Az Úr Jézus Krisztus imádkozni tanít bennünket

1977-ben teljes idejű misszionáriusként szolgáltam a perui Cuzcóban. A társammal engedélyt kaptunk, hogy az összes misszionáriust a Cuzco zónából elvigyük a bámulatos Machu Picchu romokhoz.

A romoknál tett látogatásunk vége felé a misszionáriusok közül néhányan el szerettek volna menni az Inka-hídhoz, mely egy hegyi ösvényen található. Szívemben azonnal éreztem, hogy a Lélek arra utasít, ne menjünk oda. Az ösvény egyik oldalát a hegyoldal határolta, másik oldalán pedig egy 610 méteres szakadék tátongott. Számos helyen olyan keskeny volt, hogy egyszerre csupán egy ember fért el rajta. A társammal megmondtuk a többieknek, hogy nem mehetünk el az Inka-hídhoz.

A misszionáriusok azonban ragaszkodtak az ötlethez. Könyörgésük egyre hevesebb lett, így annak ellenére, amit a Lélek nekem sugallt, engedtem a kortársnyomásnak, és azt mondtam, hogy megnézzük a hidat, de csak ha nagyon óvatosak lesznek.

Elindultunk az Inka-hídhoz vezető ösvényen. Én mentem a csoport végén. Először még mindenki lassan haladt, ahogyan megbeszéltük, aztán a misszionáriusok egyre gyorsítottak, sőt, futásnak eredtek. Eleresztették a fülük mellett a figyelmeztetéseimet, hogy lassítsanak. Kötelességemnek éreztem, hogy utolérjem őket, és megmondjam nekik, hogy vissza kell fordulnunk. Nagyon lemaradtam, és igen gyorsan kellett futnom, hogy felzárkózzak.

Egy kanyarhoz érve egy olyan szakaszon, ahol nem fértek el ketten, egy misszionáriust találtam háttal a sziklának feszülve. Megkérdeztem, miért álldogál ott. Elmondta, hogy késztetést érzett, hogy ezen a ponton maradjon egy pillanatra, és hogy nekem pedig tovább kell mennem.

Sürgető érzést éreztem, hogy utolérjem a többieket, ezért segített elhaladnom maga mellett, és így egy kicsit tovább tudtam jutni az ösvényen. Felfigyeltem arra, hogy az utat sűrűn benőtte a növényzet. Ahogyan a jobb lábammal előreléptem, ráébredtem – már esés közben –, hogy nincsen szilárd talaj a növényzet alatt. Kétségbeesetten ragadtam meg pár ágat az ösvény alatt. Egy pillanatra láttam 610 méterrel alattam az Urubamba folyót, mely átszeli az inkák szent völgyét. Úgy éreztem, elhagy az erőm, és csupán pillanatokon belül nem leszek képes tovább kapaszkodni. Abban a pillanatban igen hevesen imádkoztam. Nagyon rövid ima volt ez. Kinyitottam a számat, és annyit mondtam: „Atyám, segíts!”

Az ágak nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megtartsák a súlyomat. Tudtam, hogy közel a vég. Éppen abban a pillanatban, amikor már lezuhantam volna, egy erős kezet éreztem, amint a karomnál fogva felfelé húz. Ezzel a segítséggel már folytatni tudtam a küzdelmet, és visszajutottam az ösvényre. A hátramaradt misszionárius volt a megmentőm.

Valójában azonban Mennyei Atyám mentett meg. Hallotta a hangomat. Ezt megelőzően háromszor is hallottam a Lélek hangját, amint azt mondja, hogy ne menjünk az Inka-hídhoz, de nem engedelmeskedtem ennek a hangnak. Sokkolt az eset, sápadt voltam, és nem tudtam mit mondani. Aztán eszembe jutott, hogy a többi misszionárius még előttünk van, így elindultunk megkeresni őket, amikor pedig rájuk leltünk, elmondtuk nekik, mi történt.

Nagyon óvatosan és teljes csendben tértünk vissza a Machu Picchuhoz. A visszafelé vezető úton egy szót sem szóltam, és az jutott eszembe, hogy Ő figyelt az én hangomra, pedig én nem figyeltem az Övére. Mély fájdalom ébredt a szívemben azért, amiért nem engedelmeskedtem a hangjának, ugyanakkor hatalmas hálát is éreztem az Ő irgalmáért. Nem gyakorolta igazságosságát velem szemben, hanem hatalmas irgalmában megmentette az életemet (lásd Alma 26:20).

