Isten eltöröl minden könnyet

Mennyei Atyánk a terve részeként megengedte, hogy halandó tapasztalásunkat átszője a fájdalom.¹ Habár úgy tűnik, hogy a fájdalmas megpróbáltatások aránytalanul érnek bennünket, abban biztosak lehetünk, hogy valamilyen mértékben mindannyian szenvedünk és küszködünk. Azért imádkozom, hogy a Szent Lélek vezessen bennünket annak jobb megértésére, hogy ennek miért kell így lennie.

Amikor az élet nehéz tapasztalatait a Krisztusba vetett hit szemüvegén keresztül nézzük, akkor megláthatjuk, hogy szenvedésünknek isteni célja lehet. A hithűek megtapasztalhatják Péter – látszólag önellentmondó – tanácsának igazságát. Ezt mondta: „…ha szenvedtek… az igazságért, boldogok vagytok”.² Amikor arra törekeszünk a szívünkkel, hogy értsünk,³ akkor gyarapodhatunk ama képességünkben, hogy egyfelől jól tartsunk ki a megpróbáltatásainkban, másfelől pedig tanuljunk belőlük és finomodjunk általuk. Az ilyen megértés választ ad az időtlen kérdésre: „Miért történnek rossz dolgok a jó emberekkel?”

Mindenki, aki ma ezt hallgatja, ismeri valamilyen szinten a magányt, a csüggedést, a gyászt, fájdalmat vagy szomorúságot. A  hit szeme⁴ és az örök igazság megértése nélkül gyakran azt tapasztaljuk, hogy a halandóságban megtapasztalt nyomorúság és szenvedés elhomályosíthatja vagy kitakarhatja az abból a tudásból fakadó örömöt, hogy Mennyei Atyánk nagyszerű terve valóban az örök boldogságterv. Nincs más mód az öröm teljességének elnyerésére.⁵

Isten arra szólít bennünket, hogy hittel reagáljunk a saját egyedi gyötrelmeinkre, hogy learathassuk az áldásokat, és olyan tudásra tegyünk szert, amelyet másképpen nem lehet elsajátítani. Azt az utasítást kaptuk, hogy minden körülmény és helyzet közepette tartsuk be a parancsolatokat, mert „aki hűséges a megpróbáltatásban, annak jutalma nagyobb a menny királyságában”.⁶ „Ha bánatos vagy, szólítsd fohásszal az Urat, a te Istenedet, hogy lelked örömteli lehessen.”⁷

Pál apostol, akitől szintén nem volt idegen a gyötrelem, saját tapasztalatából merítve mélyen és gyönyörűen tanított arról az örökkévaló látásmódról, melyet akkor nyerünk el, amikor jól és türelemmel tartunk ki. Ezt mondta: „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk”.⁸ Más szavakkal szólva, a gyötrelmeink közepette tudhatjuk, hogy Isten biztosított egy örökkévalóan kárpótló jutalmat.

Az, hogy Pál „könnyű szenvedésekként” tudott beszélni élete megpróbáltatásairól, üldöztetéseiről és fájdalmairól, elkendőzi az általa megélt szenvedés súlyosságát, mely szenvedést felemésztette számára az evangélium örökkévaló látásmódja. Pálnak a Jézus Krisztusba vetett hite mindent elviselhetővé tett. Ötször megvesszőzték, háromszor megbotozták, egyszer megkövezték; háromszor szenvedett hajótörést; fenyegette a vízbefúlás, veszélyeztették rablók és hamis fivérek; gyötörte fáradtság és kín, éhség és szomjúság; ruhátlanul hideg cellába vetették.⁹

Sokan könyörögtünk már Istenhez, hogy vegye el szenvedésünk okát; és amikor nem jött el a vágyott enyhülés, kísértést éreztünk, hogy azt gondoljuk, Ő nem figyel oda. Bizonyságomat teszem, hogy Ő még azokban a pillanatokban is hallja az imáinkat; megvan az oka, amiért engedi, hogy folytatódjanak a gyötrelmeink,¹⁰ és segíteni fog elviselnünk azokat.¹¹

Van egy bensőséges és elgondolkodtató szentírásrész, ahol Pál egy közelebbről meg nem nevezett „tövist” emleget a saját testében, amely nagy fájdalmat okozott neki, és amely miatt háromszor hullott térdre, könyörögve az Úrhoz, hogy távoztassa el tőle. Pál imáit nem azzal válaszolta meg az Úr, hogy eltávolította a tövist, hanem békességet szólt és megértést adott a szívébe, amikor ezt mondta: „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.” Ezen új megértés birtokában Pál el tudta fogadni a kapott tövist, és hálás tudott lenni érte. Ezt mondta: „Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem.”¹²

Amikor szert teszünk erre az örökkévaló látásmódra a saját életünkben, növekszik a tűrőképességünk, megtanuljuk megsegíteni azokat, akik segítségre szorulnak,¹³ és idővel elkezdjük értékelni – mi több, hálaadással viszonozni – azokat a tapasztalatokat, melyeket Isten azért enged számunkra megélni, hogy okítsanak bennünket az örök élethez vezető ösvényen.

Amikor éppen nyomorúságtól sújtva kínlódunk, nehéz lehet úgy tekinteni a megpróbáltatásainkra, mint amelyek irányjelző táblák tanítványságunk egyéni útvonala mentén. De akár a csüggedés sötét völgyében, akár boldogság főútján találjuk időnként magunkat, áldásnak bizonyulhat, ha tanulunk mások szenvedéseiből és együttérzünk velük.

