Olyanná válni, mint Isten

Isten a szülő, az emberi lények pedig Isten gyermekei – ez az egyik leggyakoribb képzettársítás a nyugati és a keleti vallásokban egyaránt. Emberek milliárdjai imádkoznak Istenhez szülőjükként, hivatkoznak minden ember testvériségére a béke előmozdításának céljából, és karolják fel a megfáradtakat és megterhelteket abból a mély meggyőződésből fakadóan, hogy Isten minden egyes gyermekének nagy az értéke.

A különféle vallásokat gyakorló emberek azonban jelentősen eltérő módokon értelmezik az Isten és az emberek közötti szülő-gyermek viszonyt. Egyesek úgy értelmezik, hogy az „Isten gyermeke” egy tiszteletbeli cím, amely kizárólag azoknak van fenntartva, akik hisznek Istenben és elfogadják az iránymutatását, ahogyan egy apáét fogadnák el. Sokan olyan hasonlatként tekintenek az Isten és az emberiség közötti kapcsolat szülő-gyermek viszonyként való jellemzésére, mint amely Istennek a teremtményei iránti szeretetét fejezi ki, illetve azt, hogy csak Tőle kaphatnak táplálékot és védelmet.

Az utolsó napi szentek minden emberre Isten teljes értelemben vett gyermekeként tekintenek; azt tartják, hogy minden ember isteni eredettel, természettel és lehetőségekkel rendelkezik. Mindegyiküknek örökkévaló belső lényege van, és „mennyei szülők szeretett lélekfiai vagy lélekleányai”¹. Mindegyikük rendelkezik az isteniség magjaival, és választaniuk kell, hogy ama isteniséggel összhangban vagy azzal szembefeszülve élnek. Jézus Krisztus engesztelése által minden ember számára lehetséges, hogy „tovább fejlődhessenek a tökéletesség felé, és végül az örök élet örököseiként elérjék isteni rendeltetésüket”². Éppen úgy, ahogy idővel egy gyermek is kibontakoztathatja magában a szülei tulajdonságait, az emberek örökölt isteni természete is kibontakoztatható, hogy olyanná váljon, mint a Mennyei Atyjuké.

Isten azon vágya, hogy táplálja gyermekeiben az isteniséget, egy olyan tulajdonság, amely az egyház tagjait a leginkább lelkesíti, ösztönzi és alázatra készteti. Isten szeretetteljes szülősége és iránymutatása segíthet minden egyes készséges, engedelmes gyermekének részesülni az Ő teljességéből és dicsőségéből. Ez a tudás átalakítja azt, ahogy az utolsó napi szentek az embertársaikra tekintenek. Az a tanítás, miszerint a férfiakban és a nőkben megvan az isteniség állapotába való felmagasztosulás lehetősége, nyilvánvalóan túlhalad azon az értelmezésen, amelyet a legtöbb kortárs keresztény egyház vall, és azt a bibliai gyökerű sóvárgást fejezi ki az utolsó napi szentek részéről, hogy úgy éljenek, ahogyan Isten él, úgy szeressenek, ahogyan Ő szeret, és felkészüljenek mindarra, amit a szerető Mennyei Atyánk a gyermekeinek szán.

Több bibliai szentírásrész is sejteti, hogy az emberek olyanná válhatnak, mint Isten. Mózes első könyvének első fejezete kihangsúlyozza az emberek hasonlatosságát Istenhez: „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra… Teremté tehát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket.”³ Miután Ádám és Éva gyümölcsöt szakítottak „a jó és gonosz tudásának fájáról”, Isten megjegyezte, hogy olyanná lettek, „mint mi közűlünk egy”⁴, ami arra utal, hogy már megkezdődött az isteniség megközelítésének folyamata. Később az egyik ószövetségi szentírásrész a Zsoltárok könyvében kijelenti: „Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan”⁵.

