Csodálatos reggelek

Bruce D. Porter elder

a Hetvenektől


Bruce D. Porter
Nem kell félnünk a jövőtől, és nem kell meginognia a reményünknek és jókedvünknek sem, mert Isten velünk van.

Jeruzsálemben, egy csütörtök este, Jézus és a tanítványai összegyűltek a felső szobában, hogy megüljék a húsvétot. A férfiak, akik akkor ott voltak Vele, nem tudták, hogy ez a vacsora egyszer majd az utolsó vacsora néven válik ismertté. Ha ezt tudták volna, valamint azt, hogy ez milyen jelentőséggel bír, zokogtak volna.

Mesterük azonban tökéletesen tudta, hogy a Gecsemáné és a Golgota kínjai hamarosan elkezdődnek majd. A világtörténelem legsötétebb órái már a küszöbön álltak, mindazonáltal Jézus ezt mondta nekik: „E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én [le]győztem a világot” (János 16:33).

Napjainkban zűrzavaros és bizonytalan világban élünk. Vagy, ahogy az Úr egy jövendölésben mondta Énóknak: „…a gonoszság és a bosszúállás napjaiban” (Mózes 7:60). Jóllehet nehézségek és próbatételek állnak előttünk, mégis van okunk a reményre és az örvendezésre, hiszen az utolsó adományozási korszakban élünk, amikor Isten visszaállította a földre egyházát és királyságát a Fia visszatérésére való felkészülésként.

Boyd K. Packer elnök egyszer az unokáiról, valamint az egyre gondterheltebb világunkról beszélt. Ezt mondta: „Sok esemény leforgását látják majd életük folyamán. Ezek közül néhány majd próbára teszi a bátorságukat és a hitüket. Ha azonban imádságos lélekkel segítséget és útmutatást kérnek, erőt kapnak az ártó dolgok felett.”

Majd hozzátette: „Azok az erkölcsi értékek, melyeken az egész civilizációnak alapulnia kell, egyre fokozottabb iramban hanyatlanak. Én azonban nem félek a jövőtől” (Ne féljetek! Liahóna, 2004. máj. 77–78.).

Testvérek, nem kell félnünk a jövőtől, és nem kell meginognia a reményünknek és jókedvünknek sem, mert Isten velünk van. Jézusnak az újonnan elhívott tanítványaihoz Galileában intézett első feljegyzett szavai között volt a következő kétszavas figyelmeztetés is: „Ne félj” (Lukács 5:10). Szolgálata során többször is megismételte ezt a tanácsot. A Szabadító napjainkban azt mondta a szentjeinek: „Bízzatok tehát, és ne féljetek, mert én, az Úr, veletek vagyok, és mellettetek fogok állni” (T&Sz 68:6).

Az Úr az Ő egyháza és népe mellett fog állni, hogy biztonságban tartsa őket az Ő eljöveteléig. Béke lesz Sionban és annak cövekeiben, mert Ő kijelentette, „hogy a Sion földjére és cövekjeibe történő összegyűjtés védelemmé lehessen, és menedékké a zivatar, valamint a harag elől, amikor az elegyítetlenül kiömlik az egész földre” (T&Sz 115:6).

Az egyház biztonságos védőbástyaként szolgál a tagjai számára. Jóllehet a világban lévő körülmények idővel nagyon nyugtalanítóvá válhatnak majd, a hithű utolsó napi szentek meglelik szentélyüket Sion cövekeiben. Az Úr elrendelte, hogy a hegyoldalból kéz érintése nélkül kivágott kő addig gördül majd, míg az egész földet be nem tölti (lásd Dániel 2:31–45; T&Sz 65:2). Nincs emberi erő, mely útjába állhatna, mert Isten e munka szerzője, Jézus Krisztus pedig a fő szegletköve.

Nefi próféta látomásban látta, hogy Isten Bárányának hatalma az utolsó napokban leereszkedik majd „az Úr szövetséges népére”, és hogy „igazlelkűséggel és Isten hatalmával [lesznek] felfegyverezve, nagy dicsőségben” (1 Nefi 14:14).

A családtagjainkkal együtt védekezésként mindannyian felfegyverkezhetünk Isten hatalmával, ha hűek maradunk Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházához, és engedjük, hogy a Lélek vezéreljen bennünket. Megpróbáltatások jöhetnek majd, mi pedig nem biztos, hogy értjük, mi is történik velünk vagy körülöttünk, ha azonban alázattal és csendben bízunk az Úrban, akkor Ő erőt és útmutatást fog adni nekünk minden kihíváshoz, amellyel szembe kell néznünk. Amikor egyedül arra vágyunk, hogy az Úr kedvében járjunk, mélységes belső békével leszünk megáldva.

