Elénekelt és elhallgatott dalaink

„Napfény van ma az én szívemben, ragyog tőle az ég – írta Eliza Hewitt. – Jézustól jön ez a fényesség, szikrázóbb mindennél.”¹ E csodás, régi keresztény himnuszt szinte lehetetlen mosoly nélkül énekelni, hiszen minden hangja ragyog. Ma azonban szeretném kiemelni a szövegkörnyezetből az egyik sorát, mely segíthet azokon a napokon, amikor nehezünkre esik énekelni vagy mosolyogni, és úgy tűnik, hogy az élet bizony nem valami „békés és vidám”. Ha egy ideig nem is vagytok képesek a másoktól hallott örömteli dallamokat visszhangozni, arra kérlek, kapaszkodjatok rendíthetetlenül e himnusz azon sorába, mely biztosít afelől, hogy Jézus „azt a dalt is meghallja”², melyet képtelenek vagytok elénekelni.

Isten gyermekeiként az egyik valóság, mellyel e bukott világban szembe kell néznünk az, hogy bizonyos napok nehezek; olyan napok ezek, amikor a hitünk és a lelki erőnk próbára tétetik. E kihívások származhatnak saját hiányosságainkból, mások hiányosságaiból vagy csupán az élet hiányosságaiból, de bármi legyen is az ok, azt látjuk, hogy képesek megfosztani bennünket az énekelni hőn vágyott daloktól, és beárnyékolni a tavaszt a szívünkben³, melyről Eliza Hewitt oly felemelően ír az egyik versszakban.

Mit tegyünk hát ilyenkor? Egyfelől Pál apostol tanácsát megfogadva „a mit nem látunk, azt reméljük [és] tűréssel várjuk”⁴. Azokban a pillanatokban, amikor az öröm dallama a kifejezőerőnk hiányában elcsuklik, egy ideig talán csendben meg kell állnunk, és egyszerűen hallgatnunk kell másokat, erőt merítve a körülöttünk áradó muzsika pompájából. Közülünk, „zenei analfabéták” közül sokan merítettünk már önbizalmat abból, és az éneklésünk is figyelemre méltón javult azáltal, hogy egy erősebb, biztosabb hangú személy mellé álltunk. Bizonyosan az következik ebből, hogy az örökkévalóság himnuszainak éneklése során olyan közel kell állnunk a világ Szabadítójához és Megváltójához, amennyire csak emberileg lehetséges – hiszen neki teljesen tökéletes a hangmagassága. Ekkor bátorságot meríthetünk azon képességéből, hogy meghallja némaságunkat is, és reményt kaphatunk a nevünkben előadott dallamos, messiási könyörgéséből. Valóban, amikor „az Úr közel van[,] szívem a béke galambjának énekére dobban”⁵.

Azokon a napokon, amikor kissé hamisnak érezzük a hangunkat, valamivel kevesebbnek annál, mint amiről azt gondoljuk, hogy másoknál látunk vagy hallunk, azt kérném magunktól – különösen az egyház ifjúságától –, ne feledjük, hogy az isteni terv része az, hogy Isten kórusában nem minden hang egyforma. A kifinomult zenéhez változatosság kell – szopránok és altok, baritonok és basszusok. Egy idézett mondatot kölcsönözve két figyelemre méltó utolsó napi szent asszony vidám levélváltásából: „Isten minden teremtményének van helye a kórusban.”⁶ Amikor alábecsüljük egyediségünket, vagy nem létező mintáknak próbálunk megfelelni – olyan mintáknak, melyeket a kielégíthetetlen fogyasztói kultúra hajt, a közösségi média pedig minden lehetséges megvalósíthatóság fölé idealizál –, elveszítjük a hang és zengés azon gazdagságát, melyet Isten a sokszínű világ teremtésekor elképzelt.

