Bízunk-e Őbenne? Ami nehéz, az jó

Thomas S. Monson elnök gyakran emlékeztet bennünket, hogy „bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.

Minden te útaidban megismerd őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.

Ne légy bölcs a te magad ítélete szerint” (Példabeszédek 3:5–7).

Vajon bízunk-e abban, hogy az Úr parancsolatai a javunkat szolgálják? Hogy az Ő vezetői – bár nem tökéletesek – jól vezetnek bennünket? Hogy az Ő ígéretei biztosak? Vajon bízunk-e abban, hogy Mennyei Atyánk és Jézus Krisztus ismernek bennünket, és segíteni akarnak nekünk? Vajon bízunk-e Benne még a megpróbáltatások, kihívások és nehéz idők során is?

Visszatekintve azt látom, hogy a legjobb tanításokat a legnehezebb időkben tanultam – akár fiatalon, akár misszióban, egy új karrier kezdetén, az elhívásaim felmagasztalásán igyekezve, egy nagy család felnevelése során, vagy az önellátás elérésén küszködve. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a nehéz, az jó!

A nehéz tesz bennünket erősebbé, az indít minket alázatra és ad lehetőséget nekünk, hogy bizonyítsunk. Szeretett kézikocsis pionírjaink szélsőségek közepette ismerték meg Istent. Miért kellett két teljes fejezet Nefinek és testvéreinek a rézlemezek visszaszerzéséhez, de mindössze három vers ahhoz, hogy rábeszéljék Ismáelt és családját, hogy tartsanak velük a vadonba? (Lásd 1 Nefi 3–4; 7:3–5). Úgy tűnik, az Úr meg akarta erősíteni Nefit a lemezek visszaszerzése során átélt küszködéssel.

Nem kellene meglepődnünk az életünkben előforduló nehéz dolgokon. Az egyik legelső szövetség, amelyet az Úrral kötünk, az áldozathozatal törvényének betartásáról szól. Az áldozat, annak meghatározása szerint, valami kívánatos dologról való lemondást jelent. Tapasztalataink révén felismerjük, hogy csekély árat kell fizetnünk az azt követő áldásokhoz képest. Joseph Smith elnöksége alatt elhangzott, hogy „az a vallás, amely nem követeli meg minden dolog feláldozását, soha nem rendelkezik elegendő erővel az élethez és a szabaduláshoz szükséges hit kifejlesztéséhez”¹.

Az Istenség tagjai számára sem idegenek a nehéz dolgok. Az Atyaisten feláldozta Egyszülött Fiát, kitéve Őt az engesztelés szörnyű szenvedésének, beleértve a kereszthalált is. A szentírások azt mondják, hogy Jézus Krisztus „megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet” (Zsidók 5:8). Saját akaratából szenvedte el az engesztelés gyötrelmét. A Szentlélek bizonyára igen hosszútűrő, hiszen késztet, figyelmeztet és irányít bennünket, mi pedig olykor tudomást sem veszünk róla, félreértjük vagy elfelejtjük.

A nehéz részét képezi az evangéliumi tervnek. Ezen élet egyik célja, hogy próbára tétessünk (lásd Ábrahám 3:25). Kevesen érdemelték ki kevésbé a szenvedést Alma népénél. Épp csak elmenekültek a gonosz Noé királytól, máris a lámániták rabszolgái lettek! E megpróbáltatásokon keresztül az Úr megtanította nekik, hogy Ő megfenyíti a népét és „próbára teszi a türelmüket és a hitüket” (Móziás 23:21).

A Liberty fogházában töltött szörnyű napok során az Úr megtanította Joseph Smithnek, hogy tartson ki jól (lásd T&Sz 121:8), és megígérte, hogy ha így tesz, akkor „mindezen dolgok tapasztalatot adnak neked, és a javadra válnak majd” (T&Sz 122:7).

Thomas S. Monson elnök így könyörgött: „Válasszuk mindig a nehezebb jót a könnyebb rossz helyett!”² Templomainkkal kapcsolatban kijelentette, hogy „ahhoz, hogy elnyerjük [a templomi] áldásokat, egy áldozat sem túl nagy, és nincs az a teher vagy küzdelem, amely túl nehéz lenne”³.