Újszövetségi szentírásrészek is említik ezt a tant. Amikor Jézust istenkáromlással vádolták, azon az alapon, hogy „te ember létedre Istenné teszed magadat”, Ő – a Zsoltárokra utalva – így felelt: „Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?”⁶ A hegyi beszédében Jézus azt a parancsolatot adta a tanítványainak, hogy váljanak „tökéletes[sé], miként [az ő] mennyei Aty[juk] tökéletes”.⁷ Utóbb Péter apostol hivatkozott a Szabadító „igen nagy és becses” ígéreteire, melyek által „isteni természet részeseivé” válhatunk.⁸ Pál apostol azt tanította, hogy „az Istennek nemzetsége” vagyunk, és kihangsúlyozta, hogy ily módon „Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak.”⁹ A Jelenések könyve tartalmaz egy ígéretet Jézus Krisztustól, miszerint „a ki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe űljön velem, a mint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében”¹⁰.

Ezeket a szentírásrészeket többféleképpen lehet értelmezni. Azonban a Joseph Smith által kapott kinyilatkoztatások tisztázó lencséjén keresztül tekintve rájuk, az utolsó napi szentek szemében ezek a szentírásrészek egyértelműen az emberiség isteni természetét és lehetőségét fejezik ki. Számos más keresztény sokkal képletesebben olvassa ugyanezen szentírásrészeket, mert a Bibliát olyan tanbéli értelmezések lencséjén keresztül tapasztalják meg, amelyek hosszú idő alatt, az Újszövetségben leírt korszakot követően jöttek létre.

Az utolsó napi szentek hitelvei sokkal ismerősebben csengtek volna a keresztények korai nemzedékei számára, mint számos mai keresztény számára. Sok egyházatya (vagyis a korai kereszténység befolyásos hittudósai és tanítói) jóváhagyólag említette azt az elgondolást, miszerint az emberek istenivé válhatnak. Korunk egyik tudósa a Krisztus halálát követő első évszázadokkal kapcsolatban „a deifikáció [az ember Istenné válásának lehetősége] tanának mindenütt meglévő jelenvalóságára” hivatkozik.¹¹ A Kr. u. 202 körül elhunyt Iréneusz egyházatya álláspontja szerint Jézus Krisztus „az Ő hatalmas szeretete miatt azzá lett, ami mi vagyunk, hogy minket azzá tétessen, ami Ő maga”¹². Alexandriai Kelemen (kb. Kr. u. 150–215) ezt írta: „Isten igéje emberré vált, hogy megtanulhassátok az embertől, hogyan válhat az ember Istenné.”¹³ Nagy Vazul (Kr. u. 330–379) szintén örvendezett ezeknek a kilátásoknak, melyek közé nemcsak „az Istenhez való hasonlatosság” tartozik, hanem az is, „aminél semmi magasztosabbat óhajtani nem lehet: …hogy Istenné válj”.¹⁴

Értelmezés kérdése, hogy az egykori egyházatyák mire gondoltak, amikor az Istenné válásról beszéltek,¹⁵ annyi azonban világos, hogy a deifikációra történő utalások egyre vitatottabbá váltak a késő római korban, a középkorra pedig már csak ritkán fordultak elő. Az ötödik században volt az első feljegyzett alkalom, hogy egy egyházatya ellenezte a deifikáció tanítását.¹⁶ Úgy tűnik, hogy a hatodik századra az „Istenné válással” kapcsolatos tanítás szűkebb értelemben használatos, amint az Ál-Areopagita Dénes (kb. Kr. u. 500) által adott meghatározás is fogalmaz: „A deifikáció… az Istenhez való hasonulás és a vele való egyesülés elérése, amilyen mértékben ez lehetséges.”¹⁷

