Az engesztelés

Írta: Boyd K. Packer elnök

a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke


Boyd K. Packer
Bárhová mennek is tagjaink és misszionáriusaink, üzenetünk a Szabadítóba, Jézus Krisztusba vetett hitről és reménységről szól.

Mai beszédem azoknak szól, akik bűntudat, gyengeségek, kudarc, bánat vagy kétségbeesés miatt szenvednek és cipelnek terheket.

1971-ben cövekkonferenciákat látogattam Nyugat-Szamoán, mely során Upolu szigetén meg kellett szerveznem egy új cöveket. Az interjúk után egy kis gépre szállva Savaii szigetére indultunk, hogy ott cövekkonferenciát tartsunk. A gép Faala egyik füves mezején landolt, és úgy volt, hogy másnap délután visszatér, hogy újra Upolu szigetére vigyen minket.

Azon a napon, amikor vissza kellett térnünk Savaiiról, esett az eső. Tudtuk, hogy a gép nem szállhat le nedves talajra, ezért a sziget nyugati végébe hajtottunk, ahol egy korallzátonyon volt valami kifutópálya-szerűség. Sötétedésig vártunk, a gép azonban nem jött. Végül rádión keresztül megtudtuk, hogy vihar miatt nem tudott felszállni. Visszaüzentünk, hogy hajóval is mehetünk. Úgy volt, hogy Mulifanuában valaki majd fogad minket.

Savaii kikötőjéből elindulva a 12 méteres hajó kapitánya megkérdezte a misszióelnököt, hogy van-e zseblámpája. Szerencsére volt, és oda is ajándékoztuk neki. Az Upolu szigetétől elválasztó 21 kilométert igencsak háborgó vizeken tettük meg. Egyikünk sem vette észre, hogy vad trópusi vihar tombol a szigeten, és mi egyenesen belehajózunk.

Megérkeztünk Mulifanua kikötőjéhez, melyben szűk átjáró vezetett el a szirt mellett. Az átjárót a part fölötti dombon, valamint egy alacsonyabban elhelyezett lámpa fénye jelezte. Ha a hajót úgy kormányozták, hogy a két fénysugár egymás fölé essen, akkor biztonságosan át tudott haladni az átjárót övező veszélyes sziklák között.

Aznap éjjel azonban csak egy lámpa világított. A kikötőnél várt minket két elder, de az átkelés sokkal tovább tartott, mint rendes körülmények között. Órákig figyelték, hogy látják-e jelét a hajónknak, de aztán elfáradtak és elaludtak, és nem gyújtották meg a második, az alacsonyabban lévő fényforrást. Ennek eredményeként nem volt egyértelmű, hol van a szirtek közti átjáró.

A kapitány, amennyire csak tudta, a felső parti fény felé kormányozta a hajót, miközben a legénység egyik tagja a kölcsönvett zseblámpát a hajó orránál feltartva sziklákat keresett. Hallottuk, amint a felcsapódó hullámok megtörnek a szirten. Ha elég közel mentünk hozzájuk ahhoz, hogy a zseblámpa fényénél is lássuk őket, a kapitány eszeveszetten hátramenetet kiáltott, és visszatolatott, hogy aztán újra megpróbáljon rátalálni az átjáróra.

Jó néhány próbálkozás után tudta, hogy ez így nem fog menni. Nem volt más hátra, mint hogy megpróbáljuk elérni a 64 kilométerre lévő Apia kikötőjét. A természeti elemek vad erejével szemben tehetetlenek voltunk. Nem emlékszem, hogy azelőtt láttam volna már ily sűrű sötétséget.

Az első órában semmit nem haladtunk, bár a motor teljes gőzzel pörgött. A hajó felküzdötte magát egy-egy hatalmas hullámhegyre, majd pedig kifulladva megállt a peremén, ahol a hajócsavarok ki is emelkedtek a vízből. A hajócsavarok rezgése majdnem darabokra rázta a hajót, mielőtt az a másik oldalon lesiklott volna.

Mi karjainkat kitárva feküdtünk a raktér ponyváján, egyik oldalon a kezünkkel kapaszkodva, a másikon a lábunkkal támaszkodva, hogy le ne sodorjanak a fedélzetről a hullámok. Mark Littleford testvér elvesztette a fogást, és nekicsapódott az alacsony vaskorlátnak. A fejét felhasította, de a korlátnak köszönhetően legalább nem sodródott el.