A visszaállítás korai napjaiban az egyház tagjainak kemény próbatételekkel kellett szembenézniük. Brigham Young elnök ezt mondta erről az időszakról: „Amikor körülvett a csőcselék, és minden oldalról halál és pusztulás fenyegetett, akkor is csak arra emlékszem, hogy olyan örömet éreztem, és olyan jól voltam lelkileg, mint most. Tűnhettek kifakultnak és nagyon sötétnek a kilátások, de soha nem láttam még olyan időszakot ebben az evangéliumban, amikor ne tudtam volna, hogy az eredmény javára válik majd az igazság ügyének” (Az egyház elnökeinek tanításai: Brigham Young [1997]. 357.).

A misszionárius társam, Paul, olyasvalaki volt, akiről mindig sugárzott a jókedv. Fiatal apaként sclerosis multiplex sújtott le rá. Ő azonban az ezt követő nehéz időszak ellenére továbbra is örömmel és jó humorral szolgált másokat. Egyszer az első kerekesszékében ülve bejött az irodámba, és kijelentette: „Az élet egy motoros kerekesszékben kezdődik el igazán.” Mindig is emlékezni fogok rá, amikor a halála előtt néhány évvel a kerekesszékében gurulva magasra tartotta az olimpiai lángot, miközben több százan éljenezték. Ahhoz a folyton égő lánghoz hasonlóan Paul hite sem halványult el az élet viharaiban.

Amikor még a Brigham Young Egyetemen tanultam, több fiatal férfival laktunk egy házban. A szobatársam, Bruce a legoptimistább ember volt, akit valaha is ismertem. Soha nem hallottuk, hogy bárkiről vagy bármilyen körülményről negatívat mondott volna, és lehetetlen volt szomorkodni a jelenlétében. Vidámsága a Szabadító és az Ő evangéliuma iránti örök bizalmából fakadt.

Az egyik hideg, téli napon Tom, egy másik barátom éppen az egyetem kertjén gyalogolt keresztül. Még csak reggel 7 óra volt, az egyetem egész területe pedig sötét és kihalt volt. Erősen havazott és élénk szél fújt. „Micsoda pocsék időjárás!” – gondolta Tom. Továbbhaladva a hóban és a sötétben egyszer csak meghallotta, amint valaki énekel.

Ahogy az várható volt, a szakadó hóban az örök optimista barátunk, Bruce közeledett. Kezeit az ég felé nyújtva az Oklahoma című Broadway musicalből énekelte az egyik dalt: „Ó, mily csodás ez a reggel! Ó, mily csodás ez a nap! Ó, mily csodás az az érzés, / Hogy minden sikerül ma!” (lásd Richard Rodgers és Oscar Hammerstein II, “Oh, What a Beautiful Mornin’” [1943]).

Azóta az abban a sötét viharban felcsendült vidám hang vált számomra annak jelképévé, hogy miről is szól valójában a hit és a remény. Jóllehet a világ egyre sötétebb lesz, mi azonban utolsó napi szentekként örömmel énekelhetünk, tudván azt, hogy a menny hatalmai Isten egyházán és népén nyugszanak. Örvendhetünk a tudásnak, hogy egy csodálatos pirkadat vár ránk – a milleniumi nap hajnalán, amikor Isten Fia felemelkedik kelet felől, és újra uralkodik a földön.

Két másik csodaszép reggel is eszembe jut még a világtörténelemből. 1820 tavaszán a New York állambeli Palmyrában egy csodálatos, ragyogó reggelen egy Joseph Smith nevű fiatal férfi térdelt le imádkozni egy ligetben. Az imájára adott válaszként az Atya és a Fiú megjelenése megnyitotta az idők teljességének adományozási korszakát, valamint Jézus Krisztus egyházának visszaállítását a földre.

Egy másik csodálatos reggel pedig közel 2000 éve pirkadt ránk Jeruzsálem városának határában. Kétségtelen, hogy a nap minden korábbit felülmúló fényességgel ragyogott azon a húsvét reggelen. Néhány asszony elment meglátogatni a sírhelyet, azzal a céllal, hogy megkenjék keresztre feszített Uruk testét. Ekkor két angyal állt eléjük és ezt mondták: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott” (Lukács 24:5–6).

Tanúbizonyságot teszek Jézus Krisztus győzelméről a bűn és a halál felett. Az Örökkévaló Atyánk irgalmas tervéről és az Ő örökkévaló szeretetéről. Amikor minden reggel felkelünk, tekintsünk hittel a menny felé, és mondjuk: „Ó, mily csodás ez a reggel!” Ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.