Miért veszítettek befolyásukból ezek a hitelvek? A világ teremtésére vonatkozó nézőpontok változása hozzájárulhatott ahhoz, hogy az emberben rejlő lehetőségekre is korlátozottabban kezdtek tekinteni. A teremtést illetően a korai zsidó és keresztény vallásmagyarázatok abból indultak ki, hogy Isten a világot már létező anyagokból szervezte meg, és kiemelték Isten jóságát, amiért megalkotott egy ilyen, az élet fenntartását lehetővé tévő rendet.¹⁸ Azonban a második évszázad során begyűrűző új filozófiai elgondolások annak a tannak a kialakulásához vezettek, mely szerint Isten ex nihilo – a semmiből – teremtette a világegyetemet. A teremtést illetően végül ez a tanítás vált uralkodóvá a keresztény világban.¹⁹ Isten hatalmának kihangsúlyozása érdekében számos hittudós úgy érvelt, hogy semmi sem létezhetett ugyanannyi ideje, mint Ő maga. Keresztény körökben fontossá vált annak kijelentése, hogy kezdetben Isten teljesen egyedül volt.

Az ex nihilo teremtés elmélyítette az Isten és az emberek közötti látszólagos szakadékot. Sokkal ritkábban tanították, hogy az emberi lelkek már a világ előtt léteztek, ahogyan azt is, hogy a jövőben a maguk teljességében megörökölhetik és kifejleszthetik Isten tulajdonságait.²⁰ Amint egyre nagyobb hangsúlyt kapott az emberiség romlottsága, valamint a Teremtő és teremtmény közti óriási távolság, a deifikáció fogalma fokozatosan kikopott a nyugati kereszténységből,²¹ bár a keleti ortodoxiában – a kereszténység három nagy ágának egyikében – ma is az egyik fő tantétel.²²

A legkorábbi utolsó napi szentek angolszász protestánsok által uralt társadalomból jöttek. Ez utóbbiak zöme elfogadta mind az ex nihilo teremtést, mind pedig a Westminsteri Hitvallás meghatározását, mely szerint Isten „test, részek és szenvedély nélküli”²³. Valószínűleg keveset vagy semmit sem tudtak a Jézus Krisztus szolgálattételét követő első évszázadok keresztény hitelveinek sokféleségéről, ahogyan a deifikációt taglaló korai keresztény művekről sem. A Joseph Smith által kapott kinyilatkoztatások azonban eltértek a kor közkeletű elképzeléseitől, és olyan tant tanítottak, amely egyesek számára újranyitotta az Isten természetével, a teremtéssel és az emberiséggel kapcsolatos vitákat.

A Joseph Smith által kapott korai kinyilatkoztatások azt tanították, hogy az emberek Isten képmására lettek teremtve, és hogy Isten meghitt törődéssel viszonyul a gyermekeihez. A Mormon könyve egyik prófétája „látta az Úr ujját”, és elámult, amikor rájött, hogy az emberek testi alakja valóban Isten képmására lett megalkotva.²⁴ Egy másik korai kinyilatkoztatás szerint Énók (aki a Biblia szerint „Istennel járt vala”²⁵) tanúja volt annak, hogy Isten könnyezik a teremtményei miatt. Amikor Énók rákérdezett – „hogyan lehetséges tehát az, hogy könnyezni tudsz?” – megtudta, hogy Isten együttérzése az emberi szenvedés iránt elválaszthatatlan része az Ő szeretetének.²⁶ Joseph Smith azt is megtudta, hogy Isten azt szeretné, hogy az Ő gyermekei egy olyasféle felmagasztosult léttel rendelkezzenek, mellyel Ő is rendelkezik. Amint az Úr kijelentette: „…ez munkám és dicsőségem – hogy véghezvigyem az ember halhatatlanságát és örök életét.”²⁷

