Elhozom otthonomba az evangélium világosságát
Igenis el tudjuk hozni az evangélium világosságát az otthonunkba, az iskolánkba és a munkahelyünkre, ha pozitív dolgokat keresünk és osztunk meg másokról.
Linda K. Burton nőtestvér áprilisi általános konferencián elhangzott felhívására1 reagálva sokan közületek átgondolt, nagylelkű, jószívűségből eredő cselekedetekkel összpontosítottatok a környezetetekben található menekültek szükségleteinek kielégítésére. Legyen szó egyénekért tett erőfeszítésekről vagy az egész közösséget érintő programokról, e cselekedetek kiváltó oka a szeretet. Időtök, tehetségeitek és erőforrásaitok megosztása felemelte a ti szíveteket és a menekültekét is. A valódi jószívűség óhatatlanul reményt, hitet és fokozott szeretetet ébreszt azok között, akik adnak és akik kapnak.
Moróni prófétától tudjuk, hogy a jószívűség elengedhetetlen jellemvonása azoknak, akik Mennyei Atyánkkal fognak élni a celesztiális királyságban. Azt írja: „ha nincs bennetek jószívűség, akkor semmiféleképpen nem lehet benneteket megszabadítani Isten királyságában”.2
A jószívűség tökéletes megtestesülése természetesen Jézus Krisztus. Az, hogy a halandóság előtt Szabadítónkul ajánlkozott, ahogyan halandó életét élte, az engesztelés fenséges ajándéka, és folyamatos, arra irányuló erőfeszítései, hogy visszavigyen minket Mennyei Atyánkhoz, a jószívűség mindenek felett álló megnyilvánulásai. Ő kizárólag egyvalamire összpontosít: Atyja iránti szeretete kinyilvánítására az egyes emberek iránti szeretetében. Amikor a legfőbb parancsolatról kérdezték, Jézus azt felelte:
„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.
Ez az első és nagy parancsolat.
A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.”3
Felebarátunk iránti szeretetünk kifejlesztésének és kimutatásának egyik legjelentősebb módja az, ha gondolatainkban és tetteinkben is nagylelkűek vagyunk. Néhány évvel ezelőtt egy jóbarátom azt mondta: „Lehet, hogy a jószívűség legnagyszerűbb formája az ítélkezés visszafogása.”4 Ez még ma is igaz.
Nemrég a hároméves Alyssa épp filmet nézett a testvéreivel, amikor így kiáltott fel: „Anya, nézd, vicces pipi!”
Édesanyja ránézett a képernyőre, és mosolyogva azt felelte: „Drágám, az egy páva.”
Ehhez a tudatlan hároméveshez hasonlóan időnként mi is úgy tekintünk másokra, hogy nem teljesen vagy nem jól látunk át mindent. Lehet, hogy a körülöttünk lévők különbözőségeire és észlelt hibáira összpontosítunk, míg Mennyei Atyánk úgy tekint gyermekeire, mint akik az Ő örökkévaló képmására teremtettek, és pompás, dicső lehetőségek várnak rájuk.
James E. Faust elnöktől fennmaradt ez a mondat: „Minél idősebb leszek, annál kevésbé ítélkezem.”5 Ez Pál apostol megfigyelését juttatja eszembe:
„Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig [idősebb] lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.
Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.”6
Ha tisztábban látjuk a saját hiányosságainkat, akkor kevésbé hajlunk arra, hogy „tükör által homályosan” tekintsünk másokra. Az evangélium világosságát használva úgy akarjuk látni őket, ahogyan a Szabadító: együttérzéssel, reménnyel és jószívűséggel. El fog jönni a nap, amikor teljes mértékben értjük majd mások szívét, és hálásak leszünk a nekünk nyújtott irgalomért, ahogyan mi is jószívű gondolatokat és szavakat nyújtunk másoknak ebben az életben.
Néhány évvel ezelőtt kenuzni mentem egy csoport fiatal nővel. Lélegzetelállítóan szépek voltak a sűrű, zöld erdővel és sziklás ormokkal övezett mélykék tavak. A víz megcsillant a tiszta vízbe merített evezőinken, a nap pedig melegen sütött, miközben a sima víztükrön átszeltük a tavat.
