Hol van a sátor?

Írta: Henry B. Eyring elnök

első tanácsos az Első Elnökségben


Henry B. Eyring
A sátor, mely látszólag az isteni segítség útjában áll, nem Istent fedi, hanem időnként minket. Isten soha nem rejtőzik, mi néha mégis azt tesszük.

A Liberty börtön gyötrelmei közepette Joseph Smith próféta így kiáltott fel: „Ó Isten! Hol vagy? És hol van a sátor, mely rejtekhelyedet fedi?”1 Saját gyötrelmeink pillanataiban sokan érezzük úgy, hogy Isten messze van tőlünk. A sátor, mely látszólag az isteni segítség útjában áll, nem Istent fedi, hanem időnként minket. Isten soha nem rejtőzik, mi néha mégis azt tesszük, mert olyan motivációk sátra fed minket, amely elvon bennünket Istentől, aki ilyenkor távolinak és elérhetetlennek tűnik. A „legyen meg a te akaratod”2 érzése helyére lépő saját vágyaink alakítják ki annak érzetét, hogy Istent sátor választja el tőlünk. Isten mindig lát minket és mindig szólhat hozzánk, de talán mi nem vagyunk hajlandók meghallgatni Őt, vagy alávetni magunkat az Ő akaratának és időzítésének.

Az Istentől való elszigeteltség érzése eltűnik akkor, ha gyermekibbé válunk Őelőtte. Ezt nem könnyű megtenni egy olyan világban, ahol más emberek véleménye oly nagy hatással lehet a motivációinkra, de segíteni fog nekünk a következő igazság felismerésében: Isten ott van a közelünkben, mindig érzékel minket, és soha nem rejtőzik el hithű gyermekei elől.

Hároméves unokám jól szemléltette az ártatlanság és alázatosság erejét, amely Istenhez köt minket. Családjával elment a utahi Brigham City templom nyílt napjaira. Körülnézett e gyönyörű épület egyik termében, és azt kérdezte: „Anyu, hol van Jézus?” Édesanyja elmagyarázta, hogy Jézust nem fogja meglátni a templomban, de a szívében érezheti a hatását. Eliza alaposan átgondolta édesanyja válaszát, és úgy tűnt, hogy kielégítőnek találja, ezért levonta a következtetést: „Jézus elment, hogy segítsen valakinek.”

Eliza gondolatmenetét nem takarta sátor, és nem is homályosította el a valóságról való látását. Isten közel van hozzá, és ő is közel érzi magát Őhozzá. Tudja, hogy a templom az Úr háza, de azt is megérti, hogy a feltámadt és megdicsőült Jézus Krisztusnak teste van, és egyszerre csak egy helyen lehet.3 Ha épp nem a házában tartózkodik, akkor máshol kell lennie. A Szabadítóról alkotott ismeretei alapján pedig tudta, hogy valahol bizonyára épp valami jót tesz Atyja gyermekeiért. Nyilvánvaló volt, hogy nem azért remélte látni Jézust, hogy ez a csoda megerősítse a létezését, hanem csak az Őiránta érzett szeretete miatt.

A Lélek ki tudta nyilatkoztatni gyermeki elméjének és szívének azt a vigaszt, amelyre mindannyiunknak szüksége van, és amire mindannyian vágyunk. Jézus Krisztus él, ismer minket, őrködik felettünk és törődik velünk. A fájdalom, a magány vagy a zavarodottság perceiben nem kell látnunk Jézus Krisztust ahhoz, hogy tudjuk: tudatában van a körülményeinknek és az a küldetése, hogy megáldjon.