Végül sikerült továbbhaladnunk, és a hajnal közeledtével befutottunk Apia kikötőjébe. A hajók biztonsági okokból egymáshoz voltak kötve. Mélyen benyúltak a mólónál és elállták az utat. Így hát átmásztunk rajtuk, és közben megpróbáltuk nem megzavarni a fedélzeten alvókat. Eljutottunk Pesegába, megszárítottuk a ruháinkat, és elindultunk Vailuutaiba, hogy megszervezzük az új cöveket.

Nem tudom, kik vártak ránk Mulifanua partjainál. Nem engedtem, hogy elmondják nekem. De ami igaz, az igaz: a kikötő alacsonyabban fekvő fényének hiánya miatt mindannyian odaveszhettünk volna.

Van a himnuszos könyvünkben egy nagyon régi, alig énekelt himnusz, amely nagyon különleges jelentéssel bír számomra.

Jelzőtűz Atyánk kegyelme
Életünk vad tengerén,
De minket bízott meg azzal,
Gyújtsunk fényt a part mentén.
Égjen lámpád a sötétben,
Küldj reményt a tengerre.
Egy szegény, megfáradt hajóst
Fényed talán megmenthet.
Tajtékzó, bősz hullámok közt,
A sötét fogságában,
Oly sokan keresnek buzgón
Egy kis fényt a távolban.
Lámpásod gyújtsd meg, testvérem,
Bajban van sok tengerész;
Fény nélkül egy sem ér révbe,
A viharban mind elvész.1

Azokhoz szólok ma, akik talán elvesztek és azt a bizonyos alacsonyabban elhelyezett fényt keresik, amely segít nekik megtalálni a visszavezető utat.

Kezdettől fogva tudtuk, hogy a halandóságban nem leszünk tökéletesek. Nem is várták, hogy életünk során egyetlen törvényt sem fogunk megszegni.

„Mert a természetes ember ellensége Istennek; az volt Ádám bukása óta, és az is lesz örökkön-örökké, hacsak nem enged a Szent Lélek hívásainak, és nem vetkőzi le a természetes embert és válik szentté az Úr, Krisztus engesztelése által”2.

A Nagyértékű gyöngyből tudjuk, hogy „semmi tisztátalan dolog nem lakhat [Isten királyságában]”3, így hát mód adatott arra, hogy akik bűnt követnek el, bűnbánatot tarthassanak és újra érdemessé válhassanak Atyánk jelenlétére a mennyben.

Ki lett választva egy Közbenjáró, egy Megváltó, aki tökéletes életet fog élni, nem követ el bűnt, és „áldozatként felajánlja magát a bűnért, hogy beteljesítse a törvényt, mindazokért, akiknek megtört a szívük és töredelmes a lelkük; és senki másért nem teljesíthető be a törvény”4.

Az engesztelés fontosságáról ezt tanuljuk Alma könyvében: „Mert szükséges, hogy legyen engesztelés; …különben az egész emberiségnek elkerülhetetlenül el kell vesznie”5.

Ha nem követtetek el hibákat, akkor nincs szükségetek az engesztelésre. Ha azonban követtetek el hibákat – és ezzel mind így vagyunk –, akár aprókat, akár komolyakat, akkor viszont nagyon is utána kell járnotok, hogyan törölhetők el ezek, hogy ne maradjatok sötétségben.

„[Jézus Krisztus] a világ világossága és élete”6. Ha tanításaira szegezzük a tekintetünket, akkor megtaláljuk a lelki biztonság kikötőjébe vezető utat.

A harmadik hittételben az áll: „Hisszük, hogy Krisztus Engesztelése által az egész emberiség megszabadulhat, ha engedelmeskednek az Evangélium törvényeinek és szertartásainak.”7

Joseph F. Smith elnök ezt tanította: „Az emberek nem bocsáthatják meg saját bűneiket; nem tisztíthatják meg magukat bűneik következményeitől. Az emberek felhagyhatnak a bűnökkel és tehetnek jót a jövőben, és [ha] ezen cselekedeteiket az Úr el is fogadja, [akkor] figyelemre méltatja majd. De ki fogja kijavítani a rosszat, amelyet maguk és mások ellen tettek, amelyet úgy tűnik, saját maguktól lehetetlen helyrehozniuk? Jézus Krisztus engesztelése által a bűnbánók vétkei eltöröltetnek; és bár azok karmazsinvörösek voltak, olyan fehérré lesznek, mint a gyapjú [lásd Ésaiás 1:18]. Ez az ígéret adtatott meg nektek.”8

Nem tudjuk pontosan, hogyan vitte véghez az Úr az engesztelést. Azt azonban tudjuk, hogy a keresztre feszítés kegyetlen kínzása csupán részét képezte annak a rettentő fájdalomnak, amely a Gecsemánéban kezdődött – a szenvedés szent helyszínén – és a Golgotán ért véget.

