A menny hatalmai

Írta: David A. Bednar elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából


Írta: David A. Bednar elder
Mind az ifjú, mind pedig az idős papságviselőknek szükségük van a felhatalmazásra és a hatalomra egyaránt – a szükséges engedélyre és lelki képességre ahhoz, hogy Istent képviseljék a szabadítás munkájában.

Szeretett fivéreim! Hálás vagyok, hogy papságviselők hatalmas csoportjaként együtt hódolhatunk. Szeretlek és tisztellek titeket az érdemességetekért és a világra gyakorolt jó hatásotokért.

Arra kérlek mindannyiótokat, gondoljátok át, hogyan válaszolnátok a következő kérdésre, melyet sok évvel ezelőtt David O. McKay elnök tett fel az egyház tagjainak: „Ha ebben a pillanatban egyenként arra kérnének titeket, hogy foglaljátok össze egyetlen mondatban vagy kifejezésben Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza legmegkülönböztetőbb vonását, mi lenne a válaszotok?” (“The Mission of the Church and Its Members,” Improvement Era, Nov. 1956, 781).

A válasz, melyet McKay elnök adott a saját kérdésére, a papság „isteni felhatalmazása” volt. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza különbözik azoktól az egyházaktól, melyek azt állítják, hogy felhatalmazásukat utódlás, a szentírások vagy teológiai képzés által kapták. Azt az egyedülálló kijelentést tesszük, hogy a papsági felhatalmazást mennyei hírnökök ruházták rá Joseph Smith prófétára közvetlenül, kézrátétel által.

Mai üzenetem erre az isteni papságra és a menny hatalmára összpontosít. Buzgón imádkozom az Úr Lelkének segítségéért, miközben együtt tanulunk e fontos igazságokról.

Papsági felhatalmazás és hatalom

A papság Isten felhatalmazása, melyet azért adott az embereknek a földön, hogy általa minden dologban az emberiség szabadulását segítsék elő (lásd Spencer W. Kimball, “The Example of Abraham,” Ensign, June 1975, 3). A papság az az eszköz, mellyel az Úr az embereken keresztül lelkek megmentésén munkálkodik. Jézus Krisztus egyházának egyik megkülönböztető vonása, ma és az ősi időkben egyaránt, az Ő felhatalmazása. Nem létezhet igaz egyház isteni felhatalmazás nélkül.

Átlagos emberek kapják meg a papsági felhatalmazást. A papsági elrendelés feltételei az érdemesség és a hajlandóság – nem pedig a tapasztalat, a szakértelem vagy az iskolázottság.

A papsági felhatalmazás elnyerésének folyamatát az ötödik hittétel így írja le: „Hisszük, hogy az embert Istennek kell elhívnia, prófécia, valamint felhatalmazással rendelkezők kézrátétele által, hogy prédikálhassa az Evangéliumot és szolgálhasson annak szertartásaiban.” Tehát egy fiú vagy egy férfi olyan személyen keresztül kapja meg a papsági felhatalmazást és lesz elrendelve egy konkrét hivatalba, aki maga is viseli a papságot, és egy, a szükséges kulcsokkal rendelkező vezető által felhatalmazást kapott arra.

A papságviselőtől elvárják, hogy e szent felhatalmazást Isten szent szándékával, akaratával és céljaival megegyezően gyakorolja. A papságban semmi sem énközpontú. A papságot mindig arra használjuk, hogy szolgáljunk, megáldjunk és megerősítsünk más embereket.

A magasabb papságot ünnepélyes szövetséggel nyerjük el, amely magában foglalja azon elkötelezettségünket, hogy a kapott felhatalmazással (lásd T&Sz 68:8) és hivatalban (lásd T&Sz 107:99) tevékenykedünk. Isten szent felhatalmazásának viselőiként mi vagyunk azok, akik cselekszenek, nem pedig azok, akikkel cselekszenek (lásd 2 Nefi 2:26). A papság jellemzően aktív, nem pedig passzív.

