Ó, emlékezzetek, emlékezzetek!

Hálás vagyok a kórusnak a Szabadítót központba állító, ma reggel közvetített előadásukért, valamint hálatelt szívvel tekintek az egyik általuk elénekelt dal, a „This Is The Christ” [Íme, a Krisztus] szavaira, amelyet James E. Faust elnök írt. Amikor leültem Newell fivér mellé, közelebb hajoltam hozzá, és azt kérdeztem tőle: „Hogy vannak a gyermekeid?” Ezt válaszolta: „Amikor Faust elnök ült ebben a székben, ő is mindig ugyanezt kérdezte.” A válasza nem lepett meg, hiszen Faust elnök mindig tökéletesen példázta a Zene és az Élő Szó mai közvetítése során jellemzett tanítványt. Mindig is azt éreztem, hogy ha egy nap majd felnövök, olyan szeretnék lenni, mint Faust elnök. Talán még van rá egy kis időm.

Amikor a gyermekeink még egészen kicsik voltak, elkezdtem mindennap leírni néhány olyan dolgot, ami aznap történt velünk. Hadd mondjam el, miként is kezdődött. Egy nap későn érkeztem haza egy egyházi megbízás teljesítéséből. Már besötétedett. Meglepetésemre az apósom – aki nem messze lakott tőlünk – jött velem szembe, miközben a házunk bejárata felé tartottam. Néhány csövet cipelt a vállán, munkásruhába volt öltözve, és a léptei igen sietősek voltak. Tudtam, hogy egy vízpumpa-rendszer megépítésén dolgozik, ami vizet szivattyúz majd fel az alattunk csörgedező patak vizéből a birtokunkra.

Elmosolyodott, halkan mondott valamit, majd elsietett mellettem a sötétben, hogy folytassa a munkát. Tettem néhány lépést a ház felé, elgondolkodva azon, mi mindent meg nem tesz értünk, majd ahogy az ajtóhoz értem, a következő szavakat hallottam az elmémben, de nem a saját hangomon szólva: „Nem csak miattad adom neked ezeket az élményeket. Írd le őket!”

Bementem a házba. Nem bújtam azonnal ágyba. Bár fáradt voltam, elővettem néhány papírlapot, majd írni kezdtem. Miközben így tettem, megértettem az üzenetet, amelyet az elmémben hallottam. Le kell jegyeznem a gyermekeim számára, hogy miként láttam Isten kezét megáldani a családunkat, hogy valamikor a jövőben majd elolvashassák. Nagyapának nem volt kötelező megtennie, amit értünk tett. Megkérhetett volna valaki mást, hogy elvégezze a munkát, vagy azt is választhatta volna, hogy egyáltalán nem foglalkozik vele. Azonban ő szolgált minket, a családját – olyan módon, ahogy Jézus Krisztus szövetséges tanítványai mindig is teszik. Tudtam, hogy ez igaz. Így hát lejegyeztem, hogy a gyermekeim is emlékezhessenek erre, ha egyszer majd szükségük lenne rá.

Éveken keresztül mindennap írtam néhány sort. Egyetlen napot sem hagytam ki, bármilyen fáradt is voltam, vagy bármilyen korán is kellett kezdenem a következő napot. Mielőtt bármit is írtam volna, elgondolkodtam a következő kérdésen: „Láttam ma Isten kezét megérinteni minket, a gyermekeinket vagy a családunkat?” Miközben kitartottam e szokásom mellett, valami kezdetét vette. Amikor végiggondoltam a napot, észrevettem annak megnyilvánulásait, amit Isten valamelyikünkért tett, melyeket máskülönben nem vettem volna észre a nap elfoglalt pillanataiban. Amikor ez történt – és gyakran megtörtént –, rájöttem, hogy az, hogy megpróbálok emlékezni, lehetőséget ad Istennek, hogy megmutassa nekem, mit tett értem.

A hála szó kevés ahhoz, hogy kifejezze az érzést, amely növekedésnek indult a szívemben. A bizonyságom elmélyült. Egyre bizonyosabb lettem afelől, hogy Mennyei Atyánk meghallja az imákat, és meg is válaszolja azokat. Még nagyobb hálát éreztem a Szabadító Jézus Krisztus engeszteléséből származó finomító és megtisztító erőért. És bizonyosabb lettem abban is, hogy a Szentlélek képes minden dolgot az emlékezetünkbe idézni – még olyan dolgokat is, amelyeket nem vettünk észre, vagy amelyekre nem figyeltünk, amikor megtörténtek.