Lukács feljegyzése szerint:

„És ő eltávozék tőlök mintegy kőhajításnyira; és térdre esvén, imádkozék,

Mondván: Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazonáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!

És angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt.

És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.”9

Tudtommal csak egyetlen olyan beszámoló van, melyben a Szabadító saját szavaival írja le, mit állt ki a Gecsemáné kertjében. A kinyilatkoztatás így hangzik:

„Mert íme, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek;

De ha nem hajlandók bűnbánatot tartani, akkor úgy kell szenvedniük, ahogyan nekem;

Amely szenvedés nyomán még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusból véreztem”10.

Életetek során lehetnek olyan alkalmak, amikor azon veszitek észre magatokat, hogy olyan helyekre mentetek, ahová soha nem kellett volna, és olyan dolgokat tettetek, melyeket soha nem kellett volna. Ha elfordultok a bűntől, akkor egy nap megismerhetitek a teljes bűnbánat útjának követéséből eredő békességet.

Nem számít, mik voltak a vétkeink, nem számít, hogy másoknak talán mekkora fájdalmat okoztak a tetteink, a bűntudat teljes mértékben eltöröltethetik. Számomra talán az a legszebb mondat a szentírásokban, amikor az Úr azt mondja: „Íme, aki megbánta bűneit, annak megbocsáttatik, és én, az Úr, nem emlékszem azokra többé.”11

Ez a célja Jézus Krisztus evangéliumának és engesztelésének: bárkit, aki jön és hajlandó részt venni ebben, olyan tapasztalatokban részesít, melyek révén élete végén úgy haladhat át a fátyolon, hogy megbánta a bűneit és Krisztus vére által tisztává tétetett.12

Ebben van részük az utolsó napi szenteknek szerte a világon. Ezt a Világosságot ajánljuk fel azoknak, akik sötétségben vannak és eltévedtek. Bárhová mennek is tagjaink és misszionáriusaink, üzenetünk a Szabadítóba, Jézus Krisztusba vetett hitről és reménységről szól.

Joseph Fielding Smith elnök írta a „Vajon hosszúnak tűnik az út?” című himnusz szövegét. Nagyon kedves barátom volt. A dal azokat biztatja, akik a Szabadító tanításait igyekeznek követni, és tesz nekik egy ígéretet is:

Hosszúnak tűnik az út,
Rögösnek és meredeknek?
Vadrózsa és tüskebokrok szegélyezik?
Éles kövek hasítják lábatok,
Míg felküzditek magatokat a hegytetőkre
A tűző nap melegében?
Szomorúan alél el szívetek,
És fárad el a lelketek,
Míg gondjaitok terhével vesződtök?
Vajon nehéznek tűnik a súly,
Melyet emelni kényszerültök?
Nincs, aki vinné terhetek?
Ne csüggedjen a szívetek,
Ráléptetek az útra,
És valaki ott elöl nektek integet,
Nézzetek fel rá, ragyogjon fel arcotok,
És ragadjátok meg a kezét!
Új magasságokba vezet titeket,
Szent és tiszta földre,
Ahol minden gond véget ér,
És életetek minden bűntől mentes lesz.
Ott nem hullnak könnyek,
Mert nem marad addigra bánat.
Fogjátok meg a kezét, és lépjetek be vele!13

Jézus Krisztus nevében, ámen.

Show References

  1.  

    1. Jelzőtűz Atyánk kegyelme. Himnuszok, 206. sz.

  2.  

    2.  Móziás 3:19.

  3.  

    3.  Mózes 6:57.

  4.  

    4.  2 Nefi 2:7.

  5.  

    5.  Alma 34:9.

  6.  

    6.  Móziás 16:9.

  7.  

    7.  Hittételek 1:3.

  8.  

    8. Lásd Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph F. Smith (1999). 99.

  9.  

    9.  Lukács 22:41–44.

  10.  

    10.  Tan és a szövetségek 19:16–18.

  11.  

    11.  Tan és a szövetségek 58:42.

  12.  

    12. Lásd Jelenések 1:5.

  13.  

    13. “Does the Journey Seem Long?” Hymns, no. 127.