1832-ben Joseph Smithnek és Sidney Rigdonnak a túlvilági életről szóló látomásban volt része. A látomásból megtudták, hogy az egyetemes feltámadás révén az igazak és a hamisak egyaránt elnyerik a halhatatlanságot; Isten dicsőségének teljességét azonban csak azok nyerik el, „akik hit által győznek, és akiket megpecsétel az ígéret Szent Lelke”, és lesznek „istenek ők, méghozzá Isten fiai”²⁸. Egy újabb kinyilatkoztatás hamarosan megerősítette, hogy „a szentek eltelnek az ő dicsőségével, és megkapják örökségüket, és egyenlővé tétetnek ővele”²⁹. Az utolsó napi szentek a felmagasztosulás kifejezést használják ama dicsőséges jutalom leírására, amikor Mennyei Atya gyermekeként az ember megkapja a teljes örökségét, amelyhez Krisztus engesztelésén keresztül férhet hozzá, az evangélium törvényeinek és szertartásainak való engedelmesség által.³⁰

A minden egyes ember lehetséges jövőjére vonatkozó eme rendkívüli látásmódot az emberiség múltjára vonatkozó kinyilatkoztatások is kísérték. Ahogy Joseph Smith több kinyilatkoztatást kapott, megtudta, hogy a minden egyes emberi lélek bensőjében lévő világosság, avagy intelligencia „nem teremtve vagy alkotva lett, valójában nem is lehet”. Isten minden egyes emberi lélek Atyja, és mivel csak „a lélek és az elem, elválaszthatatlanul összekötve, [kap teljességet] az örömből”, ezért Ő előtárt egy tervet, miszerint az emberi lények fizikai testet kapnak, és halandó tapasztalásuk során az öröm teljessége felé fejlődnek. A földi születés tehát nem az egyén életének kezdete: „Kezdetben az ember is Istennel volt.”³¹ Hasonlóképpen, Joseph Smith azt is tanította, hogy az anyagi világnak örökkévaló gyökerei vannak, teljesen elvetve ezzel az ex nihilo teremtés elvét. „Föld, víz satöbbi – ezek mind léteztek elemi állapotban az örökkévalóságtól fogva” – jelentette ki egy 1839-es igehirdetés során.³² Isten létező elemekből szervezte össze a világegyetemet.

Élete utolsó két évében Joseph Smith további kinyilatkoztatásokat is kapott az isteni természet és a felmagasztosulás témakörében. Egy 1843 júliusában feljegyzett kinyilatkoztatásban, amely összekapcsolta a felmagasztosulást az örökkévaló házassággal, az Úr kijelentette, hogy akik megtartják a szövetségeket, beleértve az örökkévaló házasság szövetségét, megörökölnek „minden magasságot és mélységet”. A kinyilatkoztatás szerint „akkor lesznek istenekké, mert nem lesz végük”. El fogják nyerni „magjaik… folytatás[át] örökkön örökk锳³.

A rákövetkező áprilisban, úgy érezve, hogy nem volt „soha annál közelebbi kapcsolatban Istennel, mint jelenleg”³⁴, Joseph Smith Isten természetéről és az emberiség jövőjéről beszélt az általános egyházi konferenciára összegyűlt szenteknek. Részben arra is felhasználta az alkalmat, hogy megossza a gondolatait King Follett halálával kapcsolatban, aki az egyház tagja volt, és egy hónappal azelőtt váratlanul hunyt el. Amikor szólásra emelkedett, éppen fújt a szél, ezért Joseph arra kérte a hallgatóságát, hogy „mélységes figyelmet” szenteljenek neki, és imádkozzanak, „hogy az Úr megerősítse a tüdőmet”, és mindvégig lecsillapítsa a szeleket az üzenet elhangzása során.³⁵

„Miféle lény Isten?” – tette fel a kérdést. Úgy érvelt, hogy az emberi lényeknek tudniuk kell ezt, mert „ha az emberek nem értik meg Isten jellemét, nem értik meg magukat sem”³⁶. Ezzel a mondattal a Próféta betemette azt a szakadékot, amelyet a sok évszázados zavar mélyített el Isten és az emberiség között. Az emberi természet legbelül isteni. Isten „egykor olyan volt, mint egy közülünk” és „mindazok a lelkek, akiket Isten valaha is leküldött a világba”, hasonlóképpen „képesek a növekedésre”. Joseph Smith azt hirdette, hogy jóval a világ kialakítása előtt Isten e lények „közepette találta magát”, és „helyénvalónak látta, hogy törvényeket hozzon, amelyek által a többieknek kiváltságuk lehet hozzá hasonlóan fejlődni”³⁷ és Ővele „felmagasztaltatni”³⁸.

