Isten családjának egybegyűjtése

Drága fivéreim és nőtestvéreim, örömömre szolgál, hogy itt lehetek veletek az általános konferencia ezen ülésének kezdetén. Szívélyesen üdvözöllek benneteket.

Az általános konferencia mindig is az utolsó napi szentek egybegyűlésének ideje volt. Már régóta nem tudunk csupán egyetlen helyen egybegyűlni, az Úr azonban biztosította annak módját, hogy az általános konferencia áldásai mindannyiótokhoz elérjenek, bárhol is legyetek. Ugyan igen lenyűgöző látni az ebben a hatalmas Konferencia-központban egybegyűlt szenteket, nekünk, akik ennél az emelvénynél állunk, lelki szemeink előtt ott lebeg annak a több millió embernek is a látványa, akik a világ különböző pontjain gyűltek össze velünk együtt, hogy megnézzék és meghallgassák a konferenciát. Sokan a családtagjaitokkal gyűltetek össze, míg néhányan barátokkal vagy más egyháztagokkal.

Akárhol is vagytok és akárhogy is halljátok a hangom, kérlek, tudjátok, hogy habár személyesen nem vagytok itt, érezzük, hogy lélekben velünk vagytok. Reméljük, hogy mindannyian egynek érzitek magatokat velünk, és érzitek majd azt a lelki erőt, melyben akkor van részünk, amikor a hívők egy csoportja egybegyűlik Jézus Krisztus nevében.

Késztetést éreztem arra, hogy ma egy másik fajta egybegyűjtésről is beszéljek nektek. Az általános konferenciával ellentétben ez nem csupán félévente történik, hanem az egyház visszaállításának kezdete óta folyamatosan, az utóbbi években pedig egyre csak fokozódott. Amiről most beszélni szeretnék, az Isten családjának egybegyűjtése.

Ennek leírásához a legjobb az lenne, ha még a születésünk előttről indulnánk, még az előttről is, amit a Biblia a „kezdetként” említ (lásd 1 Mózes 1:1). Akkoriban Mennyei Atyánkkal éltünk az Ő lélekgyermekeiként. Ez a földön valaha is élt összes emberre igaz.

A „testvér” szó számunkra nem csupán egy barátságos, szívélyeskedő megszólítás, hanem egy örök igazság kifejezése: Isten az emberiség szó szerinti Atyja, mi pedig mindannyian az Ő örökkévaló családjának tagjai vagyunk. Mivel Ő egy tökéletes Atya szeretetével szeret minket, azt akarja, hogy fejlődjünk és Hozzá hasonlóvá váljunk. Az általa elrendelt terv szerint családokban jöttünk a földre, hogy olyan tapasztalatokban legyen részünk, melyek felkészítenek bennünket arra, hogy visszatérjünk Őhozzá és úgy éljünk, ahogyan Ő.

E terv központi eleme volt az az ígéret is, hogy Jézus Krisztus felajánlja magát áldozatként, hogy megmentsen bennünket a bűntől és a haláltól. E terv részeként a mi feladatunk annyi, hogy elfogadjuk a Szabadító áldozatát azáltal, hogy engedelmeskedünk az evangélium törvényeinek és szertartásainak. Ti és én is elfogadtuk ezt a tervet. Sőt, örvendeztünk miatta még úgy is, hogy tudtuk, ez azzal fog járni, hogy el kell hagynunk Atyánk jelenlétét, és el fogjuk felejteni, milyen is volt ott lenni Ővele.

De nem teljes sötétségben lettünk ideküldve. Mindannyian kaptunk valamennyit Isten fényéből, melyet „Krisztus világosságának” is hívunk, hogy segítsen nekünk különbséget tenni a jó és a gonosz, a helyes és a helytelen között. Ezért van az, hogy még azok is, akik csak keveset, vagy akár semmit sem tudnak az Atya tervéről, képesek a szívükben érezni, hogy bizonyos cselekedetek igazak és helyesek vagy sem.

Gyermekeink nevelése közben a helyes és helytelen dolgok iránti érzékünk különösen kiélezett. Szinte minden szülő veleszületett vágya az, hogy erkölcsi értékeket tanítson a gyermekeinek. Ez része Mennyei Atyánk terve csodájának. Azt akarja, hogy a gyermekei a földre jöjjenek, és egy, a mennyben is létező, örök családi mintát kövessenek. Az örökkévalóságban a családok jelentik az alap szervezeti egységet, és ezért Atyánk azt akarja, hogy a földön is ugyanígy legyen ez. Habár a földi családoktól távol áll a tökéletesség, a család biztosítja a legnagyobb esélyt arra, hogy Isten gyermekeit a mennyben érezhetőt leginkább megközelítő szeretettel fogadják – ami maga a szülői szeretet. A családok továbbá a legjobb helyek arra, hogy megőrizzük és továbbadjuk azon erkölcsi értékeket és igaz tantételeket, melyek a legnagyobb valószínűséggel visszavezetnek bennünket Isten jelenlétébe.