Ezra Taft Benson elnök ezt tanította:

„Nem elég megkapni a papságot, aztán pedig passzívan hátradőlni, és várni, míg valaki cselekvésre sarkall minket. Miután elnyerjük a papságot, kötelességünk tevékennyé válni, és lelkesen részt venni az igazlelkűség ügyének előmozdításában a földön, hiszen az Úr azt mondja:

»…aki semmit nem tesz addig, amíg parancsot nem kap, és a parancsolatot kételkedő szívvel fogadja, és restséggel tartja be azt, az elkárhozik« [T&Sz 58:29]” (So Shall Ye Reap [1960], 21).

Spencer W. Kimball elnök szintén kihangsúlyozta a papság tevékeny természetét: „Az ember megszegi a papsági szövetséget, ha vét a parancsolatok ellen – de akkor is, ha elvégezetlenül hagyja feladatait. Tehát: a szövetség megszegéséhez csupán annyit kell tenni, hogy nem teszünk semmit” (The Miracle of Forgiveness [1969], 96).

Miközben minden tőlünk telhetőt megteszünk papsági felelősségeink teljesítéséért, megáldathatunk a papság hatalmával. A papság hatalma Isten hatalma, mely hozzánk hasonló férfiakon és fiúkon keresztül működik, és amely személyes igazlelkűséget, hithűséget, engedelmességet és szorgalmat követel. Egy fiú vagy férfi megkaphatja a papsági felhatalmazást kézrátétel által, ám nem lesz papsági hatalma, ha engedetlen, érdemtelen vagy nem hajlandó a szolgálatra.

„…a papság jogai elválaszthatatlanul össze vannak kapcsolva a menny hatalmaival, és… a menny hatalmait csakis az igazlelkűség tantételei alapján lehet irányítani vagy kezelni.

Hogy reánk ruházhatók, az igaz; amikor azonban megkíséreljük takargatni a bűneinket, vagy kielégíteni a büszkeségünket, hiú törekvésünket, vagy irányítást, uralmat vagy erőszakot gyakorolni az emberek gyermekeinek lelkén, a hamislelkűség bármilyen mértékében, akkor íme, a mennyek visszahúzódnak; az Úr Lelke megszomorodik; és amikor az visszahúzódik, ámen azon ember papságának vagy felhatalmazásának” (T&Sz 121:36–37; kiemelés hozzáadva).

Fivérek, ha egy fiú vagy férfi megkapja a papsági felhatalmazást, ám elhanyagolja azon dolgok megtételét, melyek szükségesek a papsági hatalom elnyeréséhez, az elfogadhatatlan az Úr számára. Mind az ifjú, mind pedig az idős papságviselőknek szükségük van a felhatalmazásra és a hatalomra egyaránt – a szükséges engedélyre és lelki képességre ahhoz, hogy Istent képviseljék a szabadítás munkájában.

Lecke, melyet az édesapámtól tanultam

Egy hithű anyával és csodálatos apával megáldott otthonban nevelkedtem. Édesanyám olyan pionírok leszármazottja, akik mindenüket feláldozták az egyházért és Isten királyságáért. Édesapám nem volt az egyház tagja, és fiatalemberként arra vágyott, hogy katolikus pap legyen. Végül úgy döntött, nem jelentkezik a papneveldébe, helyette szerszámkészítőként építette karrierjét.

Házas élete nagy részében Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza gyűléseire járt a családunkkal. Sőt, egyházközségünk sok tagja nem is tudta, hogy az édesapám nem tagja az egyháznak. Játszott és edzősködött az egyházközségi labdarúgócsapatunkban, segített a cserkész tevékenységeknél, és támogatta édesanyámat a különböző elhívásaiban és feladataiban. Szeretném elmesélni nektek az egyik legfontosabb leckét, melyet az édesapámtól tanultam a papsági felhatalmazásról és hatalomról.

Fiatal fiúként minden héten megkérdeztem az apukámtól, hogy mikor fog megkeresztelkedni. Mindig, mikor ezzel nyaggattam, szeretetteljesen, ám határozottan így felelt: „David, nem fogok az édesanyád miatt, te miattad, vagy bárki más miatt az egyházhoz csatlakozni. Akkor csatlakozom az egyházhoz, amikor tudom, hogy ez a helyes döntés.”