Joseph ezt mondta az összegyűlt szenteknek: „Meg kell tanulnod, miként légy magad is isten”.³⁹ Ennek elérése érdekében a szenteknek tanulniuk kellett az isteniséget, vagyis az Istenhez való hasonlatosságot. Ez a folyamat szakadatlan lesz, és türelmet, hitet, szüntelen bűnbánatot, az evangélium parancsolatainak való engedelmességet, valamint Krisztusra való támaszkodást fog követelni tőlük. Hasonlatosan egy létra megmászásához, az egyénnek először el kell sajátítania „az evangélium első tantételeit”, majd a halandó tudás korlátain túllépve addig kell folytatnia, amíg képessé nem válik rá, hogy megtanulja „az evangélium utolsó tantételeit”, amikor eljön az idő.⁴⁰ „Ebben a világban nem lehet az összeset felfogni” – jelentette ki Joseph.⁴¹ „A síron túl is hosszú időbe fog telni az egészet megérteni.”⁴²

Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Próféta általános konferencián beszélt. Három hónappal később a csőcselék megrohanta a carthage-i fogházat, és ő a bátyjával, Hyrummal együtt vértanúságot szenvedett.

Az egyház a King Follett-értekezés (avagy beszéd) néven ismertté vált prédikáció óta folyamatosan tanítja ezt a tant, mely szerint az emberek eljuthatnak a felmagasztosulásra és az isteniségre. Lorenzo Snow, az egyház ötödik elnöke alkotta ezt a mára jól ismert mondást: „Amilyen ma az ember, olyan volt egykor Isten: Ami most az Isten, az lehet az ember.”⁴³ A mondás első felével kapcsolatban kevés lett kinyilatkoztatva, következésképpen kevés tanítás van róla. Amikor egy riporter erről a témáról kérdezte, Gordon B. Hinckley, az egyház elnöke ezt felelte 1997-ben: „Ez már olyan teológiai mélységbe visz, amelyről nem sokat tudunk.” Amikor az emberek isteni lehetőségeit illető hitelvekről kérdezték, Hinckley elnök így válaszolt: „Nos, amilyen Isten, olyanná válhat az ember. Hiszünk az örök fejlődésben. Nagyon erősen.”⁴⁴

Eliza R. Snow, aki egyházi vezető és költő volt, örömmel fogadta a tant, miszerint teljességgel és minden értelemben Isten gyermekei vagyunk: „Lelked által megtanultam, / Hogy Atyámnak hívjalak, / De hogy miért, azt a tudás / Kulcsa nélkül nem tudtam.” Az utolsó napi szenteket mélyen megérintette az a tan is, miszerint isteni származásuknak Mennyei Atya mellett egy Mennyei Anya is részét képezi. Eliza R. Snow ezt az igazságot a következő kérdéssel és az arra adott egyértelmű felelettel fejezte ki: „Egyedül él mennyben szülém? [A]z örök igazság / Súgja: van Anyám ott fenn.” ⁴⁵ Ez a tudás fontos szerepet tölt be az utolsó napi hitelvek között. Amint azt Dallin H. Oaks elder a Tizenkét Apostol Kvórumából írta: „Teológiánk a mennyei szülőkkel kezdődik. Legfőbb törekvésünk az, hogy olyanokká váljunk, mint ők.”⁴⁶

Az emberiség isteni természete és felmagasztosulásra való lehetősége az általános konferenciai beszédek, egyházi folyóiratok és egyéb egyházi anyagok visszatérő tanítása. Az egyházi Fiatal Nők programban felsorolt nyolc alapérték egyike szintén az „Isteni természet”. Az emberi lények isteni származásáról, természetéről és lehetőségeiről való tanítás előkelő helyet foglal el A család: Kiáltvány a világhoz című kiadványban is. Az isteni természet és a felmagasztosulás az egyház alapvető és szeretett tanításai.

