Egy kisgyermek vezeti majd őket

Írta: Boyd K. Packer elnök

a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke


Írta: Boyd K. Packer elnök
A férjeknek és a feleségeknek meg kell érteniük, hogy az első számú elhívásuk – melyből soha nem lesznek felmentve – egymás iránt, majd pedig gyermekeik iránt szól.

Japánban évekkel ezelőtt egy vasútállomáson valaki bekopogott a hálókocsim ablakán egy hideg éjszakán. Egy didergő kisfiú állt ott rongyos ingben, feldagadt álla köré pedig egy koszos rongy volt kötve. Fejét rühes sebek borították, és egy rozsdás bádogedény és egy kanál volt nála, ami az árván maradt kolduló gyerekek jelképévé vált. Amint próbáltam kinyitni az ajtót, hogy pénzt adjak neki, a vonat elindult.

Soha nem felejtem el azt az éhező kisfiút, aki ott állt a hidegben, üres bádogtáljával a kezében. De azt sem tudom elfelejteni, hogy milyen tehetetlennek éreztem magam, amint a vonat lassan elindult, ő pedig ott maradt a peronon.

Évekkel később, fenn, a perui Andokban lévő Cuzcóban, A. Theodore Tuttle elderrel úrvacsorai gyűlést tartottunk egy hosszú, keskeny teremben, amelynek az ajtaja az utcára nyílt. Késő este volt, és miközben Tuttle elder beszélt, egy hat év körüli fiúcska tűnt fel az ajtóban. Csupán egy térdig érő szakadt pólót viselt.

Bal oldalon állt egy kis asztal, rajta egy tányér, úrvacsorához előkészített kenyérrel. Ez az éhező, árva utcagyerek meglátta a kenyeret, és a fal mellett próbált odasettenkedni. Már majdnem elérte az asztalt, amikor egy asszony a sorok közül meglátta. Egy szigorú fejmozdulattal kitessékelte a fiút az éjszakába. Elfojtottam fájdalmas sóhajomat.

Később a kisfiú visszajött. A fal mellett lopódzott, és a kenyérről rám emelte tekintetét. Amikor már közel járt ahhoz, ahol az asszony ismét megláthatta volna, én kinyújtottam a karomat, ő pedig odaszaladt hozzám. Az ölembe vettem.

Aztán jelképesen beültettem Tuttle elder székébe. A záróima után az éhes kisfiú kiviharzott az éjszakába.

Amikor hazatértem, megosztottam ezt az élményemet Spencer W. Kimball elnökkel. A történet mélyen meghatotta, majd ezt mondta: „Egy egész nemzetet ültettél az öledbe.” Ezután többször is azt mondta nekem: „Ez az élmény jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint gondolnád.”

Miközben már közel 100 alkalommal jártam a latin-amerikai országokban, mindig ennek a kisfiúnak a tekintetét kerestem az emberek arcán. Most már tudom, hogy Kimball elnök mire is gondolt.

Egy másik didergő kisfiúval Salt Lake City utcáin találkoztam egy újabb hideg téli éjszakán. Éppen egy szállodából jöttünk kifelé egy karácsonyi vacsoráról. Az utcán hat vagy nyolc hangoskodó fiú közeledett felénk. Mindegyiküknek már otthon, és nem ebben a hidegben kellett volna lennie.

Az egyikükön még kabát sem volt. Gyorsan szökdécselt, hogy melegen tartsa magát. Ezután eltűnt az utca végén, és kétségtelen, hogy olyan kis rozoga lakás és ágy felé vette az útját, mely nem biztosított számára elég takarót, hogy melegen tartsa.

Este, amikor betakarózom, mindig imádkozom azokért, akiknek nincs egy meleg ágyuk, amelybe bebújhatnának.

A második világháború végén Osakában állomásoztunk, Japánban. A város romokban állt, az utcákat törmelék, szemét és bombák által ütött kráterek borították. Habár szinte mindegyik fa kiszakadt a helyéről, néhányuk megtépázva ugyan, de továbbra is bátran állt, hogy néhány gallyán rügyet fakasszon.

