Kérjetek hittel!

A hittel való kérés klasszikus példája Joseph Smith és az első látomás. Miközben az ifjú Joseph szerette volna megtudni az igazságot a vállasról, a következő verseket olvasta Jakab első fejezetében:

„Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki.

De kérje hittel, semmit sem kételkedvén” (Jakab 1:5–6).

Kérlek, vegyétek észre, hogy hittel kell kérnünk, ami az én értelmezésem szerint azt jelenti, hogy nemcsak ki kell fejezni gondolatainkat, hanem cselekedni is kell. Ez a könyörgés és cselekvés kettős elkötelezettsége, a kommunikáció és a tettek követelménye.

Ez a bibliai rész arra indította Josephet, hogy félrevonuljon az otthonához közeli ligetbe imádkozni és lelki tudást kérni. Figyeljétek meg a kérdéseket, amelyek irányították Joseph gondolatait és könyörgését.

„E szócsaták és a vélemények vihara közepette gyakran azt kérdeztem magamtól: Mit tegyek? E sok felekezet közül vajon melyiknek van igaza; vagy talán mindannyian tévednek? Ha bármelyiküknek igaza van, melyik az, és hogyan tudhatnám meg? […]

Azzal, hogy az Úrhoz forduljak a kérésemmel, az volt a célom, hogy megtudjam, az összes szekta közül melyiknek van igaza, hogy tudhassam, melyikhez csatlakozzak” (Joseph Smith története 1:10, 18).

Joseph kérdései nem csupán arra összpontosítottak, hogy mit kellett tudnia, hanem arra is, hogy mit kellett megtennie. Imája nem egyszerűen arról szólt, hogy melyik egyház az igaz. A kérdése így szólt: „Melyik egyházhoz csatlakozzam?” Joseph elment a ligetbe, hogy hittel kérjen, azzal a határozott szándékkal, hogy cselekedjen.

Az igaz hit az Úr Jézus Krisztusban és Őrá összpontosul, és mindig igazlelkű cselekvéshez vezet. Joseph Smith próféta azt tanította, hogy a „hit a kinyilatkoztatott evangélium első tantétele, minden igazlelkűség alapja”, és hogy „ez a cselekvés tantétele minden intelligens lényben” (Lectures on Faith [1985], 1). A cselekvés önmaga nem jelent hitet a Szabadítóban, de a helyes tantételek szerint való cselekvés egy központi alkotóeleme a hitnek. Ezért „a hit cselekedetek nélkül megholt” (Jakab 2:20).

Joseph Smith próféta kifejtette, hogy „a hit nem csupán a tettek tantétele, hanem hatalom is, mely minden intelligens lényben – legyen az a földön vagy a mennyben – ott lakozik” (Lectures On Faith, 3). Ezért a Krisztusba vetett hit igazlelkű cselekedetekhez vezet, melyek növelik a lelki termékenységünket és erőnket. Annak megértése, hogy a hit a tettek és az erő tantétele, inspirál minket, hogy az evangéliumi igazságok szerint gyakoroljuk az erkölcsi önrendelkezésünket, továbbá meghívja életünkbe a Szabadító engesztelésének megváltó és megerősítő hatalmát, és növeli a bennünk lévő hatalmat, amely által gyakorolhatjuk önrendelkezésünket (lásd T&Sz 58:28).

Az igazság már régóta élteti bennem azt az érzést, hogy a jelentőségteljes ima megköveteli a szent kommunikációt és a felajánlott munkát egyaránt. Az áldások elnyeréséhez erőfeszítéseket kell tennünk, az ima pedig, mint a munka egy formája, arra lett kijelölve, hogy azon keresztül nyerhessük el minden áldás közül a legnagyobbat (lásd Bible Dictionary, „Prayer,” 753). Az „ámen” kimondása után úgy haladunk tovább és maradunk állhatatosak az ima felajánlott munkájában, hogy megtesszük azokat a dolgokat, melyeket Mennyei Atyánknak mondtunk.

A hittel való kéréshez becsületességre, erőfeszítésre, elkötelezettségre és kitartásra van szükség. Hadd magyarázzam el egy példával, hogy mit értek ezalatt, és egyben hadd adják át egy felhívást!

Illő módon imákat mondunk a teljes idejű misszionáriusok biztonságáért és sikeréért világszerte. Sokunk imájának egyik közös eleme az a kérés, hogy a misszionáriusok jussanak el olyan személyekhez és családokhoz, akik felkészültek a visszaállítás üzenetének meghallgatására. Végül azonban ez az én és a ti feladatotok, hogy találjunk olyan embereket, akiket taníthatnak a misszionáriusok. A misszionáriusok főállású tanítók; ti és én pedig főállású keresők vagyunk. Továbbá nektek és nekem, akik életünk végéig misszionáriusok vagyunk, nem szabadna azért imádkoznunk, hogy a teljes idejű misszionáriusok végezzék el a mi munkánkat!