Évek teltek el. A fiaim már felnőtt férfiak. Időről időre egyikük vagy másikuk meglepetésemre azt mondja: „Apu, éppen arról olvastam a naplód másolatában, amikor…” Ezután beszámolnak róla nekem, hogy az a réges-régi esemény miként segített rádöbbenniük, hogy mit tett értük aznap Isten.

A célom az, hogy arra buzdítsalak benneteket, ismerjétek fel Isten jóságát, és emlékezzetek rá. Ez erősíteni fogja a bizonyságunkat. Talán nem fogtok ti is naplót vezetni. Talán nem osztjátok meg az általatok vezetett feljegyzéseket azokkal, akiket szerettek és szolgáltok. De ti és ők is áldottak lesznek, ha visszaemlékeztek rá, mit tett az Úr értetek. Ugye emlékeztek a dalra, amelyet énekelni szoktunk: „Számold áldásaid, vedd őket sorra. Meglátod, mily sokat tett érted Urad.”²

De nem lesz mindig könnyű visszaemlékezni. Egy olyan élet során, amikor fátyol takarja el a szemünket, nem is emlékezhetünk rá, milyen volt Mennyei Atyánknak és az Ő Szeretett Fiának, Jézus Krisztusnak a jelenlétében lenni a halandóság előtti világban; ugyanígy a fizikai szemünkkel vagy puszta értelemmel sem láthatjuk meg Isten kezét az életünkben. Az ilyen dolgok észrevételéhez a Szentlélekre van szükség. Egy gonosz világban pedig nem könnyű érdemesnek lenni a Szentlélek társaságára.

Ezért van az, hogy az Istenről való megfeledkezés már a világ kezdete óta állandó problémát jelentett az Ő gyermekei számára. Gondoljatok csak Mózes napjaira, amikor Isten mannával táplálta a gyermekeit, és csodák által, látványos módon vezette és védelmezte őket. Mindennek ellenére a próféta ugyanarra emlékeztette a népet – akik oly áldottak voltak –, amire a próféták mindig is felhívták a figyelmet, és amire mindig is emlékeztetni fognak minket: „Csak vigyázz magadra, és őrizd jól a te lelkedet, hogy el ne felejtkezzél azokról, a melyeket láttak a te szemeid, és hogy el ne távozzanak a te szívedtől teljes életedben…”³.

Az emlékezés mindig is azoknak jelentette a legnagyobb kihívást, akik bőséges áldásokban részesülnek. Azok, akik hűségesek maradnak Istenhez, védelmet élveznek, és boldogulnak. Ez annak az eredménye, hogy Istent szolgáljuk, és betartjuk az Ő parancsolatait. Azonban ezekkel az áldásokkal együtt jár a kísértés, hogy elfelejtsük, mi is ezen áldások forrása. Könnyen elkezdhetjük úgy érezni, hogy a nekünk adatott áldásokat nem egy szerető Istentől kaptuk, akitől függünk, hanem azok a saját képességeink eredményei. A próféták újra és újra így sóhajtanak fel:

„És így láthatjuk, hogy milyen hamis, és milyen állhatatlan az emberek gyermekeinek szíve; igen, láthatjuk, hogy az Úr nagyszerű, végtelen jóságában megáldja és felvirágoztatja azokat, akik belé helyezik a bizalmukat.

Igen, és láthatjuk, hogy amint felvirágoztatja népét, igen, mezeik, nyájaik és csordáik megszaporításával, és arany, és ezüst, és mindenféle értékes dolog tekintetében, minden fajtából és alkotásból; és megóvja az életüket, és kiszabadítja őket ellenségeik keze közül; meglágyítva ellenségeik szívét, hogy ne üzenjenek ellenük háborút. Igen, egyszóval, amint mindezen dolgokat megteszi népe jólétéért és boldogságáért; igen, akkor jön el az ideje annak, hogy megkeményítik a szívüket és elfeledkeznek az Úrról, Istenükről, és lábuk alá tapossák a Szentet – igen, és ez gondtalanságuk és rendkívül nagy jólétük miatt van.”

