Elég jó vagyok? Képes leszek rá?

Kedves testvérek! Mily nagy áldás számunkra, hogy összegyűlve az Úr szolgái taníthatnak bennünket. Hát nem csodálatos, hogy szerető Mennyei Atyánk milyen sokféle módon irányít és áld meg bennünket? Ő tényleg azt szeretné, hogy hazatérjünk hozzá.

Frissen végzett fiatal orvosként a gyengéd irgalom számos megnyilvánulása közepette felvételt nyertem egy gyermekorvosi rezidensképző programba, ahová általában nagyon nehéz bekerülni. A többi gyakornokkal találkozva úgy éreztem, hogy mind közül én voltam a legkevésbé intelligens és felkészült. Magamban azt gondoltam, hogy soha nem fogok tudni a többiek nyomába érni.

A harmadik hónapunk elején egy késő éjszaka épp a nővérállomásnál ültem a kórházban, és hol pityeregve, hol pedig elbóbiskolva próbáltam kitölteni egy tüdőgyulladással küzdő kisfiú kórházi felvételi papírjait. Még soha nem éreztem ennyire csüggedtnek magam. Fogalmam sem volt, hogyan kell a tüdőgyulladást kezelni egy tízéves gyereknél. Azon kezdtem tűnődni, hogy mit is csinálok én ott egyáltalán.

Ebben a pillanatban azonban az egyik idősebb rezidens a vállamra tette a kezét. A hogylétem felől érdeklődött, én pedig minden félelmemet és frusztrációmat rázúdítottam. Az ezután adott válasza megváltoztatta az életemet. Elmondta nekem, hogy mennyire büszkék rám a többi rezidenssel együtt, és hogy mindannyian úgy érzik, hogy kiváló orvos lesz belőlem. Röviden szólva, akkor is hittek bennem, amikor még én sem hittem saját magamban.

Saját élményemhez hasonlóan az egyháztagok gyakran a következőket kérdezik: „Elég jó ember vagyok?” vagy „Valóban sikerül eljutnom a celesztiális királyságba?”. Természetesen nem létezik olyan dolog, hogy „elég jónak lenni”. Egyikőnk sem tudná soha „kiérdemelni” a szabadítást vagy „rászolgálni” arra, teljesen normális azonban azon tűnődni, hogy az Úr előtt elfogadható életet élünk-e. Én legalábbis így értelmezem ezeket a kérdéseket.

Az egyházba járva néha a saját magunk jobbá tételére szólító legőszintébb felhívások hallatán is erőt vesz rajtunk a csüggedés. Azt gondoljuk magunkban: „Erre én nem leszek képes…” vagy „Soha nem leszek olyan jó, mint itt mindenki más.” Lehet, hogy sokan ugyanúgy éreznek, mint én azon a kórházi estén.

Szeretett fivéreim és nővéreim! Kérlek benneteket, ne hasonlítgassátok magatokat másokhoz! A versengéssel és hasonlítgatással csak saját magunkat kínozzuk. Tévesen ítéljük meg saját értékünket az általunk birtokolt vagy nem birtokolt dolgok vagy mások véleményének fényében. Ha mindenáron hasonlítgatni akarunk, akkor inkább azt nézzük meg, milyenek voltunk régen, és milyenek vagyunk most, vagy akár azt, hogy milyenek akarunk lenni a jövőben. Az egyetlen rólunk alkotott vélemény, amely számít, az, amelyet Mennyei Atyánk gondol rólunk. Kérlek benneteket, őszintén kérdezzétek meg Tőle, hogy Ő mit gondol rólatok. Ő szeret és helyreigazít majd, de soha nem fog elcsüggeszteni bennünket. Az Sátán eszköze.