Ha ti és én őszintén imádkozunk és hittel kérünk, ahogy Joseph Smith – ha a cselekvés szándékával imádkozunk, nem csupán a beszéd szándékával –, akkor az evangélium prédikálásának munkája rendkívüli módon fog előrehaladni. Az ilyen hittel mondott ima tartalmazhatja a következő összetevőket.

• Köszönetnyilvánítás Mennyei Atyánknak a tanokért és Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma szertartásaiért, melyek reményt és boldogságot hoznak az életünkbe.

• Kérjünk hajlandóságot és bátorságot, hogy kinyissuk a szánkat és megosszuk az evangéliumot a családunkkal és a barátainkkal.

• Könyörögjünk Mennyei Atyánkhoz, hogy segítsen nekünk beazonosítani azokat a személyeket és családokat, akik elfogadják majd a meghívásunkat, hogy a misszionáriusok tanítsák őket az otthonunkban.

• Fogadjuk meg, hogy megtesszük a részünket ezen a napon és héten – kérjünk segítséget, hogy le tudjuk győzni az izgalmunkat, félelmünket és határozatlanságunkat.

• Keressük a megkülönböztető képesség ajándékát, kérjünk szemeket, hogy meglássuk, füleket, hogy meghalljuk a felmerülő misszionáriusi lehetőségeket.

• Buzgón imádkozzunk erőért, hogy úgy tudjunk cselekedni, ahogy tudjuk, hogy kellene.

Ebben az imában még ki lehet fejezni a hálánkat, lehet kérni más áldásokat, majd zárjuk le a Szabadító nevében. Ezután az ima felajánlott munkája folytatódni és növekedni fog.

A szent kommunikáció és a felajánlott munka mintául szolgálhat a szegényekért és a rászorulókért, a betegekért és a bajban lévőkért, a gondokkal küszködő családtagjainkért és a barátainkért, valamint az egyházi gyűléseket nem látogató testvéreinkért elmondott imáinkhoz.

Tanúságomat teszem, hogy az ima akkor válik jelentőségteljessé, ha hittel kérünk és cselekszünk. Felkérem mindannyiunkat, hogy hittel imádkozzunk arról az Istentől kapott megbízásunkról, hogy prédikáljuk az evangéliumot. Amennyiben így teszünk, akkor megígérem nektek, hogy ajtók fognak megnyílni, mi pedig abban az áldásban részesülünk, hogy felismerjük az elénk táruló lehetőségeket, és képesek leszünk cselekedni.

A második példám a kitartás fontosságát hangsúlyozza, miközben hitünk megpróbáltatik. Néhány évvel ezelőtt egy család Európába utazott az Egyesült Államokból. Röviddel megérkezésük után a 13 éves fiuk súlyos beteg lett. Az édesanyja és az édesapja azt hitte, hogy a fiuk gyomorpanaszait a hosszú repülőút okozhatta, ezért folytatták az útjukat.

Ahogy telt a nap, úgy romlott a fiú állapota. Egyre inkább kiszáradt. Az apa adott egy papsági áldást a fiának, de a hatást nem lehetett azonnal látni.

Néhány óra múltán az édesanya ott térdelt a fia mellett és azért fohászkodott, hogy Mennyei Atyánk gyógyítsa meg. Távol voltak az otthonuktól egy idegen országban, és nem tudták, hogyan szerezzenek orvosi segítséget.

Az édesanya megkérdezte a fiát, hogy imádkozna-e vele. Tudta, hogy nem lesz elegendő csupán várni az áldásokat, ezért cselekedniük kellett. Miközben elmagyarázta a fiának, hogy a kapott áldás még mindig érvényben van, azt javasolta, hogy könyörögjenek imában is, ahogy az ősi apostolok is tették: „[Urunk], növeljed a mi hitünket!” (Lukács 17:5) Az imában elhangzott a papsági hatalomba vetett bizalom, valamint egy elkötelezettség, hogy kitartóan megtesznek mindent, amit csak meg kell azért, hogy elnyerjék a szükséges áldást – amennyiben ez az áldás összhangban van Isten akaratával. Röviddel azután, hogy elmondták ezt az egyszerű imát, a fiú állapota javulni kezdett.