Majd a próféta így folytatja: „Igen, mily gyorsan emelkednek fel a kevélységben; igen, mily gyorsan kérkednek és tesznek mindenféle gonoszságot; és mily lassan emlékeznek az Úrra, Istenükre, és hallgatnak tanácsaira, igen, mily lassan járnak a bölcsesség ösvényein!”⁴

Sajnos nem a gyarapodás az egyetlen oka annak, hogy az emberek elfeledkeznek Istenről. Akkor is nehéz lehet emlékeznünk Őrá, amikor az életünk nem megy valami fényesen. Amikor – mint oly sokaknak, nekünk is – szenvedést okoz a nyomasztó szegénység, győzedelmeskednek felettünk az ellenségeink, esetleg nem találjuk a gyógyírt a betegségeinkre, lelkünk ellensége elküldheti gonosz üzenetét, amely szerint nincs Isten, vagy ha létezik is, Ő nem törődik velünk. Ilyen esetekben a Szentlélek csak nehézkesen tudja az emlékezetünkbe idézni azt a számtalan áldást, amelyekben csecsemőkorunktól kezdve, és még a gyötrelmeink közepette is, életünk során részünk volt.

Létezik egy egyszerű gyógymód az Istenről, az Ő áldásairól, és az Ő hozzánk szóló üzeneteiről való elfeledkezés rettenetes betegségére. Jézus Krisztus ígéretet tett erre a tanítványainak, mielőtt keresztre feszítették, feltámadt, és elvitetett volna, hogy dicsőségben felemeltessen az Atyjához. Aggodalmukban tudni szerették volna, hogy miként lesznek képesek kitartani, amikor Ő már nem lesz mellettük.

Íme az ígéret, amely akkor beteljesedett a számukra, most pedig mindannyiunk számára beteljesedhet:

„Ezeket beszéltem néktek, a míg veletek valék.

Ama Vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek.”⁵

Az emlékezés – ami kifejleszti és fenntartja a bizonyságot – kulcsa az, hogy elnyerjük társunkként a Szentlelket. A Szentlélek az, aki segít meglátnunk, hogy mit tett értünk Isten. És a Szentlélek az, aki segíthet meglátni azoknak, akiket szolgálunk, hogy mit tett értük Isten.

Mennyei Atya egy egyszerű mintával látott el bennünket arra vonatkozóan, hogy miként kaphatjuk meg a Szentlelket nemcsak egyszer, hanem a mindennapi élet zűrzavara közepette folyamatosan is. E mintát újra és újra elismételjük az úrvacsorai imában: ígéretet teszünk, hogy mindig emlékezni fogunk a Szabadítóra. Ígéretet teszünk, hogy magunkra vesszük az Ő nevét. Megígérjük, hogy betartjuk a parancsolatait. Cserébe azt az ígéretet kapjuk, hogy ha így teszünk, az Ő Lelke velünk lesz.⁶ Ezek az ígéretek egy csodálatos módon, együttesen járulnak hozzá a bizonyságunk megerősítéséhez, és idővel, az engesztelés révén, a természetünk átformálásához is, amennyiben betartjuk az ígéret ránk eső részét.

A Szentlélek az, aki bizonyságot tesz róla, hogy Jézus Krisztus egy Mennyei Atya Szeretett Fia, aki szeret minket, és arra vágyik, hogy családokként örök életünk legyen Ővele. Már e bizonyság bimbózó szakaszában is vágyat érzünk rá, hogy Őt szolgáljuk, valamint betartsuk az Ő parancsolatait. Ha kitartóan így teszünk, megkapjuk a Szentlélek ajándékait, amelyek a szolgálatunk során hatalommal ruháznak fel minket. Elkezdjük tisztábban felismerni Isten kezét; oly világosan, hogy idővel már nem pusztán emlékezünk Őrá, hanem elkezdjük szeretni Őt, az engesztelés hatalma által pedig mindinkább Őhozzá hasonlatossá válunk.