Egyes szemlélők számára esetleg az egymással versengő istenségek ősi panteonjainak képét idézi fel az a tan, mely szerint az embereknek isteniségre kell törekedniük. Ez a kép azonban nem egyeztethető össze az utolsó napi szent tannal. Az utolsó napi szentek abban hisznek, hogy Isten gyermekei mindig is Őneki fognak hódolni. A mi fejlődésünk soha nem változtatja meg annak tényét, hogy Ő a mi Atyánk és a mi Istenünk. Mi több, a mi felmagasztosult, örök kapcsolatunk Ővele részét képezi azon öröm teljességének, melyben részesíteni szeretne minket.

Az utolsó napi szentek erősen hisznek az isteniek alapvető egységében. Hiszik, hogy az Atyaisten; Jézus Krisztus, a Fiú; valamint a Szentlélek – bár különálló személyek – cél és tan tekintetében egységesek.⁴⁷ Az utolsó napi szentek ennek fényében értelmezik Jézus imáját, mely korokon átívelve szól a tanítványaihoz: „Hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk.”⁴⁸

Ha az emberek nem élnek összhangban Isten jóságával, nem juthatnak el Isten dicsőségére. Joseph Smith azt tanította, hogy „a menny hatalmait csakis az igazlelkűség tantételei alapján lehet irányítani vagy kezelni”. Amikor az emberek elhanyagolják Isten önzetlen céljait és mércéit, „a mennyek visszahúzódnak [és] az Úr Lelke megszomorodik”⁴⁹. A kevélység nem egyeztethető össze a fejlődéssel; felmagasztosult lények között nem lehetséges a széthúzás.

Mivel a valóságról alkotott emberi fogalmak a halandóságban szükségszerűen korlátozottak, minden vallásnak nehézséget okoz az örök dicsőségről való jövőképük megfelelő kifejezése. Amint Pál apostol írta: „A miket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek.”⁵⁰ E korlátok miatt a szabadítás képei könnyen karikatúraszerűvé válnak a tömegkultúrában való megjelenítésük során. Például a szabadítással járó mélységes béke és túláradó öröm szentírásbeli kifejeződéseit gyakran ábrázolják a jól ismert módon: ülnek az emberek a mennyei felhőjükön és hárfáznak. Az utolsó napi szentek felmagasztosulásról vallott tanát is gyakran hasonlóképpen egyszerűsítik a médiában arra az elképzelésre, hogy mindenki saját bolygót kap.

A felhő és a hárfa aligha kielégítő ábrázolása az örökkévaló örömnek, bár a legtöbb keresztény valószínűleg egyetért abban, hogy az ihletett zene is adhat egy apró ízelítőt az örök szabadulás öröméből. Ugyanígy elmondható, hogy bár az utolsó napi szentek közül kevesen ismernek magukra a saját bolygót adományozó karikatúrákban, a legtöbbjük egyetért abban, hogy a teremtés hatására érzett tiszteletteljes ámulatnak valóban köze lehet a bennünk rejlő, az örökkévalóságok során megnyilvánuló alkotó lehetőségeinkhez.

Az utolsó napi szentek a felmagasztosulást jellemzően a halandó tapasztalás szent vonatkozásainak lencséjén keresztül képzelik el. Az isteniség magvait látják a gyermekvállalás és -nevelés örömében és az e gyermekek iránt érzett szeretetben; abban a késztetésben, hogy könyörületes szolgálattal forduljanak mások felé; azokban a pillanatokban, amikor rácsodálkoznak a világegyetem szépségére és rendjére; a szent szertartások megkötéséből és betartásából fakadó szilárd alap érzetében. Az egyháztagok a felmagasztosulást nem annyira azon keresztül képzelik maguk elé, hogy mit fognak kapni, hanem inkább a már meglévő kapcsolataikon és azon keresztül, hogy miként lehet ezeket a kapcsolatokat megtisztulttá és emelkedetté tenni. Amint a szentírások is tanítják, hogy „ugyanazok a kapcsolatok, amelyek itt vannak közöttünk, ott is létezni fognak közöttünk, csak örök dicsőséggel párosulnak majd, amely dicsőséget jelenleg nem élvezünk”.⁵¹