Saját tapasztalatból tudom, hogy Eliza élményét mi is megtapasztalhatjuk, bár már messze vagyunk a gyermekkortól. Szakmai karrierem első éveiben keményen dolgoztam azért, hogy nyugdíjig tartó professzori státuszt kapjak a Stanford Egyetemen. Úgy gondoltam, jó életet teremtettem magamnak és a családomnak. Közel laktunk a feleségem szüleihez, rendkívül kényelmes körülmények között. A világ normái szerint sikeres voltam. Ám az egyháztól lehetőséget kaptam rá, hogy elhagyjam Kaliforniát és a Ricks Főiskolára menjek, az idahói Rexburgbe. Az életutamra tervezett szakmai céljaim sátort is alkothattak volna, elválasztva engem szerető Atyámtól, aki jobban tudta nálam, hogy mit tartogathat még a jövőm. Abban az áldásban volt azonban részem, hogy tudtam: bármilyen sikert értem is el addig a karrieremben vagy a családi életemben, az Isten ajándéka. Így hát gyermekként imában letérdeltem, és megkérdeztem, mitévő legyek. Elmémben hallottam egy csendes hangot, mely azt mondta: „Az az én iskolám.” Nem volt Istentől elválasztó sátor. Hittel és alázattal alávetettem akaratomat az Övének, és éreztem a gondoskodását és a közelségét.

A Ricks Főiskolán töltött éveim, melyek során Isten akaratának megismerésére és megtételére törekedtem, távol tartották tőlem a sátrat és azt, hogy ne vegyem észre Isten tevékeny szerepvállalását az életemben. Mivel az Ő munkáját igyekeztem végezni, közel éreztem magam Hozzá, és biztosan tudtam, hogy ismeri a helyzetemet és nagyon is törődik a boldogságommal. De akárcsak a Stanfordon, itt is kezdtek felbukkanni előttem a világi motivációk. Az egyik egy vonzó állásajánlat volt, éppen akkor, amikor ötödik évem végére értem a Ricks Főiskola rektoraként. Megfontoltam az ajánlatot, imádkoztam róla, még az Első Elnökséggel is megbeszéltem. Barátságosan és kicsit viccesen feleltek, de egyáltalán nem foglaltak egyértelműen állást. Spencer W. Kimball elnök meghallgatott, miközben elmeséltem, milyen ajánlatot kaptam egy nagyvállalattól, és azt mondta: „Nos, Hal, ez csodás lehetőségnek hangzik. És ha valamikor szükségünk van rád, tudni fogjuk, hol találunk.” Tudták volna, hol találjanak, de a szakmai sikerekre irányuló vágyam alkothatott volna olyan sátrat, amely megnehezítette volna számomra, hogy megtaláljam Istent, valamint hogy maghalljam és kövessem azt, amire kér.

Feleségem, aki érzékelte ezt, erősen úgy érezte, hogy nem szabad elmennünk a Ricks Főiskoláról. Én pedig azt mondtam: „Ennyi nekem elég is.” Azonban bölcsen kitartott amellett, hogy nekem erről meg kell kapnom a saját kinyilatkoztatásomat. Így hát újra imádkoztam. Ez alkalommal kaptam útmutatást, egy hang szólt az elmémhez, mondván: „Megengedem, hogy még egy kicsit itt maradj a Ricks Főiskolán.” Személyes ambícióim homályba vonhatták volna a valóság képét, és megnehezíthették volna azt, hogy kinyilatkoztatást kapjak.

Harminc nappal azután, hogy megkaptam az állásajánlat elutasítására és a Ricks Főiskolán maradásra vezető sugalmazott döntés áldását, átszakadt a közeli Teton gát. Isten tudta, hogy a gát át fog szakadni, és hogy emberek százainak lesz szükségük segítségre. Engedte, hogy tanácsot kérjek és engedélyt kapjak Tőle, hogy a Ricks Főiskolán maradjak. Ő ismerte minden okát annak, amiért szolgálatom még értékes lehet az egyetemen és Rexburgben. Ott voltam tehát, hogy imában gyakran megkérjem Mennyei Atyámat, mondja meg, mit tegyek azokért, akiknek a javait vagy az életét károk érték. Másokkal együtt órákon át dolgoztam azon, hogy a házakat megtisztítsuk a sártól és a víztől. Azon vágyam, hogy megismerjem az Ő akaratát és meg is tegyem azt, lehetőséget adott arra, hogy növekedjek lélekben.