Isten gyermekei közül csupán nagyon kevésnek adatik meg ebben az életben az a képesség, hogy teljes egészében megértsék az Ő tervét, és részesüljenek mindazon papsági szertartásokban és szövetségekben, melyek a Szabadító engesztelő hatalmát teljes mértékben hatásossá teszik az életünkben. Még a legjobb szülőkkel rendelkező emberek is élhetnek úgy hithű életet a rendelkezésükre álló világossággal, hogy soha nem hallottak Jézus Krisztusról és az Ő engeszteléséről, vagy soha nem hívták őket, hogy keresztelkedjenek meg az Ő nevében. Ez a világtörténelemben valaha élt rengeteg fivérünkre és nővérünkre is igaz.

Lehet, hogy ezt némelyek igazságtalannak vélik. Talán még azt is próbálják bizonygatni vele, hogy nincs is semmilyen terv vagy követelmény a szabaduláshoz, közben pedig úgy érzik, hogy egy igazságos és szerető Isten nem hozna létre egy olyan tervet, mely az Ő gyermekei közül csak ilyen kevesek számára elérhető. Mások lehet, hogy arra a következtetésre jutnak, miszerint Isten nyilván előre meghatározta, hogy mely gyermekeit menti meg, és csak számukra teszi elérhetővé a tervét, míg mások, akik soha nem is hallottak az evangéliumról, egyszerűen csak nem lettek „kiválasztva”.

A Joseph Smith próféta által visszaállított igazságok miatt azonban ti és én tudjuk, hogy Isten terve ennél sokkal szeretetteljesebb és igazságosabb. Mennyei Atyánk izgatottan várja, hogy az egész családját egybegyűjthesse és megáldhassa. Bár tudja, hogy némely gyermeke elutasítja ezt, az Ő terve mindannyiuknak megadja a lehetőséget arra, hogy elfogadja vagy elutasítsa az Ő hívását. E terv középpontjában pedig a családok állnak.

Évszázadokkal ezelőtt Malakiás próféta azt mondta, hogy az eljövendő napokban Isten elküldi Illést, aki „az Atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz” (Malakiás 4:6).

Ez a jövendölés olyan fontos volt, hogy a Szabadító is idézte, amikor feltámadása után ellátogatott az amerikai földrészre (lásd 3 Nefi 25:5–6). Amikor pedig Moróni angyal meglátogatta Joseph Smith prófétát, ő is idézte ezt a jövendölést Illésről, a szívekről, az atyákról és a gyermekekről (lásd Joseph Smith története – 1:36–39).

Ma április 1-je van. Két nap múlva, április 3-án lesz 181 éve annak, hogy Malakiás jövendölése beteljesedett. Azon a napon jött el Illés, és adta át Joseph Smithnek a papsági hatalmat a családok örökkévalóságra történő összepecsételésére (lásd T&Sz 110:13–16).

Attól kezdve egészen napjainkig a családtörténetek felkutatására irányuló érdeklődés rohamszerűen nőtt. Az emberek eddig soha nem látott mértékben, és látszólag már nem csupán kíváncsiságból kezdtek el érdeklődni a felmenőik iránt. Ezt az érdeklődést világszerte számos családtörténeti könyvtár, szervezet és technológiai megoldás igyekszik kielégíteni. Az internet kommunikációt elősegítő képessége egész családok számára tette lehetővé, hogy olyan sebességgel és alapossággal kutassák fel őseiket, ahogy az korábban soha nem volt lehetséges.

Miért történik mindez? Jobb kifejezés híján „Illés lelkének” hívjuk ezt. De ugyanígy nevezhetnénk egy jövendölés beteljesedésének is. Bizonyságot teszek arról, hogy Illés valóban eljött. A gyermekek szíve – titeket és engem is beleértve – az atyáink, az őseink felé fordult. Az őseitek iránt érzett kötődésetek e jövendölés beteljesedésének részét képezi. A saját lényetek legmélyébe lett elültetve. Puszta genetikánál azonban jóval többről van itt szó.