Hamarosan azonban elsötétültek a felhők, és hűvös szél támadt. Az előrehaladáshoz mélyen a vízbe kellett merítenünk az evezőnket, és nem állhattunk meg az egyes húzások között. Néhány fárasztó órányi kínlódás után végre eljutottunk a nagy tó egyik szegletéhez, és csodálkozásunkra, valamint örömünkre felfedeztük, hogy a szél abba az irányba fúj, amerre menni akarunk.
Gyorsan ki is használtunk ezt az ajándékot. Kifeszítettünk egy kis ponyvát, két sarkát az evezőtartókhoz, kettőt pedig férjemnek a hajó peremén kinyújtott lábához erősítettük. A szél belekapott a rögtönzött vitorlába, és nekilódultunk.
A többi kenuban a fiatal nők gyors előrehaladásunkat látva szintén saját vitorlákat rögtönöztek. Nevetés és megkönnyebbülés vidította fel a szívünket, és hálásak voltunk a nap kihívásaiban beálló szünetért.
Mennyire hasonlíthat ehhez a remek szélhez egy barát őszinte dicsérete, egy szülő vidám köszöntése, egy testvér jóváhagyó bólintása, egy munkatárs vagy osztálytárs segítő mosolya – ez mind friss „szelet ad a vitorlánkba”, míg az élet kihívásaival küzdünk. Thomas S. Monson elnök így fogalmazta meg ezt: „A szelet nem irányíthatjuk, de a vitorlákat beállíthatjuk. A legfőbb boldogság, béke és megelégedettség eléréséhez azt kívánom, döntsünk a pozitív hozzáállás mellett.”7
Meglepő erővel bírnak a szavak: építhetnek is, de le is rombolhatnak. Talán mindannyian fel tudunk idézni olyan negatív szavakat, melyek lesújtottak minket, és olyan szeretettel kiejtett szavakat, melyek szárnyakat adtak a lelkünknek. Ha úgy döntünk, hogy csak pozitívan szólunk másokhoz és másokról, akkor az felemeli és megerősíti a körülöttünk lévőket, és segít nekik a Szabadító útján járni.
Elemis kislányként szorgalmasan dolgoztam egy keresztszemes hímzésen, melyen ez állt: „Elhozom otthonomba az evangélium világosságát.” Egy hétköznap délután, miközben mi, lányok, épp a hímzésen munkálkodtunk, a tanítónk mesélt egy lányról, aki egy dombon lakott a völgy egyik oldalán. Késő délután mindig észrevett a völgy másik oldalán lévő dombon egy házat, melynek ragyogó aranyablakai voltak. Az ő otthona kicsi volt és kopottas, és a lány arról álmodozott, hogy az aranyablakú csodaszép házban lakhat.
Egy nap a lánynak megengedték, hogy átbiciklizzen a völgy túloldalára. Lelkesen kerekezett, míg el nem érte az aranyablakos házat, melyet oly régóta csodált. Ám amikor leszállt a biciklijéről, látta, hogy a ház elhagyatott és lepusztult, kertjében magasan áll a gaz, ablakai hétköznapiak és koszosak. A lány szomorúan fordult saját otthona felé. Meglepetésére ragyogó aranyablakú házat látott a völgy másik oldalán álló dombon, és hamarosan felismerte, hogy az bizony az ő háza!8
Időnként ehhez a fiatal lányhoz hasonlóan kevesebbnek érezzük magunkat ahhoz képest, amit másoknál látunk. Az élet Pinterest vagy Instagram verzióját nézzük, esetleg beszippant minket az iskolánk vagy a munkahelyünk által diktált verseny. Ha azonban időt szakítunk áldásaink számbavételére,9 akkor jobb lesz a rálátásunk, és felismerjük Istennek az Ő összes gyermeke iránti jóságát.
Legyünk bár 8 vagy 108 évesek, elhozhatjuk az evangélium világosságát a saját környezetünkbe, legyen az egy manhattani felhőkarcoló, egy malájföldi cölöpház vagy egy mongóliai jurta. Elhatározhatjuk, hogy a jót fogjuk keresni másokban és a körülményeinkben. A fiatal és a kevésbé fiatal nők mindenhol jószívűséget tanúsíthatnak, ha olyan szavak használata mellett döntenek, melyek építik mások önbizalmát és hitét.
Jeffrey R. Holland elder mesélt egy fiatalemberről, aki az iskolaévek alatt állandóan ki volt téve a társai ugratásának. Néhány évvel később elköltözött, beállt a seregbe, képzettségre tett szert és tevékennyé vált az egyházban. Életének ezt az időszakát csodálatosan sikeres élmények szegélyezték.