Egy kopott, színes kimonót viselő kislány éppen sárga platánfaleveleket gyűjtött szorgosan egy csokorba. A kisgyermek látszólag mit sem vett észre az őt körülvevő pusztulásból, miközben a romok között bukdácsolva új leveleket keresgélt a gyűjteményébe. Megtalálta az egyetlen szépséget, amely megmaradt a saját világában. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy ő maga volt a szépség a világában. Amikor rá gondolok, az valahogy mindig megerősíti a hitemet. Ez a gyermek a reményt testesítette meg.

Mormon azt tanította, hogy „a kisgyermekek Krisztusban élnek”1, és nem szükséges bűnbánatot tartaniuk.

Az előző századforduló táján két misszionárius az Egyesült Államok déli részén lévő hegyekben munkálkodott. A hegytetőről egy nap egy csoportnyi embert láttak egy távolabbi tisztáson gyülekezni. Mivel a misszionáriusoknak nem túl gyakran adódott alkalmuk ilyen sok embernek prédikálni, elindultak lefelé a tisztáshoz.

Egy vízbefulladt kisfiú temetésére gyűltek össze. A fiú szülei egy lelkészt hívtak, hogy az majd „gyászbeszédet” mondhasson a fiuk felett. A misszionáriusok a háttérben álltak, miközben a vándorló lelkész a gyászoló édesapa és édesanya felé fordulva hozzálátott a prédikációhoz. Ha a szülők vigaszt vártak e papi ruhába öltözött férfitől, akkor nagyot kellett csalódniuk.

Szigorúan megdorgálta őket, amiért nem keresztelték meg a kisfiút. Mindig halogatták ezért vagy azért, és most már túl késő volt. Mindenféle kertelés nélkül megmondta nekik, hogy a kisfiuk pokolra került. Az ő hibájukból. Őket kell okolni a fiuk végtelen gyötrelméért.

A beszéd végeztével, és miután betemették a sírt, az elderek odamentek a gyászoló szülőkhöz. „Mi az Úr szolgái vagyunk – mondták a zokogó édesanyának –, és egy üzenetet hoztunk az önök számára.” Miközben a zokogó szülők hallgatták őket, a két elder a kinyilatkoztatásokból olvasott fel nekik, majd bizonyságot tettek az élők és az elhunytak megváltását szolgáló kulcsok visszaállításáról.

Kicsit azért együtt érzek azzal a lelkésszel. A tőle telhető legjobban, az általa birtokolt tudás és világosság fényében végezte a dolgát. Sokkal több minden van azonban, amit még megoszthatott volna. Ott van az evangélium teljessége.

Az elderek vigasztalókként, tanítókként, az Úr szolgáiként, valamint Jézus Krisztus evangéliumának felhatalmazott papjaiként érkeztek.

A gyermekek, akikről beszéltem, Mennyei Atyánk összes gyermekét jelképezik. „Az Úrnak öröksége, a [gyermekek]… Boldog ember, a ki ilyenekkel tölti meg tegzét”2.

Egy élet megteremtése hatalmas felelősség a házaspárok számára. A halandóság egyik kihívása, hogy érdemes és felelősségteljes szülők legyünk. Sem a férfi, sem pedig a nő nem képes egyedül gyermekeket hívni a világra. Úgy lett elrendelve, hogy egy gyermeknek két szülője legyen – édesapja és édesanyja is. Semmilyen más minta vagy folyamat nem veheti át ennek a helyét.

Egyszer régen egy asszony könnyes szemmel mesélte el nekem, hogy még főiskolás korában egy igen súlyos hibát követett el a barátjával. A fiú intézkedett az abortusz felől. Később aztán, miután befejezték tanulmányaikat és összeházasodtak, sok gyermekük született. Az asszony elmondta nekem, hogy most, amikor a családjára és a gyönyörű gyermekeire tekint, mennyire gyötrelmes számára azt az üres helyet látni lelki szemei előtt, ahonnan az az egy gyermek hiányzik.

Amennyiben ez a házaspár megérti és alkalmazza az engesztelést, tudni fogják, hogy ezek a tapasztalatok, valamint a velük járó fájdalom, eltörölhető. Nincs olyan fájdalom, amely örökké tartana. Igaz, hogy az élet nem mindig könnyű vagy igazságos, de ez szándékosan van így. A bűnbánat, valamint a tartós remény, melyet a megbocsátás hoz, mindig megéri az erőfeszítést.