A közelmúltban egy cövekkonferenciai megbízás okán a Fülöp-szigeteken jártam, ahol majd’ megszakadt a szívem, amikor Daniel Apilado testvér tragédiájáról hallottam. Apilado testvér és a felesége 1974-ben keresztelkedett meg. Befogadták a visszaállított evangéliumot, és egymáshoz pecsételték őket a templomban. Ezután öt gyönyörű gyermekkel áldattak meg. 1997. július 7-én tűz ütött ki az akkor cövekelnökként szolgáló Apilado testvér apró otthonában. A legidősebb fiú, Michael kimentette az apját, kihúzta őt az égő épületből, majd visszarohant a házba kimenteni a többieket. Apilado testvér ekkor látta utoljára élve a fiát. Apilado testvér felesége, Dominga, és mind az öt gyermeke odaveszett a tűzben.

Az a tény, hogy Apilado testvér Istennek tetsző életet élt, amikor beütött a tragédia, nem akadályozta meg a tragédia bekövetkeztét és nem kímélte meg őt az azt követő fájdalomtól sem. Azonban szövetségének megtartásában gyakorolt hithűsége és Krisztusba vetett hitének gyakorlása megnyugvást nyújtottak számára ama ígéret révén, hogy ismét egyesülni fog majd a feleségével és a családjával. Ez a remény horgonnyá vált a lelke számára.¹⁴

A látogatásom alkalmával Apilado testvér, aki ma már cövekpátriárka, bemutatta új feleségét, Simonette-et, és a két fiukat, Raphaelt és Danielt. Valóban, Jézus Krisztus képes bekötözni a megtört szívűeket,¹⁵ és meg is teszi.

Apilado testvér történetének megosztásával kapcsolatban amiatt aggódom, hogy az ő veszteségének roppant mértéke miatt sokan úgy gondolhatják, hogy ahhoz képest a saját fájdalmuk és szenvedésük kevéssé jelentős. Kérlek, ne hasonlítgassatok! Inkább igyekezzetek megtanulni és alkalmazni örök tantételeket, miközben a saját gyötrelmeitek kemencéjén vergődtök keresztül.

Engedjétek meg, hogy egyénekként szóljak hozzátok, „mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek”.¹⁶ Hadd mondjam el, hogy a személyes küszködéseitek, az egyéni fájdalmaitok, kínjaitok, nyomorúságaitok és mindenféle gyengeségeitek – mindezek ismertek Mennyei Atyánk és az Ő Fia előtt. Merítsetek bátorságot! Legyen hitetek! És higgyetek Isten ígéreteiben!

Jézus Krisztus céljának és küldetésének része volt, hogy „magára [vegye] népének fájdalmait és betegségeit”, „magára ve[gye] a gyengeségeiket”, és „segítse népét a gyengeségeik szerint”.¹⁷

Ahhoz, hogy megkaphassuk a Szabadítónk által oly bőkezűen felkínált ajándékok e teljességét, mindannyiunknak meg kell tanulnunk, hogy a szenvedés – önmagában és önmagától – nem tanít és nem biztosít nekünk semmi maradandóan értékeset, hacsak nem veszünk részt, a hit gyakorlása révén, tudatosan a gyötrelmeinkből való tanulás folyamatában.

Neal A. Maxwell elder egyszer e szavakkal osztotta meg azt, amit a céltudatos szenvedésről tanult:

„A szenvedés bizonyos formái, jó kitartás esetén végül nemesíthetnek. […]

A jó kitartás részben abból áll, hogy szenvedésünk közepette elég szelídek vagyunk ahhoz, hogy tanuljunk saját érdemleges tapasztalatainkból. Ahelyett, hogy egyszerűen áthaladnánk rajtuk, azoknak kell áthaladniuk rajtunk oly módokon, amelyek megszentelnek minket.”¹⁸

Megfigyeltem mások életében és példáján, hogy a Jézus Krisztusba és az Ő ígéreteibe vetett erős és maradandó hit gyakorlása biztos reménységet ad az eljövendő jobb dolgokat illetően. Ez a biztos reménység megtámaszt bennünket, megadva az erőt, a kitartáshoz szükséges erőt.¹⁹ Amikor képesek vagyunk összekapcsolni a szenvedésünket a halandóságunk céljáról való bizonyossággal, mi több, konkrétan azzal a jutalommal, amely mennyei helyeken vár ránk, akkor növekszik a Krisztusba vetett hitünk, és vigaszt kap a lelkünk.

Akkor képesek vagyunk látni a fényt az alagút végén. Jeffrey R. Holland elder ezt tanította: „Az alagút végén valóban van fény. Ez pedig a Világ Világossága, a Fényes és hajnali csillag, a »világosság, mely végtelen, melyet soha nem lehet elsötétíteni« [Móziás 16:9]. Ez magának Istennek a Fia.”²⁰

Erőt meríthetünk annak tudatából, hogy ezen élet összes kemény tapasztalata időleges – még a legsötétebb éjszaka is pirkadatba fordul a hithűek számára.

Amikor minden bevégeztetett és Jézus Krisztusba vetett hittel mindenben kitartottunk, miénk az ígéret, miszerint „eltöröl Isten az ő szemeikről minden könyet”.²¹

Bizonyságomat teszem arról, hogy Isten, a mi Atyánk és az Ő Fia, Jézus Krisztus, élnek, és megtartják ígéreteiket. Bizonyságomat teszem, hogy a Szabadító mindannyiunkat hív, hogy jöjjünk és részesüljünk az engeszteléséből. Amikor hitet gyakorolunk Őbenne, felemel minket és átvisz minden megpróbáltatásunkon, legvégül pedig megszabadít bennünket a celesztiális királyságban. Hadd hívjalak titeket én is, hogy jöjjetek Krisztushoz, tartsatok ki jól a hitben, legyetek tökéletessé általa, és legyen tökéletes az örömötök Őbenne. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.