Hadd fejezzem ki magam tisztán és érthetően. Azokra a kérdésekre, hogy „Elég jó vagyok-e?” vagy „Képes leszek-e rá?”, a válasz az, hogy „Igen! Elég jó leszel, és igen, képes leszel mindvégig kitartani, amennyiben folyamatosan bűnbánatot tartasz, és nem keresel kifogásokat vagy lázadozol.” A menny Istene nem egyfajta szívtelen játékvezető, aki csak egy jó okra vár, hogy kiállítson bennünket a mérkőzésből. Ő a mi tökéletesen szerető Atyánk, aki mindennél jobban vágyik arra, hogy minden gyermeke visszatérjen Hozzá, és családként Vele éljen. Ő valóban azért adta az Ő Egyszülött Fiát, hogy mi el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen.¹ Kérlek benneteket, hogy higgyétek el, és legyen reményetek és vigaszotok ebben az örökkévaló igazságban. Mennyei Atyánk azt szeretné, hogy mindannyiunknak sikerüljön. Ez az Ő műve és dicsősége.²

Nagyon szeretem, ahogyan Gordon B. Hinckley elnök erről a tantételről tanított. Számos alkalommal hallottam tőle a következőket: „Testvérek, az Úr csak annyit vár el tőlünk, hogy megpróbáljuk, de keményen kell próbálkoznunk.”³

A „kemény próbálkozás” azt jelenti, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, felismerve a fejlesztendő területeket, majd pedig, hogy újra próbálkozunk. Mindezek folyamatos megtétele egyre közelebb fog bennünket vinni az Úrhoz, egyre jobban fogjuk érezni az Ő Lelkét,⁴ és egyre többet fogunk kapni az Úr kegyelméből vagy segítségéből.⁵

Néha úgy vélem, fel sem ismerjük, hogy az Úr mennyire is akar segíteni nekünk. Nagyon szeretem David A. Bednar elder szavait, aki azt mondta:

„A legtöbben világosan értjük, hogy az engesztelést a bűnösöknek szánták. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy azt is tudjuk és értjük-e, hogy az engesztelést a szenteknek is szánták. […]

Az engesztelés… segítséget nyújt számunkra, hogy legyőzhessük és elkerülhessük a rosszat, és hogy jót tehessünk, és jóvá válhassunk. […]

[A]z Úr kegyelméből adatik meg, …hogy az emberek erőt és segítséget kapnak olyan jó cselekedetek elvégzésére, melyeket saját eszközeikkel nem tudnának megtenni. Ez a kegyelem egy képessé tévő hatalom [lásd Kalauz a szentírásokhoz: kegyelem],… vagy mennyei segítség, melyre mindannyiunknak kétségbeesetten szüksége van ahhoz, hogy kiérdemelje a celesztiális királyságot.”⁶

A mennyei segítség elnyeréséhez csupán kérnünk kell azt, majd pedig a kapott igazlelkű késztetések alapján kell cselekednünk.

A nagyszerű hír az, hogy amennyiben őszinte bűnbánatot tartottunk, a korábbi bűneink nem fognak megakadályozni a felmagasztosulásban. Moróni így írt a saját korában élt vétkesekről: „De amikor bűnbánatot tartottak és igaz szándékkal megbocsátásra törekedtek, akkor meg lett bocsátva nekik.”⁷

Maga az Úr ezt mondta a bűnösökről:

„[H]a bűneit bevallja előtted és előttem, és őszinte szívvel bűnbánatot tart, annak bocsáss meg, és én is meg fogok neki bocsátani.

Igen, és amilyen gyakran népem bűnbánatot tart, én meg fogom nekik bocsátani az ellenem elkövetett vétkeiket.”⁸

Ha őszinte bűnbánatot tartunk, Isten valóban meg fog nekünk bocsátani, még akkor is, ha azt a bűnt újra és újra elkövettük. Ahogy Jeffrey R. Holland elder mondta: „Akárhány lehetőséget szalasztottatok el, akármennyi hibát vétettetek…, tanúságomat teszem, hogy nem kerültetek ki az isteni szeretet hatóköréből. Nem tudtok olyan mélyre süllyedni, ahová ne érne el Krisztus engesztelésének végtelen fénye.”⁹

Ez persze semmiképp sem jelenti azt, hogy szabadon vétkezhetünk. A bűnnek mindig megvannak a maga következményei. A bűn mindig sérülést és fájdalmat okoz a bűnösnek és azoknak, akikre e cselekedete hatással volt. A valódi bűnbánat soha sem könnyű.¹⁰ Sőt, kérlek benneteket, értsétek meg, hogy annak ellenére, hogy Isten az őszinte bűnbánatunk során leveszi rólunk a bűnbánat érzését és bűneink foltjait, bűneink összes következményétől lehet, hogy nem azonnal fog megszabadítani. Ezekkel sokszor egész életünkön át együtt kell élnünk. A legrosszabb bűn pedig az előre eltervezett bűn, amikor valaki azt mondja, hogy „nyugodtan bűnözhetek, majd később megbánom”. Én úgy hiszem, hogy az ilyen eset Jézus Krisztus áldozatának és szenvedéseinek szándékos kigúnyolása.

