Magunkba szállni: Az úrvacsora, a templom és az áldozathozatal a szolgálatban

Írta: Robert D. Hales elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából


Írta: Robert D. Hales elder
Megtérünk és lelkileg önellátóvá válunk, ha imádságos lélekkel a szövetségeink szerint élünk.

A Szabadító mesélt tanítványainak egy fiúról, aki otthagyta gazdag édesapját, elment egy messzi országba, és eltékozolta az örökségét. Amikor beköszöntött az éhség, a fiatalember elvállalta a disznók etetésének alantas munkáját. Annyira éhes volt, hogy még az állatoknak szánt moslékot is megette volna.

Otthonától távol, messze attól a helytől, ahol lenni szeretett volna, nyomorúságos állapotában történt valami ennek a fiatalembernek az életében, ami örök jelentőséggel bírt. A Szabadító szavait idézve „magába szállt”1. Visszaemlékezett rá, ki is ő, felismerte, minek van híján, és vágyni kezdett azokra az áldásokra, amelyek atyja házában bőségesen rendelkezésre álltak.

Életünk során – legyen az sötét, vagy akár kihívásokkal, bánattal vagy bűnnel telt időszak –, érezhetjük, amint a Szentlélek emlékeztet minket, hogy valóban egy törődő Mennyei Atya fiai és leányai vagyunk, aki szeret minket, és éhezni kezdjük azokat a szent áldásokat, amelyeket csak Ő adhat meg. Ezekben az időszakokban igyekeznünk kell magunkhoz térni, és visszajönni a Szabadító szeretetének fényébe.

Ezek az áldások Mennyei Atyánk minden gyermekét megilletik. Mennyei Atyánk mindannyiunkra vonatkozó tervének fontos részét képezi az, hogy vágyjunk ezekre az áldásokra, az örömteli és boldog életre. Alma próféta azt tanította, hogy „ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek, engedjétek, hogy ez a vágy… dolgozzon bennetek”2.

Minél erősebbé válnak a lelki vágyaink, annál önellátóbbak leszünk lelki értelemben. Hogyan segíthetünk másoknak, magunknak és a családunknak még jobban vágyni a Szabadító követésére és az evangéliuma szerinti életre? Hogyan vágyhatunk még jobban a bűnbánatra, az érdemességre és a mindvégig kitartásra? Hogyan segítünk a fiataljainknak és a fiatal felnőtteinknek abban, hogy mindaddig engedjék magukban dolgozni ezt a vágyat, mígnem megtérnek, és igazán szentté válnak „az Úr, Krisztus engesztelése által”3?

Megtérünk és lelkileg önellátóvá válunk, ha imádságos lélekkel a szövetségeink szerint élünk: ha érdemesen veszünk az úrvacsorából, ha érdemesek vagyunk a templomi ajánlásra, és áldozatokat hozva szolgálunk.

Amikor érdemesen veszünk az úrvacsorából, szem előtt tartjuk, hogy a kereszteléskor kötött szövetségünket újítjuk meg éppen. Ahhoz, hogy az úrvacsora minden héten lelkileg megtisztító élmény legyen, már az előtt fel kell készülnünk rá, hogy eljönnénk az úrvacsorai gyűlésre. Ilyenkor szándékosan magunk mögött hagyjuk a mindennapos munkákat és kikapcsolódásunkat, és elengedjük a világi gondolatokat és aggodalmakat. Ezzel helyet készítünk elménkben és szívünkben a Szentléleknek.

Készen állunk rá, hogy elmélkedjünk az engesztelésről. Nem csupán a Szabadító szenvedésének és halálának tényére gondolunk, hanem elmélkedésünk segít nekünk felismerni, hogy a Szabadító engesztelése által reményünk, lehetőségünk és erőnk van valóságos, szívből jövő változásokra az életünkben.

Az úrvacsorai himnusz éneklése, az úrvacsorai imák hallgatása, valamint teste és vére jelképeinek magunkhoz vétele során imádságos lélekkel bocsánatot kérünk a bűneinkért és a hibáinkért. Átgondoljuk, milyen ígéreteket tettünk és tartottunk be előző héten, és konkrét, személyes dolgokban kötelezzük el magunkat a Szabadító követése mellett a következő hétre.