Az a tanítás, miszerint az emberi lényeknek isteni természetük és jövőjük van, befolyással van arra, ahogy az utolsó napi szentek az alapvető tanra tekintenek. A legfontosabb talán az, hogy az isteni természetbe vetett hit segít mélyebben értékelnünk Jézus Krisztus engesztelését. Míg számos keresztény hittudós az emberi romlottság hangsúlyozása által emeli ki a Szabadító engesztelésének jelentőségét, az utolsó napi szentek értik Krisztus engesztelésének abban rejlő jelentőségét, hogy óriási lehetőségeket tár az emberiség elé. Krisztus engesztelése nem csupán a bűn megbocsátását és a halál feletti győzelmet biztosítja, hanem azt is, hogy a tökéletlen kapcsolatok helyreálljanak, a fejlődést visszafogó lelki sebek begyógyuljanak, az egyének pedig megerősödjenek és ki tudják magukban fejleszteni Krisztus tulajdonságait.⁵² Az utolsó napi szentek hite szerint kizárólag Jézus Krisztus engesztelése által remélhetünk biztosan örök dicsőséget, és az Ő engesztelésének hatalmát csakis a Jézus Krisztusba vetett hit, a bűnbánat, a keresztelkedés, a Szentlélek ajándékának befogadása, valamint a Krisztus utasításait és példáját követő mindvégig kitartás teszi teljes mértékben elérhetővé.⁵³ Tehát akik olyanokká válnak, mint Isten, és belépnek az Ő dicsőségének teljességébe, azok „tökéletessé [tétettek] Jézus, az új szövetség közbenjárója által, aki saját vérének kiontása által véghezvitte ezt a tökéletes engesztelést”⁵⁴.

Az, hogy tudatában vannak az emberek isteni lehetőségeinek, hatással van arra is, ahogy az utolsó napi szentek az evangéliumi tantételeket – például az isteni parancsolatok fontosságát, a templomok szerepét vagy az egyén erkölcsi önrendelkezésének szentségét – értelmezik. Az a hit, miszerint az emberi lények ténylegesen Isten gyermekei, kihat az utolsó napi szentek viselkedésére és hozzáállására is. Például még azokban a társadalmakban is, ahol elfogadottnak számít a kötetlen nemi együttlét és a házasság előtti nemi élet, az utolsó napi szentek továbbra is mély tisztelettel viszonyulnak az emberi szexuális intimitás Istentől kapott nemző- és kötelékteremtő erejéhez, és továbbra is elkötelezettek e szent erők használatának magasabb mércéje iránt. Kutatások szerint az utolsó napi szentek kiemelten fontos helyen kezelik a házasságot és a szülői mivoltot,⁵⁵ ami részben a Mennyei Szülőkbe vetett erős hit és az ezen isteniségre való törekvés következménye.

Minden emberi lény szerető Mennyei Szülők gyermeke, és magában hordozza az isteniség magvait. Végtelen szeretetében Isten arra szólítja fel gyermekeit, hogy gondozzák ezeket az örökkévaló lehetőségeiket Isten kegyelmével, az Úr Jézus Krisztus engesztelése által.⁵⁶ Az a tan, miszerint az emberekben örökkévaló lehetőség rejlik, hogy olyanná váljanak, mint Mennyei Atyjuk, központi helyet foglal el Jézus Krisztus evangéliumában, továbbá szeretetet, reményt és hálát ébreszt a hithű utolsó napi szentek szívében.