Az Úr maga is kijelentette: „Mert én, az Úr, a legcsekélyebb mértékű elnézéssel sem tekinthetek a bűnre.”¹¹

Alma ezt mondta: „Íme, azt mondom neked, hogy a gonoszság sohasem volt boldogság.”¹²

Az egyik ok, ami miatt Alma kijelentése különösképpen igaz, az, hogy a bűnök ismételt elkövetésével egyre távolabbra kerülünk a Lélektől, elcsüggedünk, majd pedig felhagyunk a bűnbánattal. De újból elismétlem: a Szabadító engesztelése miatt, amint a bűnbánatunk valóban őszinte, bűnbánatot tarthatunk és teljes bűnbocsánatot nyerhetünk.

A bűnbánat helyett azonban nem észszerűsíthetünk és magyarázkodhatunk. Nem igazolhatjuk magunkat a bűneink közepette azt mondogatva, hogy „Isten tudja, hogy ez túl nehéz nekem, úgyhogy olyannak fogad el, amilyen vagyok”. A „kemény próbálkozás” azt jelenti, hogy folyamatosan munkálkodunk, miközben, igyekszünk megütni az Úr által meghatározott mércét, mely világosan meg van határozva azon kérdésekben, melyeket feltesznek nekünk, mikor templomi ajánlást szeretnénk kapni.

Egy másik dolog, amely bizonyosan kizár bennünket a mennyből, és megakadályoz abban, hogy részesüljünk a szükséges segítségben, a lázadás. Mózes könyvéből megtudhatjuk, hogy Sátán a lázadása miatt lett kiűzve a mennyből.¹³ Minden olyan alkalommal mi is fellázadunk, amikor a szívünkben azt mondjuk: „Nincs szükségem Istenre, nem kell bűnbánatot tartanom.”

Intenzív osztályos gyermekorvosként tudom, hogy ha valaki helytelen módon visszautasítja az életmentő kezelést, az teljesen szükségtelenül fizikai halált is eredményezhet. Hasonlóképpen, amikor Isten ellen lázadunk, mi is visszautasítjuk az egyetlen segítséget és reményünket, Jézus Krisztust, ez pedig lelki halálhoz vezet. Egyikőnk sem tudja mindezt saját erejéből megtenni. Egyikőnk sem lesz soha „elég jó”, csakis Jézus Krisztus érdemei és irgalma által,¹⁴ de mivel Isten tiszteletben tartja az önrendelkezésünket, nem szabadulhatunk meg saját próbálkozásaink nélkül sem. Így működik a kegyelem és a cselekedetek között fennálló egyensúly. Reménységünk lehet tehát Krisztusban, mivel Ő segíteni akar nekünk, és meg akar változtatni bennünket. Sőt, már most is segít nektek. Álljatok meg egy pillanatra és gondoljátok végig, mi mindenben segített már az életetekben.

Tanúságomat teszem arról, hogy ha igazán, keményen próbálkoztok, nem magyarázkodtok vagy lázadoztok, gyakran tartotok bűnbánatot és könyörögtök Krisztus kegyelméért, akkor biztosan „elég jók”, és így az Úr számára is elfogadhatók lesztek. Krisztusban tökéletessé téve el fogtok jutni a celesztiális királyságba, és el fogjátok nyerni mindazon áldásokat, dicsőséget és örömöt, melyet Isten az Ő drága gyermekei számára adni szeretne – különösen ideértve titeket és engem is. Bizonyságomat teszem arról, hogy Isten él, és azt akarja, hogy haza térjünk hozzá. Bizonyságomat teszem arról, hogy Jézus él. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.