A nap végén, amikor elérkezett a személyes ima ideje, tiszta szívemből imádkoztam Őhozzá, aki „az irgalmasságnak atyja és minden vígasztalásnak Istene” (2 Korinthusbeliek 1:3). „Őszinte szívvel, igaz szándékkal, Krisztusba vetett hittel” imádkoztam (Moróni 10:4).

Aznap kora reggel a számmal imádkoztam, a halál torkában azonban a szívemből is Őhozzá kiáltottam. Átgondoltam addigi életemet. Úgy találtam, hogy Mennyei Atyánk sokszor volt nagyon irgalmas hozzám. Rengeteg leckét tanított nekem aznap, a Machu Picchun és a perui Cuzcóban. Az egyik legnagyobb lecke az volt, hogy mindig, mindig „őszinte szívvel, igaz szándékkal és Krisztusba vetett hittel” imádkozzak.

Egyik alkalommal az Úr Jézus Krisztus „imádkozék egy helyen, [és] minekutána elvégezte, monda néki egy az ő tanítványai közül: Uram, taníts minket imádkozni” (Lukács 11:1). Ekkor imádkozni tanította a tanítványait. Ma pedig titeket és engem tanít arra, hogyan kell imádkozni, amint látjuk magunk előtt, ahogyan a Gecsemánéban imádkozik, mondván: „mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen” (Lukács 22:42). Amikor imádkoztok, tényleg, igazán azt kívánjátok, hogy „ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen”?

Pál leírta, hogyan imádkozott Jézus „az ő testének napjaiban”, különösen a Gecsemánéban: „könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könyhullatás közben járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az ő istenfélelméért” (Zsidók 5:7). Amikor imádkoztok, tényleg fohászkodtok, vagy csak imát mondotok? Felszínesek vagytok az imáitokat illetően?

Jézus hevesen imádkozott és beszélt az Ő Atyjával. „Lőn pedig, hogy mikor… Jézus is megkereszteltetett, és imádkozott, megnyilatkozék az ég” (Lukács 3:21). Amikor imádkoztok, érzitek, hogy megnyílik a menny? Mikor volt utoljára, hogy ezt a kapcsolatot éreztétek a mennyel?

Jézus az Atyjához intézett imával készült fel a fontos döntéseire.

„Kiméne a hegyre imádkozni, és az éjszakát az Istenhez való imádkozásban tölté el.

És mikor megvirrada, előszólítá az ő tanítványait és kiválaszta azok közül tizenkettőt, a kiket apostoloknak is neveze” (Lukács 6:12–13).

Ti is a Mennyei Atyátokhoz intézett imával készültök fel a fontos döntésekre? Előkészültök-e az imára?

Amikor Jézus az amerikai földrészre látogatott, imádkozni tanította az embereket. „És Jézus így szólt hozzájuk: Csak imádkozzatok! Habár ők nem szűntek meg imádkozni” (3 Nefi 19:26).

Jézus arra szólít, hogy mindig imádkozzunk (lásd T&Sz 10:5). Jézus tudja, hogy Mennyei Atyánk hallja és megadja nekünk, ami a legjobb számunkra. Miért van az, hogy olykor nem akarjuk megkapni ezt? Miért?

Abban a pillanatban, amikor azt mondjuk: „Mennyei Atyám”, máris hallja az imáinkat, és figyel ránk és a szükségleteinkre; szeme és füle máris felénk fordul. Látja a gondolatainkat, és érzi a szívünk érzéseit. Semmit sem rejthetünk el előle. Nos, a csodás dolog az, hogy Ő a szeretet és az irgalom szemével tekint ránk – olyan szeretettel és irgalommal, melyet képtelenek vagyunk teljesen felfogni. E szeretet és irgalom azonban abban a pillanatban ott van Vele, amint azt mondjuk: „Mennyei Atyám”.

Ezért tehát az ima pillanata nagyon, nagyon szent pillanat. Ő nem olyasvalaki, aki azt mondja: „Nem, nem fogok odafigyelni rád, mert csak akkor fordulsz hozzám, ha bajban vagy.” Így csak az emberek viselkednek. Ő sohasem mondja: „Ó, el sem tudod képzelni, milyen elfoglalt vagyok most.” Ezt csak az emberek mondják.

Abban reménykedem és azért imádkozom, hogy mindannyian úgy imádkozzunk, ahogyan azt Jézus tanította nekünk, az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.