Ez az eset egy másik módját szemlélteti annak, ahogyan akadályt emelhetünk Isten akarata megismerésének vagy irántunk érzett szeretete átérzésének útjába: nem ragaszkodhatunk saját időzítésünkhöz, amikor az Úrnak megvan az Ő időzítése. Azt hittem, elég időn át szolgáltam már Rexburgben, és sietve továbbléptem volna. Időnként, ha ragaszkodunk a saját időbeosztásunk szerinti cselekvéshez, az elhomályosíthatja ránk vonatkozó akaratát.

A Liberty börtönben Joseph Smith próféta azt kérte az Úrtól, hogy büntesse meg azokat, akik Missouriban üldözik az egyház tagjait. Biztos és gyors elégtételért imádkozott. Az Úr azonban azt felelte, hogy „nem sok év múlva”4 majd leszámol az egyház ezen ellenségeivel. A Tan és a szövetségek 24. és 25. versében ezt mondta:

„Íme, szemeim minden cselekedetüket látják és ismerik, és gyors ítéletet tartogatok számukra annak évadjában, mindannyiuk számára;

Mert minden ember számára van kijelölt idő, aszerint, hogy milyenek a cselekedetei.”5

Eltávolítjuk a sátrat, amikor így érzünk és imádkozunk: „legyen meg a te akaratod” és „a te időbeosztásod szerint”. Az Ő időbeosztásának elég hamar kell lennie számunkra, mert tudjuk, hogy csakis a legjobbat akarja.

Az egyik menyem éveken át úgy érezte, hogy Isten sátrat borított rá. Három gyermek fiatal édesanyja volt, és szeretett volna még több gyermeket. Két vetélés után könyörgő imái egyre meggyötörtebbekké váltak. A meddő évek múlásával kísértést érzett a haragra. Amikor a legkisebb gyermek is iskolába ment, úgy tűnt, mintha otthona üressége gúnyolná azt, hogy ő az anyaságra összpontosít – és mintha ismerősei nem tervezett, sőt, nem kívánt terhességei is ezt tették volna. Olyan elkötelezettnek és odaadónak érezte magát, akárcsak Mária, aki azt mondta: „Imhol az Úrnak szolgálója”6. De bár szívében elmondta ezeket a szavakat, válaszként semmit nem hallott.

A felvidításában reménykedve férje elhívta, hogy kísérje el őt egy kaliforniai üzleti útra. Míg a férje gyűléseken vett részt, ő a csodaszép, üres partszakaszon sétálgatott. A szíve majdnem megszakadt, és hangosan imádkozni kezdett. Most először nem újabb gyermeket kért, hanem isteni küldetést. „Mennyei Atyám – imádkozott –, minden időmet Neked adom, mutasd meg, kérlek, mivel töltsem ki.” Kifejezésre juttatta, hogy készen áll oda vinni a családját, ahová csak menniük kell. Ez az ima a békesség váratlan érzését eredményezte. Biztosra áhítozó elméjét nem elégítette ki, de évek óta először megnyugtatta a szívét.

Az ima eltávolította a sátrat, és megnyitotta a mennyek ablakait. Két héten belül megtudta, hogy gyermeket vár. Ez a gyermek még csak egy éves volt, amikor a fiammal, a férjével misszionáriusi elhívást kaptak. Mivel megígérte, hogy bárhová elmegy és bármit megtesz, félretette a félelmeit, és az óceánon túlra vitte a gyermekeit. A missziós mezőn újabb gyermeke született – egy misszionáriusi csere napján.

A menny akaratának teljes mértékű elfogadása, ahogy azt ez a fiatal édesanya is tette, elkerülhetetlen azon lelki sátrak eltávolításához, amelyeket időnként a fejünk fölé emelünk. Azonban még ez sem garantál azonnali választ az imáinkra.

Úgy tűnik, Ábrahám szíve már jóval azelőtt helyén volt, hogy Sára megfogant volna Izsákkal és elnyerték volna a megígért földet. A mennynek először még más célokat kellett valóra váltania. E célok között nemcsak Ábrahám és Sára hitének megerősítése volt, hanem olyan örök igazságok megtanítása is, amelyeket a számukra elkészített földre vezető hosszú és kerülőkkel járó úton megoszthattak másokkal. Időnként hosszúnak, akár egész életen át tartónak tűnik az Úr késlekedése, azonban mindig áldást eredményez. Nincs szükség magányos, bánatos vagy türelmetlen időszakokra.