A természet világában a nehéz része az élet körforgásának. Nehéz a kiscsibének áttörni a tojás kemény falát, hogy kikeljen belőle. Ha azonban valaki megpróbálja megkönnyíteni a dolgát, a csibe nem tesz szert az életben maradásához szükséges erőre. Hasonlóképpen a pillangó bábból való kiszabadulása erősíti meg őt a rá váró életre.

E példákból is látjuk, hogy a nehéz az állandó! Mindannyiunknak vannak kihívásaink. A változó az, hogy miként reagálunk arra, ami nehéz.

Egyszer az egyik Mormon könyve-beli nép „nagy üldöztetéseket… és sok megpróbáltatás[t]” (Hélamán 3:34) szenvedett el. Hogyan reagáltak rá? „[Gy]akran böjtöltek és imádkoztak, és alázatosságukban egyre erősebbekké és erősebbekké váltak, és egyre szilárdabbakká és szilárdabbakká Krisztus hitében, mígnem örömmel és vigasztalással telt meg a lelkük” (Hélamán 3:35). Egy másik példára éveken át tartó háborúkat követően került sor: „…a nefiták és a lámániták közötti háború rendkívüli hosszúsága miatt sokan makacsak lettek… és megpróbáltatásaik miatt sokan béketűrőek lettek, olyannyira, hogy… megalázkodtak Isten előtt” (Alma 62:41).

Mindannyian magunk választjuk meg a reakciónkat arra, ami nehéz.

Elhívásom előtt pénzügyi tanácsadó voltam a texasi Houstonban. Munkám javarészében milliomosokkal dolgoztam, akiknek saját cégük volt. Szinte mindegyikük a semmiből, rengeteg kemény munkával építette fel a sikeres cégét. Számomra azt volt a legelszomorítóbb hallani, amikor néhányuk arról beszélt, hogy szeretné megkönnyíteni a gyermekei dolgát. Szerették volna, ha gyermekeik nem küszködnek úgy, mint ők. Más szavakkal éppen attól fosztották volna meg a gyermekeiket, ami őket sikeressé tette.

Ezzel ellentétben ismerek egy családot, amelyik más megközelítést választott. A szülőket J. C. Penney története inspirálta, akinek azt mondta az édesapja a nyolcadik születésnapján, hogy mostantól pénzügyileg a saját lábára kell állnia. Kitalálták a saját változatukat: amikor a gyermekeik leérettségiztek, pénzügyileg saját lábukra kellett állniuk – a további tanulmányaik (egyetem, posztgraduális képzés stb.) és anyagi létfenntartásuk (valódi önellátás) terén (lásd T&Sz 83:4). Szerencsére a gyermekek bölcsen reagáltak. Mindannyian lediplomáztak, és többen tovább is tanultak – mindannyian a saját lábukon állva. Nem volt könnyű, de sikerült nekik. Kemény munkával és hittel érték el.

A „Vajon bízunk-e Őbenne?” kérdést talán jobb úgy feltenni, hogy „Vajon van-e hitünk ahhoz, hogy bízzunk Őbenne?”.

Van-e hitünk ahhoz, hogy bízzunk az ígéreteiben a tized kapcsán, vagyis hogy jövedelmünk 90 százalékával és az Úr segítségével jobban járunk, mint a jövedelmünk 100 százalékával egyedül?

Van-e elegendő hitünk ahhoz, hogy bízzunk abban, hogy Ő meglátogat bennünket a megpróbáltatásainkban (lásd Móziás 24:14), hogy megvívja harcunkat az ellenünk viaskodókkal (lásd Ésaiás 49:25; 2 Nefi 6:17), és hogy javunkra szenteli a megpróbáltatásainkat (lásd 2 Nefi 2:2)?

Vajon gyakoroljuk-e az Ő parancsolatainak betartásához szükséges hitet, hogy Ő megáldhasson bennünket mind fizikailag, mind lelkileg? És vajon hithűen haladunk-e tovább mindvégig, hogy Ő be tudjon fogadni bennünket a színe elé (lásd Móziás 2:41)?