Egy másik fiatal pár könnyek között mesélte nekem, hogy éppen az orvostól jönnek, aki azt mondta nekik, hogy soha nem lehet saját gyermekük. A hírek hallatán majd megszakadt a szívük. Meglepődtek, amikor azt mondtam nekik, hogy tulajdonképpen szerencsések is. Kíváncsiak voltak, hogy miért is mondok én ilyet. Elmondtam nekik, hogy az ő helyzetük sokkalta jobb, mint más olyan pároké, akik képesek lennének szülőkké válni, mégis visszautasítják ezt, és önző módon kerülik a felelősségvállalást.

Azt mondtam nekik: „Legalább szeretnétek gyermekeket, és ez a vágy sokat jelent majd az érdeketekben a földi és az azutáni életetekben, mert lelki és érzelmi stabilitást nyújt. Végül, mivel akartatok gyermekeket, csak nem lehetett, sokkal jobb helyzetben lesztek, mint azok, akiknek lehetett volna, de nem akartak.”

Vannak, akik nem kötnek házasságot, és így gyermekük sem születik. Néhányan, rajtuk kívül álló okok miatt, egyedülálló anyaként vagy apaként nevelik gyermekeiket. Ezek átmeneti helyzetek. A dolgok örökkévaló rendjében az igazlelkű vágyakozás be fog teljesedni, ám nem mindig a halandóságban.

„Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.”3

Az egyházban minden tevékenység végső célja az, hogy egy férfi a feleségével és a gyermekeivel boldog legyen otthon, védelmet élvezve az evangélium tantételei és törvényei által, és biztonságban összepecsételve az örökkévaló papság szövetségeiben. A férjeknek és a feleségeknek meg kell érteniük, hogy az első számú elhívásuk – melyből soha nem lesznek felmentve – egymás iránt, majd pedig gyermekeik iránt szól.

A szülői mivolt egyik legnagyobb felfedezése az, hogy a gyermekeinktől sokkalta többet tanulunk arról, hogy mi is számít igazán, mint amennyit a szüleinktől valaha is tanultunk erről. Megtanuljuk felismerni az Ésaiás jövendölésében lévő igazságot, miszerint egy kisgyermek vezeti majd őket4.

Jeruzsálemben „előhíván Jézus egy kis gyermeket, közéjök állíta vala azt,

És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába.

A ki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában.”5

„Jézus pedig monda: Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jőjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa.

És kezeit reájuk vetvén, eltávozék onnét.”6

A Mormon könyvében olvashatunk Jézus Krisztusnak az Újvilágba tett látogatásáról. Meggyógyította és megáldotta az embereket, majd megparancsolta, hogy a kisgyermekeket vigyék oda hozzá.

Mormon így jegyezte le a történteket: „Odavitték tehát kisgyermekeiket, és köré rakták őket a földre, és Jézus állt középen; és a sokaság utat engedett, míg mindet oda nem vitték hozzá.”7

Ezután Jézus azt parancsolta a népnek, hogy térdeljenek le. A kisgyermekekkel körülvéve a Szabadító is letérdelt, majd imádkozni kezdett Mennyei Atyánkhoz. Az ima után pedig könnyekre fakadt, majd „vette a kisgyermekeiket, egyenként, és megáldotta őket, és imádkozott értük az Atyához.

És miután ezt megtette, ismét könnyekre fakadt”8.

Teljesen megértem a Szabadítónak a gyermekek iránt kifejezett érzéseit. Sokat tanulhatunk az Ő példájának követése által, mely során imádkozunk értük, megáldjuk és tanítjuk „ezeket a kicsinyeket”9.

A 11 gyermeket számláló családunkban én a tizedik voltam. Nem tudok róla, hogy akár édesapám, akár édesanyám bármilyen előkelő elhívásban szolgált volna valaha is az egyházban.