Bár az Ő időzítése nem mindig egyezik a miénkkel, biztosak lehetünk abban, hogy az Úr betartja az ígéreteit. Azoknak közöttetek, akik most úgy érzik, hogy nehéz Őt elérni, bizonyságot teszek, hogy el fog jönni a nap, amikor szemtől szembe látjuk majd Őt. Miként most nincs semmi, ami eltakarna minket Tőle, akkor nem lesz semmi, ami eltakarná Őt a szemünk elől. Mindannyian személyesen Őelé fogunk állni. Unokámhoz hasonlóan mi is szeretnénk már most látni Jézus Krisztust, azonban biztos találkozásunk Vele az ítélőszéknél örömtelibb lesz, ha először azokat a dolgokat tesszük meg, amelyek épp oly ismertté teszik számunkra Őt, mint amilyenek mi vagyunk az Ő számára. Ha szolgáljuk Őt, hasonlóvá válunk Őhozzá, és közelebb fogjuk magunkat érezni Hozzá azon nap közeledtével, amikor semmi nem takarja majd a látásunkat.

A közeledés Isten felé folyamatos is lehet. „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta”7 – tanítja a Szabadító. Azután elmondja, hogyan:

„Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem;

Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám.

Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna?

És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna?

Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna?

És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”8

Ha megtesszük az Atya gyermekeiért azt, amit elvár tőlünk, akkor az Úr ezt Neki tett kedvességként értékeli, és szeretetét és jóváhagyását érzékelve közelebb fogjuk magunkat érezni Őhozzá. Idővel olyanokká válunk, mint Ő, és örömteli várakozással tekintünk majd az ítélet napjára.

A sátor, amely látszólag elrejt benneteket Isten elől, lehet az emberek miatti félelem is, a mások szolgálatára irányuló vágy helyett. A Szabadítót csak az motiválta, hogy segítsen az embereknek. Hozzám hasonlóan bizonyára ti is sokan féltetek már olyan valakihez közelíteni, aki megbántott titeket vagy ártott nektek. Ám én időről időre láttam, amint az Úr meglágyítja a szíveket, a sajátomat is beleértve ebbe. Így hát kihívást intézek hozzátok, hogy félelmeiteket leküzdve, az Úr nevében menjetek oda valakihez, szeretetet és megbocsátást árasztva. Megígérem nektek, hogy ha így tesztek, akkor érezni fogjátok a Szabadító iránta és irántatok érzett szeretetét, és ez nem fog messziről érkezőnek tűnni. Lehet, hogy ez a kihívás a családban vár rátok, vagy a közösségetekben, vagy az ország másik felén.

Ám ha az Úr nevében, mások megáldása céljából mentek, akkor Ő látni fogja és megjutalmazza erőfeszítéseteket. Ha ezt elég gyakran és elég hosszú időn át megteszitek, akkor Jézus Krisztus engesztelése által változást észleltek majd a természetetekben. Nemcsak közelebb érzitek majd magatokat Őhozzá, de azt is érezni fogjátok, hogy egyre hasonlóbbakká váltok Hozzá. És amikor meglátjátok Őt, amire mindannyiunk esetében sor kerül, olyan lesz ez számotokra, mint Moróninak, aki azt mondta: „És most, mindannyiotoknak búcsút intek! Nemsokára elmegyek, hogy Isten paradicsomában pihenjek, míg ismét újra nem egyesül lelkem és testem, és győzedelmesen elő nem hoznak a légen át, hogy a nagy Jehovának, az élők és halottak Örök Bírájának örömet adó ítélőszéke előtt találkozzam veletek. Ámen.”9

Bizonyságot teszek arról, hogy ha hittel, alázattal, és Isten akaratának megtételére irányuló vágyakozással szolgálunk, akkor a nagy Jehova ítélőszéke örömet adó lesz. Látjuk majd szerető Atyánkat és az Ő Fiát, miként Ők látnak minket most – tökéletesen tisztán és tökéletes szeretettel. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.