Nos, nem azt mondom ezzel, hogy ebben az isteni kórusban mindenki nekikezdhet saját, személyes oratóriuma elzengésének. A sokszínűség nem hangzavar, a kórusmunka pedig fegyelmet, taníthatóságot igényel – a beszédhez igazodva, Hales elder, hadd használjam ma a tanítványság szót –, amikor azonban már elfogadtuk a mennyből kinyilatkoztatott dalszöveget és a világ alapítása előtt komponált harmonikus hangszerelést, akkor Mennyei Atyánk örömmel veszi, ha a saját hangunkon énekelünk, és nem valaki másén. Ne becsüljétek le az értéketeket, és ne kicsinyeljétek le a hozzájárulásotokat. Mindenekelőtt pedig, ne fordítsatok hátat a kórusban betöltött szerepeteknek. Miért? Mert egyediek és pótolhatatlanok vagytok. Már egyetlen hang elvesztése is elhalványítja az összes másik énekest ebben a hatalmas, halandó kórusunkban, köztük azoké is, aki úgy érzik, a társadalom peremére vagy az egyház peremére szorultak.

Ám miközben arra buzdítalak titeket mind, hogy legyen hitetek a talán nehezen énekelhető dalokban, készséggel elismerem, hogy különböző okok miatt én magam is küszködök másfajta dalokkal, melyeket – bár kellene – még nem énekeltek el.

Amikor a világban uralkodó megdöbbentő gazdasági egyenlőtlenséget látom, bűntudatot érzek, amiért Mrs. Hewitt-tel az Istentől kapott áldásaimról énekelek.⁷ Ez a kórusmű addig nem énekelhető teljesen, hithűen, amíg nem gondoskodtunk tisztességgel a szegényekről. A gazdasági nélkülözés olyan átok, mely évről évre, nemzedékről nemzedékre szedi áldozatait. Kárt okoz a testnek, megbénítja a lelket, sérülést okoz a családoknak, és elpusztítja az álmokat. Ha többet tennénk a szegénység enyhítéséért – ahogyan azt Jézus ismétlődően parancsolja nekünk –, akkor esetleg a világ kevésbé szerencsései közül páran – életükben talán először – eldúdolhatnának néhány hangot a „Napfény van ma az én szívemben” című himnuszból.

Akkor is nehéznek találom a napfényes, vidám szöveg éneklését, amikor oly sokan szenvednek körülöttünk valamilyen mentális vagy érzelmi betegségtől, illetve más bénító egészségügyi nehézségtől. Sajnos e terhek olykor számos különböző gondozó – beleértve családtagokat is – hősies erőfeszítése ellenére sem múlnak el. Azért imádkozom, hogy ne engedjük Isten e gyermekeit hangtalanul szenvedni, és hogy felruháztassunk az Ő azon képességével, hogy meghalljuk a dalokat, melyeket ők jelenleg képtelenek elénekelni.

Egy napon pedig remélem, hogy a hatalmas világméretű kórus minden faji és etnikai határon átívelő összhangban jelenti majd ki, hogy a fegyverek, a gyalázkodás és a vitriol nem az emberi ellentétek megoldásának eszközei. A mennyből érkező kijelentések azt kiáltják felénk, hogy az összetett társadalmi gondok kielégítő megoldásának egyetlen módja az, ha szeretjük Istent és betartjuk az Ő parancsolatait, ezzel tárva ki a kaput egymás felebaráti szeretetének egyetlen tartós és üdvös módja előtt. Ether próféta azt tanította, hogy remélnünk kell „egy jobb világot”. E gondolatot egy ezredév távlatából olvasva, a háborútól és erőszaktól elcsigázott Moróni kijelentette, hogy a „még különb út” ehhez a világhoz mindig is Jézus Krisztus evangéliuma lesz.⁸

Mily hálásak vagyunk azért, hogy mindezen kihívások közepette időről időre érkezik egy másfajta dal, melyről úgy találjuk, hogy szintén képtelenek vagyunk azt elénekelni, de egészen más ok miatt. Ez olyankor történik, amikor az érzések oly mélyek és személyesek, sőt oly szentségesek, hogy vagy nem lehet, vagy nem is szabad kifejezésre juttatnunk őket – mint Cordelia atyja iránti szeretete, melyről azt mondja: „…szívem gazdagabb, mint nyelvem… számhoz nem birom emelni szívemet”⁹. Valami szentként érkeznek ezek az érzelmek, és ezért egyszerűen kimondhatatlanok – lelkileg nem kifejezhetők –, mint az ima, melyet Jézus mondott a nefita gyermekekért. Ezen esemény szemtanúi azt jegyezték fel:

„Szem nem látott még, és fül sem hallott még… olyan nagyszerű és bámulatos dolgokat, amint mi láttuk és hallottuk Jézust az Atyához beszélni. 

