Az irgalmasok irgalmasságot nyernek

Írta: Dieter F. Uchtdorf elnök

második tanácsos az Első Elnökségben


Írta: Dieter F. Uchtdorf elnök
Amikor szívünk megtelik Isten szeretetével, akkor „egymáshoz jóságosak, irgalmasok [leszünk], megengedvén [megbocsátván] egymásnak”.

Drága fivéreim és nővéreim, nemrégiben levelet kaptam egy aggódó édesanyától, aki olyan témájú általános konferenciai beszédre kért, amely különösképp szolgálná két gyermeke javát. Szakadék alakult ki közöttük, és már nem is állnak szóba egymással. Az édesanya szíve majd megszakad. Levelében biztosított afelől, hogy egy témába vágó általános konferenciai üzenet megbékítené gyermekeit, és minden helyre jönne.

E jólelkű nőtestvér őszinte és szívből fakadó kérésén kívül még számos sugallatot kaptam az elmúlt hónapok során azzal kapcsolatban, hogy olyan témáról szóljak ma, amely egyre nagyobb aggályt jelent – nem csupán egy aggódó édesanyának, hanem sokaknak az egyházban, sőt, a világban is.

Nagy hatással van rám e szerető anya abba vetett hite, hogy egy általános konferenciai beszéd gyógyír lehet a gyermekeivel megromlott kapcsolatára. Bizonyos vagyok abban, hogy bizalma nem annyira a beszélők képességeiben rejlik, hanem abban, hogy „az ige prédikálása… erősebb hatás[sal van] az emberek elméjére, mint… bármi más”1. Drága nőtestvér, imádkozom azért, hogy a Lélek megérintse gyermekeid szívét!

Amikor a kapcsolatok megromlanak

A feszült és megromlott kapcsolatok egyidősek az emberiséggel. Az ősi Káin volt az első, aki engedte, hogy a keserűség és rosszindulat rákfenéje megmételyezze a szívét. Lelke talajába irigységet és gyűlöletet vetett, és hagyta, hogy ezek az érzések egészen addig érlelődjenek, mígnem elkövette az elképzelhetetlent: megölte saját fivérét, és ennek során Sátán hazugságainak atyjává lett.2

Azon kezdeti napok óta az irigység és gyűlölet lelke a legtragikusabb történésekhez vezetett. Sault Dávid ellen fordította; Jákób fiait fivérük, József ellen; Lámánt és Lemuelt Nefi ellen; Amalikiást pedig Moróni ellen.

Azt hiszem, valamilyen mértékben minden földi emberre hatással volt már élete során a viszálykodás, neheztelés és bosszúvágy romboló lelke. Talán még az is előfordul, hogy felismerjük magunkban ezt a lelket. Amikor megbántottak, dühösek vagy irigyek vagyunk, nagyon könnyű megítélni másokat, gyakorta sötét indítékokat tulajdonítva tetteiknek, hogy igazoljuk saját haragos érzéseinket.

A tan

Természetesen tudjuk, hogy ez helytelen. A tan világos. Mindannyian a Szabadítótól függünk; egyikünk sem szabadulhat meg Nélküle. Krisztus engesztelése végtelen és örökkévaló. A bűneinkre kapott bocsánat bizonyos feltételekkel jár. Bűnbánatot kell tartanunk, és hajlandónak kell lennünk megbocsátani másoknak. Jézus ezt tanította: „Meg kell bocsátanotok egymásnak; mert aki nem bocsá[t] meg…, az kárhoztatva van az Úr előtt; mert őbenne marad ott a nagyobb bűn”3 és „boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek”4.

Természetesen e szavak tökéletesen ésszerűen hangzanak – másokra vonatkoztatva. Oly világosan és könnyen észrevesszük, milyen káros hatásai vannak, amikor mások ítélkeznek és haragot tartanak. És természetesen nem tetszik, amikor mások ítélkeznek felettünk.

Amikor azonban saját előítéleteinkről vagy sérelmeinkről van szó, túlságosan gyakran tartjuk azokat indokoltnak, véleményünket pedig megbízhatónak és az egyedüli helyénvalónak. Noha nem tudunk belelátni senki más szívébe, azt feltételezzük, hogy felismerjük a rossz szándékot, sőt, akár a rossz embert, amikor szembesülünk vele. Kivételt teszünk saját keserűségünk esetében, mert úgy érezzük, hogy a mi esetünkben rendelkezésünkre áll minden információ, mely alapján jogos megvetéssel tekinthetünk a másikra.