Például, amikor követitek a késztetéseket, hogy többet megtudjatok a családtörténetetekről, felfedezhetitek, hogy egy távoli rokon esetleg hasonít rátok, vagy hasonlóan érdeklődik a könyvek iránt, vagy hasonlóan tehetséges énekes, mint ti. Ez nagyon érdekes és elgondolkodtató tud lenni. Ha azonban ezen a ponton felhagytok a munkálkodással, érezni fogjátok, hogy valami még hiányzik. Ez azért van, mert az Isten családjának egybegyűjtéséhez és egyesítéséhez egyszerű melengető érzéseknél többre van szükség. Ez papsági szertartásokkal egybekötött szent szövetségeket kíván.

Számos ősötöknek nem volt része ezekben a szertartásokban. Isten gondviselésének köszönhetően nektek viszont igen. Isten pedig tudta, hogy szeretettel fogtok közeledni őseitek felé, és hogy megadatik majd nektek az a technológia, melynek segítségével be tudjátok azonosítani őket. Azt is tudta, hogy ilyen időkben éltek majd, amikor a szent templomok minden eddiginél nagyobb mértékben állnak majd rendelkezésetekre, hogy ott elvégezhessétek a szertartásokat. Azzal is tisztában volt, hogy megbízhat benneteket az őseitekért végzett munka végrehajtásával.

Természetesen mindannyiunk élete tele van sürgető dolgokkal, melyek a figyelmünket és időnket követelik. Mindenkire jutnak olyan teendők, melyeknek az Úr elvárja, hogy képességeinken felül tegyünk eleget. Szerencsére az Úr mindannyiunknak biztosítja az utat is ahhoz, hogy magabiztosságra és megelégedettségre leljünk a szolgálatunk során, beleértve ebbe a családtörténeti szolgálatot is. Azon hitünk szerinti meggyőződésünkből nyerünk erőt a tőlünk elvárt dolgok megtételére, hogy „a Szabadító nem ad parancsolatokat [nekünk], csak akkor, ha utat készít számu[n]kra, hogy végrehajthass[u]k azt a dolgot, amit megparancsol nek[ünk]” (1 Nefi 3:7).

Tapasztalatból tudom, hogy ez igaz. Sok évvel ezelőtt még egyetemi hallgatóként találkoztam egy férfival, aki a világ egyik legnagyobb számítástechnikai cégénél dolgozott. Ez még az iparág hőskorában volt, és történetesen a cége elküldte ezt a fiatalembert, hogy számítógépeket adjon el Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza számára.

Amennyire meg tudtam állapítani, az illető nem igazán volt vallásos. Csodálattal teljes döbbenettel a hangjában ezt mondta: „Ebben az egyházban egy őskutatásnak nevezett dolgot végeztek, mely során elhunyt emberek neveit keresgélték annak reményében, hogy majd beazonosítsák az őseiket. Az emberek, leginkább nők, irattartó szekrények között rohangáltak, és apró kártyákon kutakodtak információk után.” Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy a hölgyek sportcipőben voltak, hogy egy kicsit gyorsabban futhassanak. A férfi folytatta: „Amint láttam, hogy milyen mértékű munkát próbálnak elvégezni, rájöttem, hogy miért is találták fel a számítógépeket.”

Nos, részben igaza volt. A számítógépek a családtörténeti munka jövőjének később valóban fontos részét képezték – csak éppen nem azok, amiket ő árult. Egy sugalmazott egyházi vezető úgy döntött, hogy nem veszi meg a számítógépeit. Az egyház úgy döntött, hogy egy olyan technológiára fog várni, amit akkor még elképzelni sem tudtak. Az azóta eltelt számos év alatt azonban megtanultam, hogy még a legeslegjobb technológia sem tudja helyettesíteni az olyan, mennyből érkező kinyilatkoztatást, melyben annak az egyházi vezetőnek is része volt. Ez egy lelki természetű munka, amit az Úr az Ő Szent Lelke által irányít.

Csupán néhány héttel ezelőtt éppen a saját családtörténetemen dolgoztam egy tanácsadóval az oldalamon, egy másik segítővel pedig telefonos kapcsolatban voltam. A számítógép képernyőjén egy olyan probléma állt előttem, melynek megoldása meghaladta halandó képességeimet. Két nevet láttam, melyet a technológia csodája küldött nekem, és akik úgy tűnt, egy templomi szertartásra vártak. De a gond az volt, hogy a két név különbözött, mégis okunk volt azt feltételezni, hogy ugyanarról a személyről van szó. Az én feladatom az igazság megállapítása volt.