Szülők és vezetők, segíthettek a fiataloknak az úrvacsora páratlan áldásainak megtapasztalásában azzal, ha különleges lehetőségeket teremtetek számukra, melyek során megtanulhatják, átbeszélhetik és felfedezhetik, hogyan vonatkozik életükre az engesztelés. Kutassák a szentírásokat és tanítsák egymást saját tapasztalatikból merítve!

Különösen az apák, a papsági vezetők és a kvórumelnökségek felelősek azért, hogy segítsenek az ároni papság viselőinek felkészülni szent úrvacsorai feladataik ellátására. Ez a felkészülés hét közben az evangéliumi normák szerinti életből áll. Ha a fiatal férfiak érdemesen és tisztelettudóan készítik elő, áldják meg és osztják ki az úrvacsorát, szó szerint a Szabadító példáját követik az utolsó vacsorán4, és hasonlóvá válnak Őhozzá.

Bizonyságot teszek róla, hogy az úrvacsora lehetőséget teremt nekünk arra, hogy magunkhoz térjünk, és megtapasztaljuk a „hatalmas [szívbéli] változás[t]”5– hogy felidézzük, kik vagyunk és mire vágyunk leginkább. Amikor megújítjuk a parancsolatok betartására irányuló szövetséget, elnyerjük a Szentlélek társaságát, aki visszavezet minket Mennyei Atyánk jelenlétébe. Nem csoda hát, hogy parancsot kaptunk rá: találkozzunk „gyakorta…, hogy az Úr Jézus emlékezetére vegy[ünk] a kenyérből és a [vízből]”6, hogy részesüljünk e szentségekből lelkünk számára.7

Az úrvacsoravételen kívül az is növeli a Mennyei Atyánkhoz való visszatérésünkre irányuló vágyunkat, ha érdemessé válunk a templomi ajánlás elnyerésére. A parancsolatok állhatatos és rendíthetetlen betartásával válunk érdemessé. Ez az engedelmesség a gyermekkorban kezdődik, majd a felkészülés évei alatt megerősödik az ároni papságnál és a fiatal nőknél szerzett élmények során. A papok és a babérkoszorúlányok pedig remélhetőleg célul tűzik ki és konkrét lépéseket tesznek arra, hogy felkészüljenek a felruházásra és a templomi pecsételésre.

Milyen normák alapján kapunk ajánlást? A zsoltáríró erre emlékeztet minket:

„Kicsoda megy fel az Úr hegyére? És kicsoda áll meg az ő szent helyén?

Az ártatlan kezű és tiszta szívű”8.

A templomi ajánlásra való érdemesség erőt ad nekünk templomi szövetségeink betartásához. Személy szerint hogyan nyerjük el ezt az erőt? Igyekszünk bizonyságot szerezni Mennyei Atyánkról, Jézus Krisztusról, a Szentlélekről, az engesztelés valóságáról, valamint Joseph Smith próféta és a visszaállítás igaz voltáról. Támogatjuk a vezetőinket, kedvesen bánunk a családtagjainkkal, az Úr igaz egyházának tanúiként állunk, részt veszünk az egyházi gyűléseken, tiszteletben tartjuk a szövetségeinket, eleget teszünk szülői kötelezettségeinknek, és erényes életet élünk. Talán azt mondjátok, egy hű utolsó napi szent pontos leírása ez! Igazatok van. A templomi ajánlás birtoklásához kitűzött normák nem annyira magasak, hogy ne lehessen elérni őket. Egyszerűen csak az evangélium szerint kell élnünk, és követnünk kell a prófétákat.

Később, templomi ajánlással rendelkező felruházott személyként kialakítjuk a krisztusi élet szokásait. Ide tartozik az engedelmesség, a parancsolatok betartásáért hozott áldozatok, egymás szeretete, gondolataink és tetteink tisztasága, és az, hogy részt veszünk Isten királyságának felépítésében. A Szabadító engesztelése, valamint a hithűség ezen alapszokásainak követése által hatalmat kapunk „a magasságból”9, hogy szembenézzünk az élet kihívásaival. Ma nagyobb szükségünk van erre az isteni hatalomra, mint valaha. Ezt a hatalmat csakis a templomi szertartások által nyerhetjük el. Bizonyságot teszek róla, hogy a templomi szertartások elnyeréséért hozott áldozatok minden erőfeszítésünket megérik.

