőnek. A Szentlélek segítségével megteremthetjük a lelki gyógyulás helyét a kirekesztettek, az elutasítottak és a jövevények számára. Eme gyengéd, ám hathatós módokon Isten királyságát építjük. Nőtestvérek! Mindannyian rendelkeztünk ezekkel az életet adó, tápláló anyai ajándékokkal, mikor a földre jöttünk, mert ez Isten terve.
Önzetlen áldozathozatalra van szükség ahhoz, hogy kövessük az Ő tervét, és a királyság építőivé váljunk. Orson F. Whitney elder ezt írta: „Mindaz, amit elszenvedünk és amit kiállunk, főleg ha türelmesen tesszük, …megtisztítja szívünket, …bennünket pedig gyengédebbé és jószívűbbé tesz, …és munka és megpróbáltatás árán szerzünk tudást, …ami hasonlóbbá tesz minket Mennyei Atyánkhoz és Anyánkhoz.”5 Ezek a tisztító próbatételek elvezetnek minket Krisztushoz, aki képes meggyógyítani és hasznossá tenni bennünket a szabadítás munkájában.
A királyság építése beszéd és tanúbizonyság által
Azzal is építjük a királyságot, ha szavunkat felemelve bizonyságot teszünk az igazságról. Az Úr mintáját követjük, aki Isten hatalmával és felhatalmazásával beszél és tanít. Nőtestvéreim, mi is tehetünk így! A nőtestvérek általában szeretnek összejönni és beszélgetni. Mikor a ránk bízott papsági felhatalmazás szerint dolgozunk, melyet megkaptunk, a beszélgetésünk és összejövetelünk evangéliumi tanítássá és vezetéssé válik.
Julie B. Beck nőtestvér, a Segítőegylet korábbi általános elnöke, ezt tanította: „A személyes kinyilatkoztatásra való érdemesség, annak elnyerése és alkalmazása a legfontosabb készség, amelyre ebben az életben szert tehetünk. [Ez] tudatos erőfeszítést igényel”.6
A Szentlélektől jövő személyes kinyilatkoztatás arra ösztönöz majd, hogy megismerjük, elmondjuk és cselekedjük az örök igazságot – a Szabadító igazságát. Minél inkább követjük Krisztust, annál jobban érezzük a szeretetét és útmutatását; minél inkább érezzük a szeretetét és útmutatását, annál jobban szeretnénk igazságot szólni és tanítani, ahogy Ő tette, még ha ellenállásba is ütközünk.
Néhány évvel ezelőtt egy ismeretlen számról kapott hívás közben kinyilatkoztatásért imádkoztam, hogy megvédhessem az anyaságot.
A hívó fél – egy hölgy – azt kérdezte: „Ön Neill Marriott, a nagycsaládos anyuka?”
Vidáman válaszoltam: „Igen!”. Azt vártam, hogy majd örömmel nyugtázza ezt.
De nem! Soha nem felejtem el éles hangját a telefonkagylóban: „Rendkívül sértőnek tartom, hogy gyermekeket hoz erre a túlnépesedett bolygóra!”
„Ó, értem én, hogy mit érez” – feleltem zavartan.
„Nem, nem érti!” – vágta rá ő.
„Nos, talán nem” – hebegtem.
Ekkor kifakadt, hogy mennyire ostoba döntést hoztam, hogy anya leszek. A mondandója közben segítségért kezdtem imádkozni, és egy gyengéd gondolat jutott eszembe: „Mit mondana neki az Úr?” Ekkor éreztem, hogy szilárd talajon állok, és Jézus Krisztus gondolatára felbátorodtam.
Azt feleltem: „Én örülök, hogy anya lehetek, és megígérem önnek, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy úgy neveljem a gyermekeimet, hogy jobb hellyé tegyék a világot.”
„Hát remélem is!” – válaszolta, és ezzel letette a kagylót.
Nem volt olyan nagy dolog, elvégre biztonságban voltam, a saját konyhámban! De a magam szerény módján két dolog miatt fel tudtam szólalni a család, az anyák és a gondozók védelmében: (1) mert értettem és hittem Isten családra vonatkozó tanát, és (2) mert a megfelelő szavakért imádkoztam, hogy átadhassam ezeket az igazságokat.
Ha különbözünk és mások vagyunk, mint a világ, az kiválthat némi kritikát, ám nekünk az örök tantételekben kell horgonyt vetnünk, és bizonyságot tennünk róluk, függetlenül attól, mit szól a világ.
Mikor azt kérdezzük magunktól: „Mit cselekedjünk?”, gondolkodjunk el az alábbi kérdésen: „Mit cselekszik folyamatosan a Szabadító?” Táplál. Teremt. Fejlődésre és jóságra biztat. Asszonyok és nőtestvérek, mi is megtehetjük ezeket! Elemis lányok, van valaki a családotokban, akinek szüksége van a szeretetetekre és kedvességetekre? Mások táplálása által is építitek a királyságot.
Az, hogy a Szabadító az Atyja irányításával megteremtette a földet, a táplálás hatalmas cselekedete volt. Biztosított számunkra egy helyet, ahol növekedhetünk, és szert tehetünk az Ő engesztelő erejébe vetett hitre. A Jézus Krisztusba és engesztelésébe vetett hit a gyógyulás és a remény, a növekedés és a céltudat legfőbb színtere. Mindannyiunknak szüksége van a fizikai és a lelki hovatartozás helyére. Mi is, mindenféle korú nők, megteremthetjük ezt; ez a hely szent.
Fontos felelősségünk, hogy olyan nőkké váljunk, akik követik a Szabadítót, sugalmazva táplálnak, és félelem nélkül élnek az igazság szerint. Amint arra kérjük Mennyei Atyánkat, hogy tegyen bennünket királysága építőivé, betölt bennünket az Ő hatalma, és tudni fogjuk, hogyan tápláljunk és váljunk olyanná, mint mennyei szüleink. Jézus Krisztus nevében, ámen.