Megkértem a tanácsadóimat, hogy ők mondják meg nekem. Ők azt mondták: „Nem, neked kell eldöntened.” Teljesen biztosak voltak abban, hogy képes leszek felismerni az igazságot. A számítógép, annak minden erejével és információjával meghagyta nekem azt az áldást, hogy egy képernyőre meredve, további kutakodás kíséretében kiértékelhessem a rendelkezésre álló információt, csendben imádkozhassak, és rájöhessek, mi is az igazság. Az ima hatására magabiztosan tudtam, mit kell tennem – csakúgy, mint más olyan helyzetekben is, amikor egy adott probléma megoldásához a menny segítségére kellett hagyatkoznom.

Nem tudhatjuk, hogy Isten milyen csodák megalkotására sugalmazza majd az embereket, melyek segítenek majd az Ő családja egybegyűjtésének munkájában. Azonban akármilyen csodás találmányok is bukkannak fel, a használatukhoz szükség lesz a Lélek munkálkodására is a hozzátok és hozzám hasonló emberekben. Ezen nem kell meglepődnünk. Végső soron ők mindannyian Isten szeretett fiai és leányai. Ő bármely szükséges sugalmazást megad, hogy általa lehetőséget adjon nekik visszatérni Hozzá.

Az elmúlt években az egyház fiatalsága inspiráló módon reagált Illés lelkére. Sokan rendelkeznek saját, korlátozott használatú templomi ajánlással, és gyakran élnek is vele. A templomi keresztelőhelyiségek zsúfoltabbak, mint valaha; sőt, néhány templomnak a nyitvatartáson is változtatnia kellett, hogy az egyre növekvő számú fiatalt ki tudja szolgálni.

Korábban ritka, de szorgalmazott dolog volt, hogy egy fiatal saját neveket hozzon a templomba. Ma ez már teljesen természetes, és gyakran maguk a fiatalok kutatták fel ezeket az ősöket.

Elmondható továbbá, hogy számos fiatal rájött arra, hogy azáltal, hogy időt szenteltek a családtörténeti és templomi munka elvégzésére, a szabadítás tervébe vetett bizonyságuk is megerősödött. Hatására a Léleknek az életükre gyakorolt hatása nőtt, a gonoszé pedig csökkent. Segített nekik közelebb érezniük magukat a családjaikhoz és az Úr Jézus Krisztushoz is. Rájöttek arra, hogy ez a munka nemcsak a halottakat menti meg, hanem mindannyiunkat (lásd T&Sz 128:18).

A fiatalok csodálatra méltó módon ragadták meg ezt a jövőképet. Most már a szüleiken van a sor, hogy felzárkózzanak hozzájuk. A fiatalok által végzett munka miatt mostanra már sokan fogadták el a keresztséget a lélekvilágban, és várják azon szertartásokat, melyeket ezen a világon csak a felnőttek tudnak elvégezni a templomban. Mennyei Atyánk családjának egybegyűjtése olyan munka, mely nemcsak a fiataloknak és a nagyszülőknek szól, hanem mindenkinek. Mindannyian egybegyűjtők vagyunk.

Ez a mi nemzedékünk munkája, melyet Pál apostol úgy hívott: „az idők teljességének rendje”, vagyis az idők teljességének adományozási korszaka, amikor azt mondta, Isten „ismét egybe[gyűjt] magának mindeneket a Krisztusban, mind a melyek a mennyekben vannak, mind a melyek e földön vannak” (Efézusbeliek 1:10). Ez Isten szeretett Fia, Jézus Krisztus engesztelő munkája révén vált lehetségessé. Őáltala a családtagjaink, „kik egykor távol valá[nak], közelvalókká [lettek] a Krisztus vére által. Mert Ő a mi békességünk, ki egygyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat” (Efézusbeliek 2:13–14). Hozzám hasonlóan ti is éreztétek már ezt, amikor egy ősötök képére pillantva fokozott szeretet töltött el benneteket. Éreztétek ezt a templomban is, amikor az egyik kártyán lévő név többnek tűnt egy egyszerű névnél, és biztosan éreztétek, hogy az illető tudta, hogy ott vagytok, és érezte a ti szereteteteket.

Tanúságomat teszem, hogy az Atyaisten azt akarja, hogy gyermekei családként és dicsőségben térjenek haza Őhozzá. A Szabadító él. Ő irányítja és megáldja ezt a munkát, vigyáz ránk és irányít bennünket. Köszöni nektek az Ő családjának egybegyűjtésében végzett hithű szolgálatotokat, melyhez megígérem, hogy megkapjátok a szükséges sugalmazott segítséget is. Jézus Krisztus nevében, ámen.