Szüleink a legfontosabb elhívásukban, szülőkként szolgáltak hithűen. Édesapánk igazlelkűségben vezette az otthonunkat, sohasem félelemmel vagy haraggal. Édesanyánk gyengéd tanácsai pedig csak megerősítették édesapánk erőteljes példáját. Amennyire látjuk, az evangélium erőteljes hatást gyakorolt a Packer család mindegyik tagjának életére és mindegyik utánunk következő nemzedék életére is.

Remélem, hogy majd engem is olyan jó embernek ítélnek meg, mint édesapámat. Mielőtt meghallanám azokat a szavakat Mennyei Atyámtól, hogy „jól vagyon”, remélem, először majd földi apámtól hallom őket.

Sokszor eltűnődtem azon, hogy miért is hívtak el apostolnak, majd pedig a Tizenkettek Kvóruma elnökének annak ellenére, hogy egy olyan otthonból származom, ahol az apát ma kevésbé tevékenynek neveznénk. A Tizenkettek közül nem én vagyok az egyetlen, akire illik ez a leírás.

Végül azonban megértettem és megláttam, hogy talán pont e körülmények miatt kaptam ezt az elhívást. És értem azt is, hogy mindenben, amit csak az egyházban teszünk, miért kell vezetőkként lehetőséget biztosítanunk arra, hogy a szülők és a gyermekek családként tudjanak együtt időt tölteni. A papsági vezetőknek ügyelniük kell arra, hogy az egyházat családbaráttá tegyék.

Számos olyan dolog van a Jézus Krisztus evangéliuma szerinti életben, amit nem lehet jelenléti íveken mérni. Épületekkel, költségvetésekkel, programokkal és eljárásokkal foglaljuk le magunkat. Eközben pedig nagyon könnyű figyelmen kívül hagyni Jézus Krisztus evangéliumának valódi lelkületét.

Gyakran jönnek oda hozzám és mondják: „Packer elnök, nem lenne jó, ha esetleg…?”

Én ilyenkor általában félbeszakítom őket és nemet mondok, mivel azt gyanítom, hogy valamilyen új tevékenységet vagy programot szeretnének felvetni, ami további időbeni vagy anyagi terhet róna a családra.

A családdal töltött idő szent, melyet védelmezni és tisztelni kell. Arra buzdítjuk az egyháztagokat, hogy tanúsítsanak elkötelezettséget családjuk iránt.

Amikor összeházasodtunk, a feleségemmel eldöntöttük, hogy a családunkba születendő gyermekeket a születésükkel és felnevelésükkel járó felelősséggel fogjuk fogadni. Idővel ők is saját családokat alapítottak.

A házasságunk során kétszer is előfordult, hogy kisfiunk születésekor az orvos azt mondta: „Nem hiszem, hogy ez a gyermek életben marad.”

Erre mindkét alkalommal úgy reagáltunk, hogy akár a saját életünket is odaadnánk, hogy kicsiny fiunk megtarthassa a sajátját. E felajánlásunk során azonban ráeszméltünk arra, hogy Mennyei Atyánk is ugyanilyen odaadással van mindannyiunk iránt. Mily felséges gondolat!

Most, életünk alkonyán, Packer nőtestvérrel már értjük és tanúsítjuk, hogy a családok örökké együtt lehetnek. Miközben betartjuk a parancsolatokat, és teljes mértékben az evangélium szerint élünk, védelemben és áldásban lesz részünk. Gyermekeinkkel, unokáinkkal és dédunokáinkkal is azért imádkozunk, hogy növekvő családunk minden egyes tagja ugyanilyen odaadással legyen e becses kisgyermekek iránt.

Édesapák és édesanyák, amikor majd legközelebb a karotokban ringattok egy újszülött gyermeket, mélyebb bepillantást nyerhettek az élet rejtelmeibe és céljaiba. Jobban meg fogjátok érteni, hogy az egyház miért olyan, amilyen, és hogy a család miért a legalapvetőbb szervezet az időben és az egész örökkévalóságban. Bizonyságomat teszem, hogy Jézus Krisztus evangéliuma igaz. A megváltás terve, melyet a boldogság tervének hívunk, családoknak szóló terv. Imádkozom az Úrhoz, hogy az egyházban lévő családok, szülők és gyermekek áldásban részesüljenek, és hogy e munka tovább haladjon az Atya akarata szerint. Erről teszem tanúbizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.