…nincs oly nyelv, mely el tudja mondani, és nincs oly ember, mely le tudja írni, és emberi szív elképzelni, oly nagyszerű és csodálatos dolgokat hallottunk és láttuk Jézust beszélni”¹⁰.

Az efféle megszentelt pillanatok azért maradnak kimondatlanul, mert a kifejezésük – még ha lehetséges is lenne – megszentségtelenítésnek tűnne.

Fivérek és nőtestvérek! Halandó világban élünk, számos olyan dallal, melyet még nem ismerünk vagy nem tudunk elénekelni. Azonban mindannyiunkhoz azért könyörgök, hogy maradjunk kitartóan és hithűen a kórusban, ahol képesek leszünk örökké gyönyörködni minden himnuszok ama legbecsesebbikében: „a megváltó szeretet éneké[ben]”¹¹. Szerencsére e műsorszámban korlátlan férőhely áll rendelkezésre. Van hely mindazoknak, akik eltérő nyelveket beszélnek, sokszínű kultúrákat ünnepelnek és számos különböző helyen élnek. Van hely az egyedülállóknak, a házasoknak, a nagy családoknak és a gyermekteleneknek. Van hely azoknak, akik egykor megkérdőjelezték hitüket, és azoknak is, akik még mindig ezt teszik. Van hely az eltérő nemi vonzódásúaknak is. Röviden, van hely mindenkinek, aki szereti Istent, és tiszteletben tartja az Ő parancsolatait, mint a személyes viselkedés sérthetetlen mércéjét, mivel ha Isten szeretete a közös dalunk dallama, akkor az abban rejlő összhang minden bizonnyal az a közös törekvésünk, hogy engedelmeskedjünk Neki. A szeretet és a hit, a bűnbánat és a könyörület, a becsületesség és a megbocsátás isteni parancsainak ismeretében mindenkinek van helye ebben a kórusban, aki ott kíván lenni.¹² „Jöjj, ahogy vagy” – kéri egy szerető Atya mindannyiunktól, de hozzáteszi: „Ne számíts arra, hogy olyan is maradsz, amilyen vagy.” Mosolygunk, és nem felejtjük, hogy Isten eltökélten igyekszik többé tenni bennünket, mint amire magunkat képesnek gondoltuk.

A felmagasztosulásunkra alkotott tervének e nagyszabású oratóriumában kövessük hát alázattal karmesteri pálcáját, és gyakoroljuk azokat a dalokat, melyeket még nem tudunk elénekelni, mígnem bemutathatjuk majd Királyunkhoz szóló zenénket¹³. Akkor, azon a napon, ahogyan azt hőn szeretett himnuszunk is mondja:

Bizonyságomat teszem, hogy eljő majd az óra, amikor Isten, a mi Örökkévaló Atyánk ismét elküldi majd Egyszülött Fiát a földre – ez alkalommal, hogy királyok Királyaként kormányozzon és uralkodjon mindörökre. Bizonyságomat teszem, hogy ez az Ő visszaállított egyháza, és ez az eszköze annak, hogy evangéliumának tanításai és szabadító szertartásai eljussanak az egész emberiséghez. Amikor üzenete minden földrészt átjár és minden égövet meglátogat,¹⁵ Jézus valóban felfedi majd mosolyát¹⁶. Bizonyosan örök napfényt áraszt majd a lélekre azon a napon. E megígért óra eljöveteléért imádkozom vágyakozva, Jézus Krisztus nevében, ámen.