Úgy hiszem, tinédzser éveim elején járhattam, amikor a következő párbeszédre került sor édesapám és én köztem. Éppen hazaértünk a vasárnapi gyűlésekről, amikor is én újra megkérdeztem tőle, hogy mikor fog megkeresztelkedni. Ő elmosolyodott és ezt mondta: „Te vagy az, aki mindig kérdezget engem a keresztelkedéssel kapcsolatban. Most én kérdezek tőled valamit.” Én gyorsan és lelkesen megjegyeztem magamban, hogy végre történt valami előrelépés!

Édesapám így folytatta: „David, az egyházad azt tanítja, hogy a papság elvétetett a földről az ősi időben, majd mennyei hírnökök visszaállították azt Joseph Smith prófétának, igaz?” Azt válaszoltam, hogy az állítása helyes. Ekkor ezt mondta: „Akkor a kérdésem a következő. Minden héten azt hallgatom a papsági gyűlésen, hogy a püspök és más papsági vezetők emlékeztetik, kérlelik és könyörögnek a férfiaknak, hogy végezzék a házitanítást és a papsági feladataikat. Ha az egyházad valóban rendelkezik Isten visszaállított papságával, miért van az, hogy az egyházadban lévő férfiak közül oly sokan ugyanolyan hanyagul végzik az egyházi feladataikat, mint az én egyházamban lévő férfiak?” Ifjú elmém azonnal leblokkolt. Erre nem tudtam megfelelő választ adni.

Úgy gondolom, édesapám helytelenül tette, hogy egyházunk isteni felhatalmazásának érvényességét azon férfiak hiányosságai alapján ítélte meg, akikkel az egyházközségünkben kapcsolatban állt. Kérdése mögött azonban helyes feltételezés bújt meg: Isten szent papsága viselőinek különbözniük kell a többi férfitól. A papságot viselő férfiak nem válnak automatikusan jobbá, mint mások, de másképp kell viselkedniük náluk. Azoknak a férfiaknak, akik viselik a papságot, nem csupán a papsági felhatalmazást kell elnyerniük, hanem érdemessé és hithű csatornájává kell válniuk Isten hatalmának. „Legyetek tiszták, ti, akik az Úr edényeit hordozzátok!” (T&Sz 38:42).

Soha nem felejtettem el a papsági felhatalmazásról és hatalomról szóló leckéket, melyeket az édesapámtól tanultam, aki bár nem a mi hitünket vallotta, jó ember volt, és többet várt azoktól a férfiaktól, akik állították, hogy Isten papságát viselik. Az a sok évvel ezelőtti, vasárnap délutáni beszélgetés az édesapámmal felébresztette bennem a vágyat arra, hogy „jó fiú” legyek. Nem akartam silány példa és botránykő lenni az édesapám számára, miközben a visszaállított evangéliumról tanul. Egyszerűen jó fiú akartam lenni. Az Úrnak szüksége van mindannyiunkra, az Ő felhatalmazásának viselőire, hogy tiszteletreméltók, erényesek és jó fiúk legyünk mindenkor és minden helyen.

Valószínűleg érdekel benneteket, hogy évekkel később édesapám megkeresztelkedett. Amikor eljött az ideje, lehetőségem volt ráruházni az ároni, majd pedig a melkisédeki papságot. Életem legnagyszerűbb élményei közé tartozik, hogy megfigyelhettem, amint édesapám elnyerte a papság felhatalmazását, végül pedig annak hatalmát.

Azért osztom meg veletek e leckét, melyet tőle tanultam, hogy kihangsúlyozzak egy egyszerű igazságot. A papsági felhatalmazás elnyerése kézrátétel által fontos kezdet, de nem elegendő. Az elrendelés felhatalmazást ruház ránk, ám igazlelkűség szükséges ahhoz, hogy hatalommal tudjunk cselekedni, miközben arra törekszünk, hogy felemeljük a lelkeket, tanítsunk és bizonyságot tegyünk, megáldjunk és tanácsot adjunk, valamint előmozdítsuk a szabadítás munkáját.