Azt kérdezhetitek: „De mégis hogyan veszi kezdetét ez a folyamat olyasvalakiben, aki semmit sem tud Istenről, és nem emlékszik rá, hogy valaha is lett volna bármiféle lelki élménye?” Mindenki részesült olyan lelki tapasztalatokban, melyeket talán nem ismert fel. Minden személy megkapja Krisztus Lelkét, amikor megszületik erre a világra. E lélek működése Moróni könyvében került feljegyzésre:

„Mert íme, Krisztus Lelke minden embernek megadatott, hogy különbséget tehessen jó és gonosz között; megmutatom tehát nektek, hogy mi módon ítélkezzetek; mert minden dolog, mely jócselekedetre hív, és arra ösztönöz, hogy higgyünk Krisztusban, azt Krisztus hatalma és ajándéka küldi, tehát tökéletes tudással tudhatjátok, hogy Istentől való.

Ám amely dolog arra veszi rá az embereket, hogy gonosz dolgokat cselekedjenek és ne higgyenek Krisztusban, hanem tagadják meg őt és ne szolgálják Istent, arról tökéletes tudással tudhatjátok, hogy az ördögtől való; mert ily módon munkálkodik az ördög, mert ő senkit nem vesz rá arra, hogy jót cselekedjen, nem, senkit; és angyalai sem; és azok sem, akik az ő alattvalói. […]

Könyörgök tehát nektek, testvéreim, hogy szorgalmasan kutassatok Krisztus világosságánál, hogy különbséget tehessetek jó és gonosz között; és ha minden jó dolgot megragadtok, és nem kárhoztatjátok ezeket, akkor biztosan Krisztus gyermekei lesztek.”⁷

Így az embereknek már azelőtt is lehet részük lelki tapasztalatokban, mielőtt az egyház tagjává konfirmálva jogot formálhatnának a Szentlélek ajándékaira, sőt, már azelőtt is, hogy a Szentlélek megerősítené számukra az igazságot a keresztelkedésüket megelőzően. Krisztus Lelke már gyermekkoruktól kezdve arra ösztönzi őket, hogy helyesen cselekedjenek, és óva inti őket a gonosztól. Rendelkeznek emlékekkel ezekről az élményekről, még akkor is, ha azok forrását nem ismerték fel. Ez az emlék vissza fog térni hozzájuk, amint a misszionáriusok vagy mi tanítjuk nekik Isten igéjét, és ők meghallják azt. Felidézik az öröm vagy bánat érzését, amikor az evangélium igazságairól tanítják őket. A Krisztus Lelkére való emlékezés meglágyítja a szívüket, amely lehetővé teszi a Szentléleknek, hogy bizonyságot tegyen nekik. Ez pedig arra indítja majd őket, hogy betartsák a parancsolatokat, és vágyat érezzenek rá, hogy magukra vegyék a Szabadító nevét. És amikor ezt megteszik, a keresztelés vizében állva, hallgatva, amint Isten egy felhatalmazott szolgájának szájából elhangzanak a konfirmáció szavai – „Fogadd be a Szentlelket!” –, az Istenre való mindenkori emlékezéshez szükséges erejük gyarapodni fog.

Bizonyságomat teszem nektek, hogy a szívmelengető érzések, amelyeket az e konferencián elhangzott igazságok hallgatása közben éreztetek, a Szentlélektől származnak. A Szabadító, aki megígérte, hogy a Szentlélek el fog jönni, Mennyei Atyánk szeretett, megdicsőült fia.

Ma és holnap este, amint imádkoztok és elmélkedtek, talán a következő kérdéseket teszitek fel magatokban: „Küldött Isten olyan üzenetet, amely kifejezetten nekem szólt? Láttam az Ő kezét az életemben vagy a gyermekeim életében?” Én így fogok tenni. Majd pedig megtalálom a módját, hogy megőrizzem azt az emléket egy eljövendő napra, amikor nekem és a szeretteimnek szükségünk lesz arra, hogy emlékezzünk rá, Isten mennyire szeret minket, és hogy mily nagy szükségünk van Őrá. Bizonyságot teszek róla, hogy Ő szeret és megáld minket; jobban, mint azt a legtöbbünk valaha felismerte volna. Tudom, hogy ez igaz, és az Őrá való emlékezés örömmel tölt el engem. Jézus Krisztus nevében, ámen.