Pál apostol a rómaiakhoz írott levelében azt mondta, hogy aki ítélkezik mások felett, az „menthetetlen”. Elmagyarázta, hogy mihelyt megítélünk valakit, önmagunkat kárhoztatjuk, hiszen senki sem bűn nélkül való.5 Ha valaki nem hajlandó megbocsátani, súlyos bűnt követ el – olyan bűnt, amely ellen a Szabadító intett. Még Jézus tanítványai is „alkalmat kerestek egymás ellen, és szívükben nem bocsátottak meg egymásnak; és ezen gonoszság miatt sanyargattattak és súlyos fenyítést kaptak”6.

Szabadítónk oly világosan szólt e témát illetően, hogy nem hagyott teret az egyéni értelmezésnek. „Én, az Úr, annak bocsátok meg, akinek megbocsátok – mondta –, de tőletek megköveteltetik, hogy minden embernek megbocsássatok.”7

Hadd szúrjak be egy kis lábjegyzetet! Amikor az Úr azt kívánja, hogy minden embernek megbocsássunk, annak részét képezi az önmagunknak való megbocsátás is. Néha a világon élő összes ember közül annak a legnehezebb megbocsátani – pedig talán neki lenne a legnagyobb szüksége a bocsánatunkra –, aki visszatekint ránk a tükörből.

A lényeg

A mások feletti ítélkezés e témáját valójában lehetséges lenne egy kétszavas prédikációban tanítani. Ha gyűlölködésre, pletykálkodásra, mások semmibe vételére, kigúnyolására, haragtartásra vagy szándékos sértésre kerülne sor, kérlek benneteket, kövessétek e tanácsot:

hagyjátok abba!

Ilyen egyszerű. Egyszerűen abba kell hagynunk a mások feletti ítélkezést, és az ítélkező gondolatokat és érzéseket Isten és az Ő gyermekei iránti szívből jövő szeretettel kell felváltanunk. Isten a mi Atyánk, mi pedig az Ő gyermekei vagyunk. Mindannyian fivérek és nővérek vagyunk. Nem igazán tudom, hogyan tehetném maradandóvá számotokra üzenetemet, és miként fogalmazhatnám meg kellő ékesszólással, szenvedéllyel és meggyőzéssel azt, hogy ne ítélkezzünk mások felett. Idézhetek szentírást, kifejthetem a tant, sőt, még egy lökhárítóra ragasztott matricát is idézek, amit nemrég láttam. Egy olyan autóra volt ragasztva, melynek sofőrje kissé – hogy úgy mondjam – csiszolatlannak látszott, de a matrica szavai tanulságos leckét tanítottak. Ez állt rajta: „Ne ítélj el amiatt, hogy én másképp vétkezek, mint te!”

Fel kell ismernünk, hogy mindannyian tökéletlenek vagyunk – hogy mindannyian koldusok vagyunk Isten előtt. Nem járultunk-e már mindannyian legalább egyszer a könyörület trónusa elé, hogy irgalomért esedezzünk? Nem vágytunk-e lelkünk minden erejével a kegyelemre – hogy bocsánatot nyerjünk a hibákra, melyeket vétettünk, és a bűnökre, melyeket elkövettünk?

Mivel mindannyian Isten irgalmára vagyunk utalva, hogyan tagadhatjuk meg másoktól annak a kegyelemnek bármilyen mértékét, melyet oly kétségbeesetten áhítunk önmagunk számára? Szeretett testvéreim, nem kellene-e megbocsátanunk, miképpen szeretnénk, hogy nekünk is megbocsássanak?

Isten szeretete

Nehéz ezt megtenni?

Igen, természetesen.

Nem könnyű megbocsátani önmagunknak és másoknak. Olyannyira nem, hogy legtöbbünknek átfogó változásra van szüksége hozzáállásunkban és gondolkodásmódunkban – szívbéli változásra. De jó hírem van. Jézus Krisztus evangéliuma pontosan azzal a céllal lett megalkotva, hogy előidézze életünkben ezt a „szívbéli változás[t]”8.

Hogyan történik ez? Isten szeretete révén.

Amikor szívünk megtelik Isten szeretetével, valami jó és tiszta történik velünk. „[M]egtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek. Mert mindaz, a mi az Istentől született, legyőzi a világot”9.

Minél inkább engedjük, hogy Isten szeretete uralja elménket és érzéseinket – minél inkább engedjük, hogy Mennyei Atyánk iránti szeretetünk megduzzadjon a keblünkben –, annál könnyebb lesz másokat Krisztus tiszta szeretetével szeretnünk. Amint feltárjuk szívünket Isten szeretetének ragyogó hajnala előtt, úgy fog idővel elhalványodni az ellenségeskedés és irigykedés sötétsége és hidege.

Mint mindig, most is Krisztus a példánk, aki tanításaival és életével egyaránt utat mutatott nekünk. Megbocsátott a gonoszoknak, a közönségeseknek és mindazoknak, akik bántani akarták.