Jó néhány évvel később hazatért a szülővárosába, az emberek azonban nem voltak hajlandóak elismerni a fejlődését. Számukra ő még mindig a régi „XY” volt, és úgy is kezelték. Végül ez a jó ember korábbi sikeres énjének árnyékává zsugorodott, és nem használhatta csodálatos módon kifejlesztett képességeit azok megáldására, akik ismételten megvetették és elutasították őt.10 Mily veszteség ez, neki és a közösségnek is!
Péter apostol azt tanította: „Mindenek előtt pedig legyetek hajlandók az egymás iránti szeretetre; mert a szeretet sok vétket elfedez.”11 Ez a szeretet, a buzgó, szívből jövő jószívűség nyilvánul meg abban, ha elfelejtjük a másik hibáit és botlásait, nem tartunk haragot, és nem emlékeztetjük magunkat és másokat a múltbéli hiányosságokra.
Kötelességünk és kiváltságunk is mindenkiben elismerni a fejlődést, miközben igyekszünk hasonlóbbá válni Szabadítónkhoz, Jézus Krisztushoz. Mily megindító látni a világosságot valaki szemében, aki megértette Jézus Krisztus engesztelését, és valós változtatásokat eszközöl az életében! A misszionáriusok, akik megtapasztalják annak örömét, hogy láthatnak egy megtértet a keresztelővízbe, majd a templomba lépni, tanúi annak az áldásnak, amikor lehetővé tesszük mások változását, és biztatjuk is őket erre. Az egyháztagok, akik befogadják a királyság valószínűtlen jelöltjeinek tűnt megtérteket, nagy megelégedettségre tesznek szert, miközben segítenek nekik érezni az Úr szeretetét. Jézus Krisztus evangéliumának fennkölt szépsége az örök fejlődés valósága – az, hogy nem csupán lehetőséget kapunk a változásra, hanem biztatást, sőt, parancsot is, hogy haladjunk tovább, váljunk jobbá és végül tökéletessé.
Thomas S. Monson elnök azt tanácsolta: „Több száz különféle, apró megnyilvánulás által mindannyian viselitek a jószívűség palástját. […] Ahelyett, hogy ítélkezők és kritikusak lennénk egymással szemben, inkább Krisztus tiszta szeretetével forduljunk útitársainkhoz, akik velünk együtt vesznek részt az életen át tartó nagy utazásban. Ismerjük fel, hogy mindegyikünk a tőle telhető legjobban próbál megbirkózni az elé kerülő kihívásokkal, és törekedjünk arra, hogy a tőlünk telhető legjobb módon tudjunk segíteni.”12
A jószívűség türelmes, kedves és elégedett. A jószívűség másokat maga elé sorol, alázatos, önuralmat gyakorol, a jót keresi másokban, és örvend akkor, ha valaki jól teljesít.13
Nőtestvérként (és férfitestvérként) Sionban elkötelezzük-e magunkat amellett, hogy a Szabadító nevében mindannyian együtt dolgozunk, szívből szeretünk, segítünk és gyengéden szolgálunk?14 Észre tudjuk-e venni és be tudjuk-e fogadni szeretettel és nagy reményekkel a másokban rejlő szépséget, lehetőséget adunk-e a fejlődésre és buzdítunk-e rá? Tudunk-e örülni mások eredményeinek, miközben folyamatosan saját magunk jobbá tételén dolgozunk?
Igenis el tudjuk hozni az evangélium világosságát az otthonunkba, az iskolánkba és a munkahelyünkre, ha pozitív dolgokat keresünk és osztunk meg másokról, és engedjük elhalványulni azt, ami kevésbé tökéletes. Mily nagy hála tölti el a szívemet, amikor arra a bűnbánatra gondolok, melyet Szabadítónk, Jézus Krisztus tett lehetővé mindannyiunk számára, akik nem tudjuk elkerülni a bűnt ebben a tökéletlen és időnként bonyolult világban.
Tanúbizonyságomat teszem arról, hogy az Ő tökéletes példáját követve elnyerhetjük a jószívűség ajándékát, mely hatalmas örömöt hoz nekünk ebben az életben, majd pedig az örök élet megígért áldását Mennyei Atyánkkal. Jézus Krisztus nevében, ámen.