A föld történetének eme jelentős időszakában papságviselőkként nektek és nekem is igazlelkű férfiaknak és hatékony eszközöknek kell lennünk Isten kezében. Fel kell emelkednünk Isten fiaiként! Jól tennénk, ha elsajátítanánk és megfontolnánk Nefi, Hélamán unokája, valamint az első tizenkét tanítvány példáját, akiket a Szabadító elhívott a nefiták közötti szolgálata kezdetén. „És [Nefi] sok mindent tanított nekik… És Nefi hatalommal és nagy felhatalmazással tanított” (3 Nefi 7:17).

„Kérem, segítsen a férjemnek megérteni!”

A templomi interjúk végén, melyeket püspökként és cövekelnökként tartottam, gyakran megkérdeztem a házas nőtestvérektől, hogy szerintük miként tudnám a legjobban szolgálni őket és a családjukat. E hithű asszonyok válaszainak egyezése tanulságos és egyben aggasztó is volt. A nőtestvérek ritkán panaszkodtak vagy kritizáltak. Feleletük inkább így hangzott: „Kérem, segítsen a férjemnek megérteni az otthonunkban papságviselőként vállalt felelősségét. Nagyon szívesen irányítom én a szentírás-tanulmányozást, a családi imát és a családi esteket, és továbbra is meg fogom tenni. De azt kívánom, bárcsak a férjem egyenlő társam lenne ebben, és olyan erős papsági vezetést gyakorolna a családban, amelyre csak ő képes. Kérem, segítsen a férjemnek megtanulni, hogyan válhat olyan pátriárkává és papsági vezetővé az otthonunkban, aki elnököl és oltalmaz.”

Gyakran gondolok e nőtestvérekre és a kérésükre. A papsági vezetők ma hasonló aggodalmakkal találkoznak. Sok feleség vágyik olyan férjre, aki nemcsak papsági felhatalmazással, hanem papsági hatalommal is rendelkezik. Arra áhítoznak, hogy egy hithű férjjel és papságviselő társsal együtt viseljék egy Krisztus-központú és evangéliumra épülő otthon megteremtésének feladatát.

Fivérek, megígérem, hogy ha ti és én imádságos lélekkel elmélkedünk e nőtestvérek kérésén, a Szentlélek segíteni fog úgy látni magunkat, amilyenek vagyunk (lásd T&Sz 93:24), és segíteni fog felismernünk, hogy min kell változtatnunk és javítanunk. A cselekvés ideje pedig elérkezett!

Legyetek az igazlelkűség példái!

Ma este megismétlem Thomas S. Monson elnök tanítását, aki arra szólított fel minket, papságviselőket, hogy legyünk „az igazlelkűség példái”. Monson elnök ismételten arra emlékeztet bennünket, hogy mi az Úr megbízását végezzük, és jogosultak vagyunk az Ő segítségére, érdemességünk alapján (lásd Az igazlelkűség példái. Liahóna, 2008. máj. 65–68.). Ti és én is papsági felhatalmazással rendelkezünk, melyet mennyei hírnökök, méghozzá Keresztelő János, valamint Péter, Jakab és János állítottak vissza a földre ebben az adományozási korszakban. Így hát minden férfi, aki elnyeri a melkisédeki papságot, visszavezetheti saját felhatalmazási vonalát egyenesen az Úr Jézus Krisztusig. Remélem, mindannyian hálásak vagyunk e csodálatos áldásért. Azért imádkozom, hogy tiszták és érdemesek legyünk arra, hogy az Urat képviseljük, és az Ő szent felhatalmazását gyakoroljuk. Legyünk mindannyian érdemesek a papsági hatalomra!

Tanúságomat teszem, hogy a szent papságot valóban visszaállították a földre ezekben az utolsó napokban, és ma megtalálható Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában. Arról is tanúságomat teszem, hogy Thomas S. Monson elnök az egyház főpapságának elnöklő főpapja (lásd T&Sz 107:9, 22, 65–66, 91–92), és az egyetlen olyan ember a földön, aki viseli és jogában áll gyakorolni az összes papsági kulcsot. Ezekről az igazságokról teszem ünnepélyes tanúbizonyságomat az Úr Jézus Krisztus szent nevében, ámen.