Jézus azt mondta, hogy könnyű szeretni azokat, akik szeretnek minket – ezt még a gonoszok is meg tudják tenni. Jézus Krisztus azonban magasabb törvényt tanított. Szavai visszhangoznak az évszázadokon át, és hozzánk szólnak ma. Mindazokhoz szólnak, akik az Ő tanítványai szeretnének lenni. Hozzátok és hozzám szólnak: „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket.”10

Amikor szívünk megtelik Isten szeretetével, akkor „egymáshoz jóságosak, irgalmasok [leszünk], megengedvén [azaz megbocsátván] egymásnak, miképen az Isten is a Krisztusban megengedett nék[ünk]”11.

Krisztus tiszta szeretete képes eltávolítani szemünkből a neheztelés és a harag szálkáját, hogy úgy láthassunk másokat, ahogyan Mennyei Atyánk lát minket: hibázó és tökéletlen halandókként, akikben olyan lehetőség és érték rejlik, mely messze meghaladja elképzeléseinket. Mivel Isten oly nagyon szeret minket, nekünk is szeretnünk kell egymást, és meg kell bocsátanunk egymásnak.

A tanítvány útja

Drága fivéreim és nőtestvéreim, gondoljátok végig a következő kérdéseket mintegy önellenőrzésképpen:

Haragot tartasz-e valakivel?

Terjesztesz-e pletykákat, ideértve, amikor esetleg még igaz is, amit híresztelsz?

Előfordul-e, hogy kirekesztesz, eltaszítasz vagy büntetsz valakit olyasvalamiért, amit tett?

Titokban irigykedsz-e másokra?

Vágysz-e arra, hogy kárt okozz valakinek?

Ha e kérdések bármelyikére igennel feleltetek, jól tennétek, ha alkalmaznátok a korábbi kétszavas prédikációt: hagyjátok abba!

E vádaskodással és barátságtalansággal teli világban könnyű összeszedni néhány követ, hogy másokra vessük. De mielőtt megtesszük, emlékezzünk Annak szavaira, aki a mi Mesterünk és Példaképünk: „A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.”12

Testvérek, tegyük le a köveinket!

Legyünk kedvesek!

Bocsássunk meg!

Beszéljünk békésen egymással!

Engedjük, hogy Isten szeretete eltöltse a szívünket!

„Cselekedjünk jót minden[kivel]”13!

A Szabadító ezt ígérte: „Adjatok, néktek is adatik; jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet [kaptok]. Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, a melylyel ti mértek.”14

Nem kellene-e elegendőnek lennie ennek az ígéretnek ahhoz, hogy erőfeszítéseinket mindig kedves, megbocsátó és jószívű tettekre fordítsuk mindenféle negatív viselkedés helyett?

Jézus Krisztus tanítványaiként viszonozzuk jóval a rosszat!15 Ne keressük a bosszúállás módját, és ne engedjük, hogy haragunk úrrá legyen rajtunk!

„…mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.

Azért, ha éhezik a te ellenséged, adj ennie; ha szomjúhozik, adj innia…

Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg.”16

Ne feledjétek: a végén az irgalmasok lesznek azok, akik irgalmasságot nyernek.17

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként bárhol legyünk is, olyan népként legyünk ismeretesek, akik „egymást szeret[ik]”18.

Szeressük egymást!

Fivéreim és nőtestvéreim, épp elég szívfájdalom és bánat van ebben az életben anélkül is, hogy tetéznénk azt saját makacsságunkkal, keserűségünkkel és haragtartásunkkal.

Nem vagyunk tökéletesek.

A körülöttünk lévő emberek sem tökéletesek.19 Az emberek tesznek olyan dolgokat, melyek bosszantanak, csalódást okoznak vagy haragra gerjesztenek. E halandó létben ez mindig is így lesz.

Mindazonáltal muszáj elengednünk sérelmeinket! A halandóság egyik célja pontosan az, hogy megtanuljuk elengedni az efféle dolgokat. Ez az Úr útja.

Ne feledjétek, a menny olyanokkal van tele, akik osztoznak e tulajdonságokban: megbocsátanak nekik, és ők is megbocsátanak másoknak.

Fektessétek terheiteket a Szabadító lábaihoz! Hagyjatok fel az ítélkezéssel! Engedjétek, hogy Krisztus engesztelése megváltoztassa és meggyógyítsa a szíveteket! Szeressétek egymást! Bocsássatok meg egymásnak!

Az irgalmasok irgalmasságot fognak nyerni.

Erről teszem tanúságomat Annak nevében, aki oly nagyon és oly teljes mértékben szeretett, hogy életét adta értünk, az Ő barátaiért – Jézus Krisztus szent nevében, ámen.