Teljesen az evangélium szerint élek?

A szentírás-tanulmányozással várnom kellett. Mindhárom fiunk felébredt – a megszokottnál sokkal korábban. A legkisebb, az akkor 18 hónapos Caden, egyenesen ordított a kiságyban. Bementem a szobájába. Azonnal láttam, hogy beteg.

Így kezdődött az a bizonyos hétfő, amikor egyik kihívás a másikat követte. Nem sokkal azután, hogy Cadent átöltöztettem, és megpróbáltam megetetni, levert a padlóra egy nagy befőttesüveget, úgyhogy a konyhát egy pillanat alatt teljesen elborította az almaszósz és az üvegszilánk keveréke. Miközben feltakarítottam, belegondoltam, mi mindennel nem haladok: családtörténet, szolgálat, otthoni készletek, misszionáriusi munka.

„De hát hogy a csudába tehetnék meg mindent, amiről tudom, hogy meg kellene tennem, amikor az alapvető napi teendőimnek is alig érek a végére?” Eltöprengtem ezen. Késő délutánra teljesen kimerültem, de a vacsora, a családi est, valamint a fiúk fürdetésének és lefektetésének ideje alatt félretettem lehangoló gondolataimat.

Végül, amikor a gyerekek már ágyban voltak, leültem, hogy megtegyem azt, amire korábban nem volt időm. Kézbe vettem a 2006. májusi Liahónát, mely Henry B. Eyring elnök „Mint egy kisgyermek” című beszédénél volt nyitva. Szemem egy olyan részre tévedt, melyet korábban nem jelöltem meg: „Ahhoz, hogy meg is tartsuk… [a megváltozott természet] áldásait a szívünkben, elhatározásra, erőfeszítésre és hitre van szükségünk. Benjámin király tanított pár dologról, amit ez követelni fog tőlünk. Azt mondta, hogy a bűneink bocsánatának megtartása érdekében táplálnunk kell az éhezőket, ruháznunk kell a mezíteleneket, meg kell látogatnunk a betegeket, valamint segítenünk kell az embereket lelkileg és fizikailag is.” (Liahóna és Ensign, 2006. május. 17.).

Újra elfogott az érzés, hogy nem élek teljes mértékben az evangélium szerint. Elgondolkoztam, hogy miként táplálhatnám az éhezőket, ruházhatnám fel a mezíteleneket, látogathatnám meg a betegeket, valamint segíthetnék az embereknek lelkileg és fizikailag is, amikor még a saját családomról is alig tudok gondoskodni.

És ekkor megtapasztaltam az isteni megerősítés lenyűgöző érzését. Annyira tiszta, világos és szinte kézzel fogható volt, hogy tudtam: le kell írnom, nehogy elfelejtsem. Lelki szemeim előtt lepergett a teljes napom – láttam, amint enni adok az éhezőknek, felruházom a mezíteleneket (többször is át kellett öltöztetnem Cadent), gyengéden ápolom beteg kisbabánkat, segítek ötéves kisfiunknak a családi est misszionáriusi munkáról szóló leckéjére való felkészülésben, és ahogy a példamutatás erejéről beszélgetek a családommal, vagyis segítek nekik lelkileg és fizikailag egyaránt.

Ez a benyomás olyan lenyűgöző békességgel árasztott el, hogy tudtam: az Úr azt közli velem, elfogadta a felajánlásomat. A családomról való gondoskodás által eleget tettem Benjámin király és Eyring elnök intésének.