Az édesanya és a fia hithű cselekedete segített meghívni az ígért papsági áldást, és részben eleget tett annak a követelménynek, hogy „ne[m] vitatkoz[unk] tehát azért, mert nem lát[unk], mert hit[ünk] próbatétele előtt nem kap[unk] tanúbizonyságot” (Ether 12:6). Ahogy az Almát és Amuleket fogva tartó börtön sem omlott a földre addig, „amíg nem volt hitük”, ehhez hasonlóan Ammon és misszionárius testvérei sem láttak hatalmas csodákat a szolgálatuk során addig, „amíg nem volt hitük” (lásd Ether 12:12–15), és a 13 éves fiú sem gyógyult meg addig, „amíg nem volt hitük”, és mindez az „imáikba vetett hitük szerint” (T&Sz 10:47) adattak meg nekik.

A harmadik példám kiemeli Isten akaratának felismerését és elfogadását az életünkben. Néhány évvel ezelőtt volt egy fiatal apa, aki kisfiú korában tevékeny volt az egyházban, de a tinédzser évei alatt más ösvényt választott magának. A katonai szolgálata után feleségül vett egy kedves lányt, és hamarosan gyermekeik születtek.

Egy napon, minden előzmény nélkül a kis négyéves lányuk súlyos beteg lett és kórházba került. Az apa végső kétségbeesésében és hosszú évek óta először letérdelt imádkozni, hogy könyörögjön lánya életéért. A kislány állapota azonban egyre romlott. Lassan az édesapa megérezte, hogy a kislány nem éli túl a betegséget, ezért imái megváltoztak. Most már nem gyógyulásért imádkozott, hanem megértésért. Attól kezdve „legyen meg a te akaratod” típusú imákat mondott.

A kislány hamarosan kómába esett, az apa pedig tudta, hogy földi óráinak száma egyre kevesebb. Megértéssel, bizalommal és a sajátjukat meghaladó erővel a fiatal szülők ismét imádkoztak, azért könyörögve, hogy lehetőségük legyen még egyszer utoljára magukhoz ölelni kislányukat úgy, hogy ő közben ébren van. A kislány kinyitotta szemét, és egy utolsó ölelésre kitárta törékeny karját a szülei felé. És ezután eltávozott. Ez az édesapa tudta, hogy választ kapott az imáira. Egy kedves, együtt érző Mennyei Atya megvigasztalta szívüket. Isten akarata teljesült, ők pedig megértették ezt. (Lásd H. Burke Peterson, “Adversity and Prayer,” Ensign, January 1974, 18.)

A hittel való jelentőségteljes ima alapvető eleme, hogy felismerjük Isten akaratát az életünkben és elfogadjuk azt. Nem elég azonban kimondani a szavakat, hogy: „Legyen meg a te akaratod”. Mindannyiunknak szüksége van Isten segítségére, hogy akaratunkat alá tudjuk rendelni az Ő akaratának.

„Az ima az a cselekedet, ami által az Atya akarata és a gyermek akarata összhangba kerül egymással” (Bible Dictionary, „Prayer,” 752–53). Az alázatos, őszinte és kitartó ima képessé tesz minket arra, hogy felismerjük Mennyei Atyánk akaratát és azzal összhangba hozzuk magunkat. A Szabadító tökéletes példát mutatott nekünk ebben, amikor a Gecsemáné kertjében így imádkozott: „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! […] És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék” (Lukács 22:42, 44).

Az imáink célja ne az legyen, hogy előadjunk egy kívánságlistát, illetve kérések sorozatát, hanem hogy magunk és mások részére elnyerjük azokat az áldásokat, melyeket Isten szeretne megosztani velünk, az Ő idejében és akarata szerint. Mennyei Atyánk minden őszinte imát meghallgat és megválaszol, de az is lehet, hogy nem az általunk elvárt válasz érkezik, vagy nem akkor, amikor várjuk, vagy nem úgy, ahogyan szeretnénk. Ez az igazság világosan látszik a három példából, amelyet ma megosztottam veletek.

Az ima kiváltság és a lélek hő vágya. Tovább kell lépnünk a rutinszerű és „listaszerű” imákon, és jelentőségteljes imákat kell mondanunk azáltal, hogy hittel kérünk és cselekszünk, azáltal, hogy türelmesen kitartunk a hitünk próbájának idején, és azáltal, hogy alázatosan tudomásul vesszük és elfogadjuk, hogy „ne az én akaratom, hanem a Tiéd legyen meg”.

Tanúságomat teszem Örökkévaló Atyánk, az Ő Egyszülött Fia, az Úr Jézus Krisztus és a Szentlélek valóságáról és isteni mivoltáról. Tanúságomat teszem, hogy Mennyei Atyánk hallja és válaszol imáinkra. Nagyobb elhatározással törekedjünk arra, hogy hittel kérjünk, aminek segítségével jelentőségteljesebbé tehetjük imáinkat. Ezért imádkozom az Úr Jézus Krisztus szent nevében, ámen.