Testvérek, lehet hitünk ahhoz, hogy bízzunk Őbenne! A legjobbat szeretné nekünk (lásd Mózes 1:39). Megválaszolja az imáinkat (lásd T&Sz 112:10). Megtartja az ígéreteit (lásd T&Sz 1:38). Hatalmában áll betartani ezeket az ígéreteket (lásd Alma 37:16). Ő mindent tud! És ami a legfontosabb, tudja, mi a legjobb (lásd Ésaiás 55:8–9).

Bonyolult világban élünk. Féktelen a gonosz, korrupció látható minden nemzetben, még a biztonságos helyeket is eléri a terrorizmus, összeomlik a gazdaság, jelen van a munkanélküliség, a betegség, a természeti csapások, a polgárháborúk, a zsarnoki vezetők és így tovább. Mit tegyünk hát? Meneküljünk vagy harcoljunk? Melyik helyes? Mindkét választás veszélyes lehet. Veszélyes volt a harc George Washingtonnak és seregeinek, ugyanakkor veszélyes volt a menekülés is a pionír őseinknek. Veszélyes volt Nelson Mandela számára a küzdelem a szabadságért. Azt mondják, a gonosz győzedelmeskedéséhez elegendő, ha a jó emberek nem tesznek semmit.⁴

Bármit is teszünk, sohasem szabad, hogy a döntéseinket vagy a tetteinket a félelem lelkülete motiválja. Tényleg „nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten” (2 Timótheus 1:7). (Megfigyeltétek, hogy a „ne félj” gondolata átszövi a szentírásokat?) Az Úr megtanította nekem, hogy az elkeseredés és a félelem az ellenség eszközei. Az Úr válasza a nehéz időkre az, hogy haladjunk tovább hittel.

Mindannyiunknak eltérő véleménye lehet arról, hogy mi a nehéz. Néhányan talán nehéznek találják a tizedfizetést az anyagilag szűkös időkben. A vezetők olykor nehéznek tartják, hogy a szegényektől is elvárják a tizedfizetést. Néhányunk számára nehéz lehet hittel előrelépni a házasság vagy a családalapítás felé. Vannak, akik nehéznek találják, hogy megelégedjenek azzal, amit az Úr megadott nekik (lásd Alma 29:3). Nehéz lehet megelégedni a jelenlegi elhívásunkkal (lásd Alma 29:6). Az egyházi fegyelmezés talán nagyon nehéznek tűnhet, néhányak számára azonban az igaz bűnbánat folyamatának kezdetét jelenti.

Nem számít, milyen helyzetben vagyunk, a nehéz jó lehet azoknak, akik hittel lépnek tovább, és bíznak az Úrban és az Ő tervében.

Kedves testvérek, tanúbizonyságomat teszem, hogy a mögöttem helyet foglaló vezetőket Isten hívta el. Az a vágyuk, hogy jól szolgálják az Urat, és segítsenek nekünk megalapítani az evangéliumot a szívünkben. Szeretem és támogatom őket.

Szeretem Szabadítónkat, Jézus Krisztust. Ámulattal tölt el, hogy annyira szerette az Atyát és bennünket, hogy a Szabadítónk és a Megváltónk legyen; hogy emiatt olyannyira kellett szenvednie, hogy „reszket[ett] a fájdalomtól, és minden pórus[á]ból vér[zett], és testben és lélekben is szenved[ett]” (T&Sz 19:18). Mégis e szörnyű lehetőséggel és annak szükséges következményeivel szembenézve is megerősítette az Atyának: „ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen” (Lukács 22:42). Örvendezem az angyal szavaiban: „Nincsen itt, mert feltámadott” (Máté 28:6).

Példája valóban „az út, az igazság és az élet” (János 14:6). Kizárólag e példa követése révén találhatunk „békességet ebben a világban és örök életet az eljövendő világban” (T&Sz 59:23). Amikor követtem az Ő példáját és alkalmaztam a tanításait, megtanultam, hogy igaz minden „nagy és becses ígéret[e]” (2 Péter 1:4).

Legfőbb vágyam, hogy Jézus Krisztus igaz tanítványaként állhassak Mormon mellett (lásd 3 Nefi 5:13), és hogy egy napon majd azt halljam az Úr ajkairól: „Jól vagyon jó és hű szolgám” (Máté 25:21). Jézus Krisztus nevében, ámen.