Miközben fokozottan vágyunk az evangélium megismerésére és megélésére, természetes módon szolgálni szeretnénk egymást. A Szabadító azt mondta Péternek: „…te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.”10 Az a benyomásom, hogy a mai fiatalok mélyen vágynak mások szolgálatára és megáldására, e világ jobbá tételére. Szomjazzák az ebből a szolgálatból fakadó örömöt.

A fiatalok azonban nehezen ismerik fel, jelen tetteik hogyan készítik fel őket jövőbeni szolgálati lehetőségekre, vagy teszik őket érdemtelenné azokra. Mindannyiunk „elkerülhetetlen kötelesség[e]”11 segíteni a fiataljainknak felkészülni az egész életen át tartó szolgálatra azzal, hogy önellátóvá válnak. A lelki önellátás mellett, amelyről már szó volt, van fizikai önellátás is, melyhez hozzá tartozik a továbbtanulás, a munka megtanulása, és az, hogy megéljünk abból, amit keresünk. Ha kerüljük az adósságot és már most félreteszünk, akkor a jövőben felkészültek leszünk a teljes idejű egyházi szolgálatra. A fizikai és a lelki önellátás célja is az, hogy magasabbra jutva feljebb emelhessük a szükséget szenvedőket is.

Legyünk bár fiatalok vagy idősek, mai tetteink meghatározzák, milyen szolgálatot nyújthatunk és élvezhetünk majd holnap. A költő erre emlékeztet minket: „Minden szomorú szó közül, mely szánkat s tollunkat elhagyja, a legmélyebb sóhaj ezeket kíséri: »Lehetett volna.«”12 Éljünk úgy, hogy ne kelljen megbánnunk, amit tettünk, vagy amit nem tettünk meg!

Szeretett testvéreim, a Szabadító által említett fiatalember, akit mi tékozló fiúnak nevezünk, hazajött. „Mikor pedig [a fiú] még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, …megcsókolgatá őt”13. Fia visszatértének tiszteletére ruhát és gyűrűt hozatott, és hízott tulokkal ünnepelt,14 amely arra emlékeztet minket, hogy semmilyen áldás nem tartatik vissza, ha hűségesen kitartunk a Menyei Atyánkhoz visszavezető úton.

Az Ő szeretetével és Fiának szeretetével a szívemben azt a felhívást intézem mindannyiunkhoz, hogy kövessük lelki vágyainkat, és térjünk magunkhoz! Beszélgessetek el magatokkal a tükör előtt, és kérdezzétek meg: „Mennyire élek a szövetségeim szerint?” Jó úton járunk, ha azt mondhatjuk: „Érdemesen veszek hetente az úrvacsorából; érdemes vagyok a templomi ajánlásra, és hogy belépjek a templomba; és áldozatokat hozok mások szolgálatáért és megáldásáért.”

Különleges tanúbizonyságomat teszem arról, hogy Isten olyannyira szeret mindannyiunkat, „hogy az ő egyszülött Fiát adta”15, aki engesztelést hozott a bűneinkért. Ismer minket és vár reánk akkor is, ha még messze vagyunk. Ha a vágyaink szerint cselekszünk, és magunkhoz térünk, akkor „szeretetének karjai örökre átölelnek”16, és örömmel fogad minket otthon. Erről teszek tanúbizonyságot Szabadítónk, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.

Utalások megjelenítése

  1.  

    1.  Lukács 15:17.

  2.  

    2.  Alma 32:27.

  3.  

    3.  Móziás 3:19.

  4.  

    4. Lásd Máté 26:17–28; Lukács 22:1–20.

  5.  

    5.  Alma 5:12; lásd még Móziás 5:2; Alma 5:13–14.

  6.  

    6.  Moróni 6:6.

  7.  

    7. Lásd Moróni 4:3; Tan és a szövetségek 20:77.

  8.  

    8.  Zsoltárok 24:3–4.

  9.  

    9.  Tan és a szövetségek 95:8.

  10.  

    10.  Lukács 22:32.

  11.  

    11.  Tan és a szövetségek 123:11.

  12.  

    12. John Greenleaf Whittier, “Maud Muller,” The Complete Poetical Works of Whittier (1894), 48.

  13.  

    13.  Lukács 15:20.

  14.  

    14. Lásd Lukács 15:22–24.

  15.  

    15.  János 3:16.

  16.  

    16.  2 Nefi 1:15.